A gyerekek igényeire nézve van a bátyámnak egy tetszetős elmélete. Eszerint a gyerek vágyai, igényei a szüleitől, ajándékozásra hajlamos rokonaitól, ismerőseitől kapható játékokra, ajándékokra egy csaknem végtelen lista és ez onnan látszik, hogy ha a lista tetején álló dolgot megkapta, akkor csak annyi történik, hogy a lista elemei eggyel feljebb tolódnak és a „vegyél” szó mögé a következő lép. Vannak persze jól nevelt és igényeiket szerényen elhallgató gyerekek, akik csak unszolásra mondják el, mi az, amire a titkon vágynak, de listájuk nekik is van. Ez a lista persze gyakran nem csak azért módosul, mert egyet-egyet ki lehet pipálni, hanem mert minden életkornak és életfelfogásnak megvannak a maga tipikus vágyai és ez alól mi, felnőttek sem vagyunk kivételek. Ki ne ismerne a környezetében olyanokat, akik luxus autóra áhítoznak vagy full HD-s 3D-s, stb. szuper TV-re, mások a Seyschelles-szigetek fehér homokját próbálnák ki szívesen, a gyógyfürdők kényeztető wellness szolgáltatásait vagy az ügyeletes szex-szimbólum ágyát. A ki nem elégített vágyak viszik előre a világot, kár lenne tagadni.

Az én listám elején már három éve az Egyes-kő meghódítása szerepelt, egy ilyen idült túrázhatnékkal fertőzött egyedtől nem is lehet mást várni. Az Egyes-kő a Székelyföld egyik jellegzetes sziklacsoportja a festői szépségű Hagymás hegységben, amelyet Erdély Svájcának is szoktak nevezni. Először a neten az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) képes túra beszámolóinak olvasgatása közben láttam meg és azonnal rákattantam. Benne volt ebben  a zergevérrel mérsékelten beoltottak vágyakozása a kihívóan meredek, első látásra megmászhatatlan sziklaszirt megmászására és az a kiéhezett állapot, hogy évek óta nem voltam az én szeretett Erdély-országomban. A Hagymás-hegység (románul Munții Hășmaș) a Keleti-Kárpátok mészkő-szirt övezetének része, amely a Csíki-havasok folytatása egészen a Békás-szorosig. A szinte világító fehér sziklák sora főleg a gyergyói medence felől közeledőnek impozáns és kihívó. Egyúttal nevezetes folyók, az Olt és a Maros erednek itt és tesznek elképesztően eltérő utat Erdély távoli vidékein. A Maros a sík vidéket járja, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Déva és Arad érintésével Szegednél ömlik a Tiszába, az Olt inkább küzdő típus, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy és Fogaras mellett egyre duzzadva nekiveselkedik, hogy a Kárpát-koszorú legmagasabb gerincét áttörve a Vöröstoronyi-szoroson át érje el a Dunát.

A túra megvalósításánál az akadályok oka többféle volt: a régi, pádisi csapatból több pár meggyerekesedett, más elvált és a láthatások rabja, megint más továbbtanulva vagy előadáson van, vagy vizsgára készül, a már vagy még szabad embereknek meg valahogy nem fűlt a foga a hosszú kocsizással járó és ezért célszerűen legalább egy hetes túrához. Írtam én túratervet rövidebbet, hosszabbat, lájtosat és zergéset, vadonban sátrazósat és panziós-kényelmeset, a majd 12 órás autózást megbontó közbenső állomásokkal könnyített változatot, évekig hiába. Már el voltam szánva, hogy Marci kutyámmal kettesben indulok neki, de az elszaporodott medvék híre mindig visszatartott. Ha éjszakánként felébredtem az álom és ébrenlét határán minden olyan egyszerűnek tűnt: Marci úgyis elzavarja a mackót az ugatásával, de ha mégsem, a turistabotomat dugom a vicsorgó pofájába. Egy tanulmányi kirándulás elég volt azonban a helyi állatkertben, hogy ráébredjek: a medvével szemben – ha megkívánna – esélyem nincs, gyorsabban fut, jobban mászik fára és olyan vastag a bundája, hogy bármilyen ütleget csak bíztató simogatásnak venne. Marci kutyámat ismerve pedig valószínűleg lehasalna a medve előtt, hogy most ő dobja el jó messzire a labdáját, szóval nem egy őrző-védő fajta.

  Maradt hát a várakozás túratársakra és végre az idén összejött egy mini csapat: Balázs befejezte a szakmérnökijét, Szabi pedig erre az évre nem tervezett az előző évekhez hasonló nagyobb lélegzetű (pl. Himalája) túrát. A potenciálisan még szóba jöhető Tihamérnak sajnos épp akkoriban valósult meg a régi álma: kiválasztották egy afganisztáni kiküldetésre, így maradtunk hárman az erdélyi túrára meg Marci. Az egyhamar eldőlt, hogy a hosszú autózást Torockón megszakítjuk, ill. hogy a Hagymás-hegységet Balánbánya és a Békás-szoros irányából is megtámadjuk. Nyugdíjas lévén magamra vállaltam a szálláskeresést és meglepetés volt, hogy az egyes régiók kínálat szempontjából mennyire eltérnek. Torockón vagy 20 címet kínált fel az internetes kereső, Balánbányán egyet sem, de a nem túl távoli Csíkszentdomokoson és a Gyilkos-tó környékén nem volt gond választani. Túratársaimmal már többször elelmélkedtünk azon, mekkora kitörési lehetőség Erdély számára a turisták egyre növekvő áradata, ezért nagyon furcsának tartottam Balánbánya esetét, de erről majd később. Végül sikerült egy EKE-túratárstól egy címet kapnunk Balánbányán is és ezzel, valamint az elszánással, hogy legrosszabb esetben sátrazunk, nekiindultunk. A hajnali rajttal elsősorban az volt a szándékunk, hogy Budapesten túl legyünk, mire forgalmilag felébred, és ez sikerült is: az M3-M30-M35 útvonalon Debrecenig és onnan Berettyóújfalun át délben már elértük a határt Biharkeresztesnél. Nagyvárad elkerülője is segített bennünket, Kolozsvárra – minthogy mindhárman láttuk már – nem akartunk betérni, így az épülő A3 autópálya már elkészült Gyalu – Torda szakaszát is felhasználva 4-re már a totálisan feltúrt Torda utcáin tévelyegtünk. Segített ebben a GPS is, amely minden sarkon újratervezett, végül másfél órai tekergés után egy benzinkutas igazított útba minket a Tordai-hasadék felé.

A Tordai-hasadékot (Cheile Turzii) Mészkő falva (Cheia) felől a legcélszerűbb megközelíteni autósan. A meredek domboldalba vágott út csak a kőbánya bejáratáig jó minőségű, bár a hegytetőn lévő parkolóig aszfaltozott, onnan a szurdok bejáratánál lévő menedékházig köves, görgeteges, inkább terepjáróknak ajánlanám. Mi is megmaradtunk a parkolóban a hegytetőn és bár már 6 óra is elmúlt, belevágtunk. 

A szurdok mit sem változott utolsó ittjártunk óta, a Hesdát-patak ugyanúgy csörgedezik kőről-kőre, a szurdok falai ugyanolyan félelmetesen magasodnak a fejünk fölé, mint előtte, de csak most kristályosodik ki bennem az érzés, hogy a sziklába vájt kényelmes út, a függőhidak és a korlátok valahogy elveszik a látogató szurdok-érzését, a természet vadságával való akárcsak részleges szembenézést.Ez az, amit pl. a Szlovák Turistaparadicsomban szerintem sokkal profibb módon oldottak meg azzal, hogy a kőről-kőre lépdeléssel, a létrákkal, kötelekkel hagyják a látogatót legalább egy kicsit szembekerülni egy szurdok végigjárásának nehézségeivel, izgalmával és ezzel a végén megadni nekik a győzelem örömét.A szurdok túlsó, Alsó-Peterd felőli végén felkapaszkodunk a Peterdi-gerincre és ott az emlékek megzavarnak, elkeverünk a füves-bokros tetőn. Már sötétedik, most nincs idő kalandos útkeresésre, vissza kell tolatnunk az utolsó jelzésig. Közben felhívom Irénkét, aki Torockón minket terített asztallal és vetett ággyal vár. Fel is veszi, hangja maga a megdöbbenés: holnapra várt minket és minden jóindulata mellett is csak a szállás oldható meg ma estére, a vacsora már nem. Kérdésére, hogy hol is vagyunk, elérti a választ és örül, hogy akár fél órán belül ott lehetünk. Már sötét van és 9 óra, mire a kocsihoz keveredünk, ismét hív és csak most érti meg, hogy az amúgy félórás autóútnak még előtte vagyunk. Hangja panaszosra vált, már reggel öt óta fenn van és holnap is korán kell kelnie, siessünk, kéri. Megígérjük, de sajnálni igazán nem tudjuk: aki szállásadó, annak keresete is, munkája is ebből van.

Nyomom a gázt, ahogy lehet, de az út egyre rosszabb, már aggódunk, hogy elkevertünk, hiszen az lehetetlen, hogy a Torda – Gyulafehérvár út ilyen pocsék minőségű legyen. A végső kétségbeesésbe az úttal párhuzamosan folyó Aranyos-patak újabb hídja kerget: a gyerekkádnyi kátyúk közt lépésben billegve araszolunk előre és elhatározzuk, hogy a híd túlsó végén visszafordulunk, de ott sima aszfalt burkolat, frissen festett felezővonal fogadnak, helyreáll lelkünk békéje és csakhamar begurulunk Torockóra. A Fő-tér 237-es házat keressük. A kocsmában értetlenül néznek ránk, csak Irénke panziójának hallatán derül fel a képük (és a miénk még inkább) és igazítanak útba. Irénke így, személyesen is panaszkodik egy sort és egy csinos házhoz kísér. Itt lesz szállásunk, reggelire már vár minket, megmutatja a kútba leeresztett szivattyú beindításának fortélyait és azzal magunkra hagy. Hosszú, fárasztó nap volt a mai, gyorsan harapunk sokat és ágynak dőlünk.

Reggel verőfény süt be a muskátlis ablakon, betölti a festett parasztbútorokkal ékes tisztaszobát. A komódon, a falakon helybéli szőttesek, a fényesre sikált fapadlón rongyszőnyeg, a falon csuprok, tálak, mind a helybéli kézművesek remekei. Kinn az udvaron a ház gazdasági épületek, nyári konyha és egyebek sorában folytatódik, kert alig tartozik hozzá. A kerítésen nyomtatott információs tábla tájékoztat, hogy az épület, ahol lakunk 1740-ben épült és többször esett át felújításon, melynek lépéseit is mutatják a fényképek. A ház szerkezete jellegzetesen torockói: a habarccsal kötött kő alapra támaszkodó fa épület vastag gerendái a sarkokon csapolással illeszkednek (ezt hívják errefelé borona-háznak), a gerendákat kívül csak az ablakpárkány magasságáig vakolták be. Ugyanitt tudom meg hogy a mi utcánk a Gatyaület (értsd: a nadrág ülepe) dicstelen nevet viseli Y-alakú elágazása miatt. Az már csak később derül ki, hogy a falu minden egyes háza a Fő-tér szerint van számozva, legalábbis a román közigazgatás primitív beskatulyázása szerint, amúgy minden utcának, térnek volt, van rendes magyar neve.

Torockó a Székely-kő és az Ordas-kő közötti széles völgyben fekszik, vaskő és nemesfémek bányászatából megélő település volt emberemlékezet óta, neve is a szláv ’troszk’, azaz vaskő, vassalak szóból ered. Maga a falu és a tárnák egy része is a Székelykővel szembeni Tilalmas-hegy oldalában találhatók. A sziklás hegyoldalt alig takaró kevés föld szűkös művelni való terültet hagyott, emiatt a falu házai is szoros közelségben épültek a csekély terület miatt, így a tüzek könnyen és gyorsan terjedve utcákat, részeket tudtak hamuvá tenni. Volt más baja is a falu lakosainak: a bányászkodásban megfáradt falubéli férfiak a saját földjeiket is bérbe műveltették, a földesúrnak teljesítendő robotot pedig hanyagolták és a renitens viselkedés többször vezetett megtorláshoz. A legkegyetlenebb ezek közül Rabutin tábornok német császári csapataihoz fűződik: 1702 november 17.-én éjszaka lerohanták a falut és összefogdostak minden férfit, aki nem tudott időben a hegyek közé menekülni. A templom falai közt menedéket keresőknek sem volt irgalom, börtön várt rájuk, a falu bányászait megillető jogok szószólóit véresre verték majd felakasztották. Ezeket a jogokat csak az 1848-as szabadságharc idején ismerték el, a bányászkodás is újra indult, de a régi tárnák addigra vagy beomlottak vagy kezdetleges biztosításuk életveszélyesen megromlott. Az 1702-es véres leszámolás emlékére az ablakkereteket jó ideig vörösre festették.

Irénke csak 8-ra vár minket reggelivel, hamar összekapom magam és elindulok a faluban csak úgy vaktában. A házak mindegyike csinosan rendbe hozott, meszelt, a homlokzatok domború díszítése hasonló mintájú, de nincs két egyforma. Az utcák kövesek, egyenetlenek, a házak falánál gyér gaz veri föl. Találkozom pár helybélivel, kedvesen köszönnek.Lemegyek a Fő-térre, az igazira: focipályányi, lejtős, hossztengelyében dupla kádnyi beton medencék lépcsős során folyik át a patak vize egy legnagyobba, ez a Nagy-Vajor s onnan a műút alatti átereszbe. A Nagy-Vajor (és faluszerte több kisebb) legfontosabb rendeltetése volt a tűzivíz tárolása, de az állatok itatása is. Ma gyerekek fürödnek sikogatva a jéghideg vízben, az alsó medencékből vett vízzel szőnyeget mosnak vagy épp DACIA-t. A Fő-tér másik építménye az unitárius templom, kerítése a körülötte lévő sírokat is vigyázza. A Fő-tér alsó házsorára már nem jut időm, sietek vissza.

Irénke pár házzal lejjebb lakik, ott vezet konyhát. Az ebédlő bútorai, a tálaló, a fali téka, de még a karnis is a falu kézműves mestereinek festett műremeke. A reggeli gombás omlett, sajt, felvágott, kávé. Finom, ízes valamennyi, Irénke szíves kínálása szükségtelen, elfogy minden. A másik asztalnál három férfi, beszélgetésükből kitetszik, hogy visszajáró kolozsvári mindhárom, pár napos túratervük utolsó napján a torockószentgyörgyi várat látogatják meg. Mi a Székelykő meghódítására készülünk. Ez az a szikla, amelynek fekvése miatt a torockóiak elmondhatják, hogy náluk kétszer kel fel a nap: egyszer hajnalban, majd pár órát a szikla mögött rejtezkedve délelőtt másodszor is. Ez azért nyáron nem sikerül neki, túl magasan jár.

Csomagolunk vizet, szendvicset és nekivágunk. Hamar kiérünk a faluból, előttünk az egyre meredekebb legelő a szikla aljáig tart, majd az innen még csaknem függőlegesnek látszó bevágáson kapaszkodunk majd feljebb. Már most meleg van és irigykedve nézzük az előttünk haladó csoportot, mert nekik még árnyékot vet a szikla, de már látszik, hogy nekünk ott is lesz részünk napfürdőben, izzadságban. A sziklás, kőgörgeteges bevágás neve Nagy-Árok és nem okoz csalódást, csigalépcső-szerűen meredek, keskeny és nem akar véget érni. Már az előző csapat lemaradóit is utolérjük, levegő híján kézzel intünk valami kitartásra buzdítót és tovább. Egyedül Marci érzi elemében magát, fut előre-hátra, ismerkedik rámenősen az ellenállásra képtelen előttünk haladókkal, tér vissza farkcsóválva, biztatólag. Végre felbukkan a „lépcsőház” utolsó fordulója, ugyan innen is meredek, de már füves, fás és látni a végét. Gépiesen rakjuk a lábunkat, minden lépés nehéz, de közelebb visz a csúcshoz. A nyolcezresek meghódítóinak „élményei” jutnak eszembe: a fizikai terhelés mellett az oxigén hiánnyal, a hegyi-betegség okozta gyengeséggel, az orkán-szerű széllel, metsző hideggel is meg kellett birkózniuk és elhallgat bennem a nyavalygás. Két púp közt a nyeregbe érünk fel,jobbra a Székelykő, balra a Várkő, amelyen a hajdani vár alapjai még itt-ott látszanak. Előbb a Székelykő felé vesszük az irányt, a köves-füves oldal már csaknem szintesnek látszik, egyedül a „lépcsőház”-ban megfáradt lábunk érzi, hogy kaptató azért ez is. Az 1129 m-es csúcson már sokan heverésznek, fotóznak, lógatják lábukat a szirtről a szédítő semmibe. A falu innen térkép-szerűen mutatja magát, ráismerni a Gatyaület-utca névadó alakjára, a Fő-térre, jó szeműek még a vajor medencéiben csillogó vizet is látni vélik. Visszaballagunk a nyeregbe és az alacsonyabb Várkő oldalán kapaszkodunk fel. Harapunk, pihenünk a pár, fonnyadt, pöndörödött levelével eső után kiáltó csenevész bokor árnyékában, aztána Várkő sziklatömbjét hátulról megkerülő erdős úton ereszkedünk le a falu határáig. A földekre kiérve kopasz fejem hamar felforrósodó tetejéről veszem észre, hogy a tűző naptól addig védő sapkám valamelyik erdei pihenőnél az ágra akasztva maradt. Már nincs erőm visszamenni érte, de biztosan érzem, hogy pótolni kell, mihelyst lehet. A faluba érve nem halogatjuk hazáig a folyadék utánpótlást, az első apró kocsmában Gösser-es beöntésekkel próbálunk egyenesbe jönni.Hazaérve nagy lelkierővel ráveszem magamat, hogy pihenni ráérek, a Fő-tér házainak dombor-díszes homlokzatait végig fotózom. Sajnos egy részükről lekéstem, a mutatósabb felső sor homlokzatai már árnyékban vannak, a mintákat most az alsó sor homlokzatai adják ki jobban a rájuk súrolóan eső napfényben. A felső sor házainak pince-szintjére az utcáról pár lépcsőn lehet leereszkedni, hajdan az ügyes kezű ácsok, kovácsok itt tárolták és piac napokon innen rakták ki mustrára a ház előtt felállított asztalokra a portékájukat: ajtót, ablakot, zárat, lakatot, vasalatot. Manapság ezek az iparágak már feledésbe merültek,az üresen maradt pince-raktárakból borozót vagy épp csinos kis házi kápolnácskát alakított ki gazdájuk. Az egyik nyitva is van, benne pici oltár Mária képpel, pár pad. A tér sarkában felfedezem a Forrás borozót, amely a ház emeleti ablakában megfakult cégérével hirdeti, hogy a Székelykő megmászóinak egyetlen hitelesítő hivatala. Csakugyan, az Alpok Nyugat-európai részén szokásos csúcs-napló hiányzott a Székelykő tetején a kereszt alól, mi mással tudná a turista igazolni, hogy meghódította, mint az ebben a kocsmahivatalban kiállított oklevéllel. Ügyes, ügyes - mondaná Kohn bácsi.

Visszatérek a házunkba ejtőzni egy csöppöt, aztán hármasban elmegyünk még egyszer körülnézni és javaslatomra a Forrás borozóban kötünk ki. A Fő-tér sarkából kerített kerthelyiségben jól esik ücsörögve megbeszélni a napunkat, nézni a nappali hőség után megélénkülő jövés-menést. Oklevelet a csúcs-hódításról nem kérünk, de Hargita sört igen, két korsónyi épp kellemesen megágyaz Irénke vacsorájának.

Reggel már a továbbutazás izgalmával kezdődik. Reggeli, fizetünk, búcsúzunk, aztán hajrá: vár minket valahol messze Balánbánya. Sofőrként csendesen imádkozom, hogy a tordai közlekedési káoszt valahogy el tudjuk kerülni és a benzinkutas útmutatása szerint sikerül is: az autópálya mostani végéig, Aranyoslónáig száguldunk, aztán jön a régi A3-as kétsávosan, településeken keresztül, olyan forgalommal, hogy nézni sem érdemes az előzés lehetőségét. Van időnk bámészkodni, furcsa dolgokat észre venni: pl. a településeken a gázvezeték az út széle és a kerítések közötti árokparton halad térdmagasságban, a bejáróknál - hogy kocsival ugratni ne kelljen - a föld alá bújtatják és ettől úgy néz ki, mint egy sárga négyszögjel, már hogy a villamosmérnöki hasonlatrendszeremet is fitogtassam.

Közeledünk Marosvásárhely felé és felötlenek bennem az akkori útviszonyok: a város elkerülő útján láttam először előttünk haladót és szembejövőt egymást és a kátyúkat kerülgetve kaotikusan szlalomozni a két korlát között. Halk imádságom meghallgatásra talál: az út váratlanul jó minőségű, bár sok falun halad át, de összességében rövidít időben. Szintén a 6 évvel ezelőtti túránk tapasztalata alapján elkerüljük a Szovátán át vezető rövidebb utat (visszafelé mégis bevállaltuk és jól jártunk!), hanem Székelyudvarhely és Csíkszereda érintésével közelítjük meg Balánbányát, közben a lüke melegben jól esik egy kis hűs pihenő a Hargita nyergében. Csíkszeredán rövid városnézést engedünk meg magunknak kizsibbasztásilag, én veszek egy újabb elhagyható fehér baseball sapkát és gurulunk tovább.  Az idő már délutánba hajlik, a mára tervezett „gyors” túrának már lőttek, minden sietség nélkül érünk be Balánbányára. Láttam már képeket, hallottam útibeszámolókat a városról, mégis meglep a lepukkant szocreál jelleg, amely éles ellentétben áll a fölénk magasodó meredek hegyoldalak rétjeivel, fenyveseivel. Keressük és a jó itiner alapján hamar megtaláljuk egyetlen támpontunkat a város túlsó végén. Károly ismeretlenül is kedvesen fogad és előre biztosít arról, hogy székelyföldön magyar vendég még nem aludt az ég alatt. Leültet a kerti pad hűvösébe s lázas telefonálgatásba kezd, de a beszélgetések hallható feléből is kitűnik, hogy rosszkor jöttünk: szombat-vasárnap a város apraja-nagyja menekül a betonból az Olt pár kilométernyire lévő tározója melletti üdülőkbe, nem találni kiadót. Jó szívvel, de szégyenkezve bocsát el azzal, hogy van a város eminnenső végén egy panzió, bár azt amúgy nem ajánlaná, mert egy románé. Rövid tanakodás után elvetjük a tározó-parti sátrazást, ebben hat ránk Szabi büszke nyilatkozata, hogy a panzió „luxusát” nehogy ne engedhesse meg egy balluffos magának (ez itt utalás akarna lenni német anyacégünknél járó átlag feletti keresetre). Újra végig a városon, már elfogynak a házak, elhagyjuk a meddőhányókat, mikor az oldalban felbukkan a Meridian-panzió emeletes, valószínűtlenül sárga épülete. Aurel, a panzió tulajdonosa kedvesen fogad, van hely számunkra és egy kör cujkával (szilvapálinkával) oldja a román-magyar feszültséget és a nyelvi nehézségeket. Megoldódik a nyelve, habár maga nem ihat és tört magyarságát sok nyelvi leleménnyel kisegítve elmeséli, hogy a bányánál dolgozott korai nyugdíjazásáig. Jó fizetést kapott és egy szilikózist, előbbiből hozta össze a panziót, sőt, egy sípálya építése is tervbe volt véve a meredek hegyoldalban, de a szomszédai nem társulni akartak, inkább a jövedelmező projektre tekintettel borsos áron eladni az amúgy nem túl értékes telkeiket. Serényen kínálja nekünk az áfonyával bolondított cujkát pohárral is, üveggel is, utóbbi meglehetősen borsos árilag, nem kérünk belőle. Felcuccolunk és az erkélyről megpillantjuk vágyaim netovábbját, az Egyes-kő sziluettjét a kéklő messzeségben. Mindhárman meg vagyunk ütközve, a mai „gyors”-túrának szánt célpontot így szemre túl messzinek ítéljük, habár a térkép légvonalban alig 4 km-t mond és Aurél is úgy másfél órára becsüli oda az utat. Aurel Marcinak is jó helyet kerít: az ő vadabbik kutyáját kerítés mögé zárja, Marcinak meg éjszakára kinyitja a pálinkafőzésre használt bódéját, így akaratlanul is betekintést nyerek a dolog léptékébe, ami alkalmanként úgy 50 liter körül mozoghat és nyilván szezononként nem csak úgy mutatóba’. Megmutatja és ivásra ajánlja saját forrását: a sziklából kiálló cső zárósapkáját levéve vígan folyik a jéghideg forrásvíz.

A zuhany alatt megtisztulva, felfrissülve bevetjük magunkat a városi életbe. Sikerül rávennem Balázst és Szabit, hogy hadd kapjon a sofőr pihenőt és sörözhessen velük. Aurél szerint nincs messze a város, éttermet is ajánl „úgy háromszáz méternyire innen”. Lépegetünk serényen, de még a város eleje táblát sem érjük el és megtehettünk 1 kilométert. Megegyezünk, hogy Aurel becslésére ezen túl nem hagyatkozunk és úgy egy jó félóra múlva oda is érünk a Dolce Vita vendéglőhöz, közben menetből ismét megcsodáljuk a város „szépségeit”. Látni itt módszert az erkélyre épített üvegházra, a földszinti falhoz fecskefészek módjára ragasztott boltocskát, a hajdani központi fűtés pótlására telepített kályha füstjét falon, sőt ablakon át szabadba eregető csöveket, az ablakon át rendszeresen kidobált ételnek(?) a falon megkötött maradékát. A panelházak közötti parkot bódék, garazsak építésével hasznosították a lakók, a gyepen autók, gyalogosok kitaposott nyoma és a hinta vasán ma már csak szőnyeget porolnak. Két panel között rálátunk a bánya hajdani központi irodaépületére: elhagyatott, bejáratán lakat, ablakszárnyai már máshol szolgálhatnak, tetején csemetényi fák.

Az étterem viszont szépen berendezett, tiszta, kerthelyiségében telepszünk le. Áraik közepesen magasak, erdélyi zsebnek azért inkább magasak, bár erre rácáfol a különteremben folyó lakodalom. Rendelünk, az italt hamar hozzák, épp iddogálunk, mikor idilli kolompszó hallatszik közeledőben: három tehénke ballag ráérősen a fő-utcán hol az egyik, hol a másik oldali park legelni való csábításának engedve. A járókelők, autósok nyugodt viselkedéséből ítélve az állati menet nem valami kuriózum, türelmesen megállnak, megvárják, míg a tejipar elvonul. Kell-e mondanom, hogy a fényképezőm épp nincs nálam? Közben megkapjuk, amit rendeltünk, finom, ízes és kiadós és már a visszaút sem tűnik olyan leküzdhetetlen távolságnak.

Marcit kiszabadítom pálinkaházi fogságából, séta gyanánt kerülünk egyet a fenyvesek közötti réten, aztán nekem is véget ér a nap: jó éjszakát.

Mai tervünk az én vágyaim netovábbja, az Egyes-kő megmászása. Két útja is van, az egyik a városka közepén, a templomtól indul és kicsit kacskaringósabb, hosszabb, a másik a Szép-patak völgyén át közelíti meg, de ahhoz az Olt mentén fel kell menni a víztározóig. Utóbbit választjuk, már csak a rövidebb gyaloglás végett is, a tegnapi messzeség-érzést se a térkép, se Aurél nem hitelesített becslőkéje nem tudja eloszlatni. Persze, ha már arra járunk, nem álljuk meg, hogy a tározót meg ne nézzük. A város felső végét elhagyva az utolsó bányaépületig még elfogadható az út, de onnan gidres-gödrös, kell szlalomozni rendesen, ha nem akarom a Mondeo hasát kavicsos bedörzsöléssel kezelni. Vagy 10 percnyi bicergés, kanyargás után elágazik az út, a Kovácspéter falva felé vezető ág tovább emelkedik, a tóparti üdülőtelep felé vezető marad szintes. Hamar elérünk egy parkoló formán kiszélesedő placcra, onnan már látni valamit a tóból: meredek fenyves oldalak szorítják közre a tavat valahol lenn a mélyben, mi vagy 100 méterrel magasabban vagyunk. Rövid tanakodás után úgy döntünk, hogy a partig nem ereszkedünk le, fordulunk és megyünk vissza az Oltba ömlő Szép-patak oldalvölgyének bejáratáig.

Megtaláljuk a jelzést, 10 percnyi kapaszkodás után az út frissen hordott köves, sáros feltöltéshez vezet. Látszik, hogy a patak nemrég kicsit átrendezhette a medrét és a mellette vezető utat, a helyreállítás még nem teljes értékű. Valahogy kikerüljük, festői rétek, cserények maradnak el mellettünk, majd a fenyves oldalak közötti füves rét vezet egyre feljebb. A rét aztán teljesen összeszűkül végül eltűnik a jelzéssel együtt. Folytatást nem találunk, hát visszafordulunk, egy legényke igazít útba és csakugyan: egy másik, széles rét sarkába érünk, az előbb lanyhán, később egyre meredekebben emelkedő út a rét közepén visz. Az Egyes-követ nem látjuk, az előtte húzódó fenyves gerinc takarhatja. Beérünk az erdőbe, az út zergésen meredekre vált és mi csak csodálkozunk, hogy a nyomok szerint itt lovas kocsival is járnak fel. Meg-megállva kapaszkodunk, de a fenyves hűvösét nemigen érezzük a tüdőt tágító kapaszkodó miatt. Úgy 2 ½ órányi kapaszkodás után elérünk egy háznyi kőtömböt, amely az Egyes-kő csoportról szakadhatott le, alóla kis forrás vize csörgedezik: talán a szikla lyukaszthatta ki a hegyoldalt vízfakadásilag? Már nincs messze a menedékház, mondják a forrásnál éppen pihenő túrázók. Iszunk, felfrissülünk és csakugyan:pár perc múlva egy meredek rét tetején álló fenyők mögött már látszanak az Egyes-kő „ujjai”, t.i. négy, egymást támasztó szikla együttesét hívják így, számomra érthetetlen, miért. A menedékház egészen új, az EKE által épített régit már nem volt értelme felújítani, körülötte a réten csoportok, társaságok heverésznek szanaszét: kit az erdőszél árnyéka, kit verőfény vonz. A menedékház mellett két méretes házőrző vadul ugat és rángatja láncát Marci láttán. Leteszem a hátizsákom és a menház előtti tisztás túloldalán pár lépést kapaszkodva egy alacsony szikla pazar kilátást kínál a Csíki-medence irányában ésaz innen már csak félórányi járásra lévő Öcsém-tető sziklafalára s alatta az Ördögmalom kőgörgeteg-kúpjára. Úgy érezzük mindhárman, megérdemlünk egy kis pihenőt és egy szendvicset, leheveredünk mi is a réten és Marcit sem kell erre biztatni. Kisvártatva elindul felénk a menedékház tornácáról egy piros inges alak, hozzánk tart és felszólít, hogy kössem meg a kutyám, mert ez itt természetvédelmi terület és egyébként is, ha az ő megkötött kutyái elszabadulnak, bőrkutya lesz az enyémből. Ezek szerint ő a gondnok. Ellenkeznék gondolatban, hogy utóbbi miatt épp hogy szabadon hagynám Marcit, hogy esélye legyen menekülni, de inkább hallgatok és Marcit megkötöm: a kötekedő stílusa nem sok jót ígér. Nem vagyok egy jó színész, arcomról nyilván leolvasható, hogy nincs ínyemre a hang, ki is kezdi: Mi van, nem tetszik? Bár egyre inkább nehezemre esik, de a hallgatás bölcsességére gondolok és csak nyelek egyet, ki a fenének hiányzik itt egy veszekedés?

Pihi után nekivágunk a sziklát megmászni. Ha volt is, minden aggályom elmúlik látva a mászás után lefelé tartó gyerekeket, duci hölgyeket. A négy szikla-tű lábát a róluk lepergett törmelék meredek kúpján lehet elérni, onnan már tartókra feszített vastag acélsodrony segíti a sziklák közötti hasadékokban a mászást, de merem állítani, hogy kellő odafigyeléssel és egy kis amatőr szintű sziklamászási gyakorlattal enélkül is fel lehet jutni, a sodrony inkább csak a biztonságot szolgálja. Sokan vagyunk a sziklán, várni kell a lejövőkre a kitettebb részeken. Végre fent a négy ujj egyikének hegyén, alattunk vagy 50 méternyi függőleges fal, körbe felejthetetlen panoráma az Öcsém-tető, a párákba vesző Csíki-medence ésa Hagymás-hegység legmagasabb csúcsa, a Nagy-Hagymás irányában. A hely pár embernek is szűk, lépést sem merek tenni a szédítő mélység szinte szív, csak a keresztbe kapaszkodva, álltó helyemből fotózok körbe, sajnos emiatt a látványban gyönyörködők egy-egy testrésze is belelóg a képbe.

A réten újabb pihenő közben Szabinak eszébe jut, hogy meg kéne nézni közelebbről a menedékházat, követem én is. A verandán egy kis fali szekrényke üvegajtaja mögött fotók és egy szép vers:

Sík Sándor: Az Egyeskő 

A Hagymás üzen az Öcsémnek,
Az Öcsém felel a Hagymásnak.
Mit üzenhetnek egymásnak?

Közepettük a négyágú
Kőkoronával ékes fő:
Egyedül áll az Egyeskő.

A Hagymást utak ölelik,
Az Öcsémhez ösvényke fut.
Az Egyeskőre nincsen út. 

A Hagymás Gyergyóra könyököl,
Az Öcsém Csíkországba néz,
Az Egyeskő csak az égbe föl. 

A Hagymás szénáért könyörög,
Az Öcsém emberekér’,
Az Egyeskő semmit se kér. 

A Hagymás mondja légy velem,
Az Öcsém bíztat: Kegyelem,
Az Egyeskő semmit se mond:
feje körül az Úr lelke borong.

 Nem vagyok jó a memorizálásban, hát inkább lefényképezem, de az üveg csillogása miatt használhatatlan a kép, Szabi kinyitja nekem a szekrénykét a zárban lévő kulccsal. Még meleg a vaku, mikor ott terem ám a piros inges és ránk támad: hogy’ képzeljük, kinyitni a szekrényt, nálunk az-e a szokás, hogy vendégségben belenézünk a házigazda szekrényébe?! Szólni nem tudunk a kellemetlen meglepetéstől, a szekrényke tartalmából ítélve afféle hirdető tábla, ajtaja szél, eső, pára miatt lehet, nem vendégek ellen, de ő csak folytatja egyre: idejövünk, se be nem mutatkozunk, se engedélyt nem kérünk, hogy a máséba belenézzünk. Szabi elégeli meg először, kicsit nyakasabban visszaszól, de csak olaj a tűzre. Elrángatom onnan, de a kedvünket végképp elrontja a nyilvánvalóan kekec viselekedés, az oktalan rendreutasítás. Utólag, lehiggadva is úgy gondolom, hogy a menedékház nem az ő tulajdona, gondnokaként inkább a szíves szóval, közmondásosan meleg székely vendégszeretettel való vendégvárás, szidás helyett a szelíd figyelmeztetés lenne a dolga. Alighanem be lehetett szívva, hogy minderről elfeledkezett. Kár, nagy kár, hogy számomra a rég várt élményt megadó környék szépségébe, idilli békéjébe belerondított. Olyan ez az egész, mintha a lagziban valaki beleköp a leveses kondérba: csak egy kávéskanányi nyál, de elég ahhoz, hogy a levest is ki kelljen önteni és az ünnep hangulatát is elrontsa.

Tanakodunk, hogy mennénk-e tovább a Nagy-Hagymásra, de a tévelygéssel elfecsérelt idő s erő és a még itt fenn is tikkasztó meleg lebeszél róla, én is fájó szívvel, de tikkadt testtel engedelmeskedem. Hiszem, remélem, hogy lesz még legközelebb. Lefelé se kevésbé meredek az út, de gyorsabb és másfél óra alatt elérjük a kocsit, hamar hazaérünk, egy hűsítő zuhany után jól esik egy kis ejtőzés. A tegnapi vacsora ízlett mindhármónknak, de most kocsival cserkésszük be a Dolce Vitát. Már otthon csillapítottam a szomjam nagyját, de itt is jól esik az üdítő és ma kipróbálom gyermekkorom kedvelt ételét, a juhtúrós puliszkát, Szabi és Balázs maradnak a szokásos hús-köret vacsoránál. Ma sajnos nem jönnek a tehenek, hiába várom őket felajzott fényképezővel, talán mégis a havasi rét harmaton zsengére nőtt füvét találták ízesebbnek: sose voltam tehén, de megértem őket. Kihozzák az ételt, hasonlít, hasonlít, de csalódás: gyerekkorom ízeit nem lehet visszahozni.

Este kupaktanácsot ülünk, mi legyen holnap. Eredeti tervünk szerint az Olt völgyében kellene kocsival, teljes menetfelszereléssel nyomulnunk felfelé Kovácspéter falváig, de Károly határozottan lebeszélt minket erről, mert a víztározó után az út már csak terepjáróval járható. Vérzik a szívem, mert a falu környékéről jelentős kapaszkodás nélkül megtámadhattuk volna a Nagy-Hagymást és a Fekete-Hagymást a fenyvesek közé ágyazott havasi réteket: újabb ok a visszatérésre. Így viszont lazább lehet a mai nap: átkocsizunk némi kerülővel Csíkszentdomokost és Gyergyószentmiklóst érintve és a Gyergyói-havasok hágóján átkelve a Gyilkos-tóhoz. A kemping, ahol évekkel ezelőtt sátraztunk, átalakult, faházak sorát építik éppen, szemmel láthatóan nem marad már hely sátrasoknak. Másutt sem jobb a helyzet, ott is csak faházas hellyel tudnak kínálni, hát maradunk az első miniszállónál, ahol két szobát kiveszünk. Jó kis sport a harmadik szintre felcuccolni, a lépcső meredek és keskeny, a szobák elképesztően aprók és csak az egyikben van zuhany. Mindegy, sátorban még ennyi komfortra se számíthattunk volna és két éjszakára ki lehet bírni. Hamar átvedlünk turistává és nekiindulunk a Kis-Cohárd megmászásának.  Bár a környék kissé átalakult, új épületek, kerítések terelik másfelé a jelzett ösvényt keresőt, rátalálunk a folytatásra, de meredekebb útra emlékszem. Lassan, szerpentinezve emelkedünk, míg aztán csak rátérünk a már ismerős ösvényre, innen már kapaszkodósabb az utunk, míg végre ott állunk a lélegzetelállító kilátást kínáló sziklatetőn.Alattunk mélyen a völgy, ahonnan indultunk, odébb a Gyilkos-tó madártávlatból, szemben a Csíki-bükk sziklás oldala, balra a Tündérkert, de mondhatnánk függőkertnek is, merthogy ott nem szed virágot senki és legelni is csak a zergék járhatják, abból is csak a bátrabbja. A szintet tartva ennek a lépcsősen meredek ill. függőleges sziklafalnak a tetején kígyózik az ösvény, míg a sarokra ki nem érünk.Onnan már É-K felé is kinyílik a tér, közel és kicsit lentebb az Oltár-kő, távolabb és velünk egy magasságban a Bardócz-kő vigyáz a Lapos-patak szurdokára (holnap oda megyünk) és a kéklő messzeségben a Csalhó sziklás gerince magasodik fölénk. Lenyűgöző látvány, akárcsak a fenyves hegyoldalak haragos zöldje közt a vonalnyi szélességű szerpentin, amely a Békás-szoros sziklafalai közt tűnik el. Visszafelé ereszkedve megtaláljuk a frissen épített kőkerítést is, amely a régi ösvény alsó, meredek szakaszát bejárhatatlanná tette.

Lezuhanyozunk, egy kis pihi és még mindig van időnk felkocsizni a Gyilkos-tó gátjához, amelyet az a bizonyos földcsuszamlás emelt 1837-ben, maga alá temetve egy székely embert kocsistól, lovastól. Ma inkább kirakodó vásáráról híres ez a hely, kapni itt hímzett blúzt, inget, báránybőr bekecset, subát, asztali székelykaput és korondi fazekasok munkáját. És persze ezen túl mindet, ami ehető és iható: pisztrángot, mics-et, scsorba-levest válogatott húsokkal, vagy akár pacallal, jóféle sört és bort, az is bolond, aki itt éhen, szomjan marad. Elballagunk a tóparti kultúrösvényen a Gyilkos-patak betorkollásáig, aztán teszünk egy kört a vásárban, hogy beskálázzuk az árszínvonalat és végül az étkező sátrak szélén foglalunk helyet, hogy Marci is etethető közelségben legyen. Persze, hogy a roston sült pisztráng a nyerő, Marci is boldog a gerincen maradt hússal, uszonyokkal és a szállodánkig vezető ~500 m-es út két oldalának és közepének zsúfoltsága miatt még a sörözés kockázatát is bevállalom.

Ragyogó napfény ébreszt, ma is szép napunk ígérkezik: a Békás-szoros előtt letesszük a kocsit egy falatnyi parkolóban és a Lapos-patak szurdokának mentén felkapaszkodunk a Kupás hátsó mezejéig, majd visszaereszkedünk. Már a kocsiból látszik, hogy a patakunknak csak a neve Lapos, nem a jelzője: nemcsak a szurdok falai látszanak mászhatatlanul meredeknek, de a szurdok völgyvonala is.Nem csalódunk, mire a szomszéd oldalvölgy alján lévő parkolóból a gerincre felérünk, már fújtatunk erősen, innen egy pontról a fölénk magasodó Oltár kő pazar képe foqad. Oldalazva, szerpentinezve fut az út, a szurdok alja hamarosan alánk emelkedik, de hangja nincs: a hosszú szárazság elapasztotta a patakot, csak pár medence alján csillog valamicske víz. Marci persze beleveti magát és mi irigyeljük, bár saját levünkben mi is fürdünk. A szurdok szikláin, kövein jól látszik, hogy átlagos víznél komoly zúgók, kisebb vízesések egész sorának hangja töltheti be a völgyet, amit a sziklafalak még felerősítenek, kár, hogy ezt az élményt most nem élhetjük meg. Följebb, följebb, a szurdok falai összeszűkülnek, függőlegesek, most járhatunk a Bardócz-kő alatt. A mederben kőről-kőre lépdelve vagy a sziklafal aljában taposott ösvényen haladunk tovább, aztán egyszer csak kinyílik a völgy,az ösvény felkapaszkodik a lankás oldalba és egy cserényekkel, esztenákkal, megszórt hatalmas havasi rét szélére érünk: ez már a Kupás hátsó mezeje. Letelepedünk a fenyők hűvösébe, eszünk, iszunk és egy kis pihi is kijár: a rétet övező, innen dombnak tetsző csúcsok rendre 1200 m körüliek. Egyedül Marci kutyám mutat aktivitást, hozza az eldobni való ágakat és nem érti, hogy miért vagyunk még dobálni is lusták. Na ja, akinek négy lába van…

Szabit a korábbi világjárásairól faggatjuk és ha elhallgat, inkább még kérdezünk, valahogy nem akaródzik megmozdulni erről az idilli szépségű helyről. Pedig ballagva is gyönyörű, nem győzzük fényképezni az erdőszéli ösvény kibukkanásainál az újabb-újabb profilját. Még mindig van mit kapaszkodni, egész fel a nyeregig, ahol pár tehénke legelészik békésen. Marcit megkötöm, a nyájak mellett szolgáló kutyák méreteiről és vadságáról már a Pádison volt módom fogalmat alkotni.Felérünk, nyájőrző kutya egy szál sem, turista jelzés se több, bóklászva keressük a következőt, végül a nyereg túloldalán, a fenyőcsoportokkal tarkított rét folytatásában, a kocsiút mellett leljük meg. Jó darabig ez a kép kísér, aztán beváltunk az erdőbe és onnan egyre meredekebben ereszkedünk le a parkolóig és igazán most tűnik csak fel, hogy milyen magasan lehettünk. Bár kora délután van, se kedvünk, se erőnk még egy lájtos pót-túrára. A zuhany alatt a fejem tetejéről sós lé csorog, sebaj, majd a jó fűszeres-sós miccsel pótoljuk a sóveszteséget. Már nem is jut eszembe összeaggódni magam, hogy a sörök miatt gyalog menjünk: a szokott helyen a szokott menü és Marci is jóllakik. A vásárban veszünk pár dolgot az otthoniak örömére és hamar nyugovóra térünk: holnap jó lenne még kora este hazaérni.

Hajnalban kelünk, csak a kempingfőzőn készített instant kávé segít használható állapotba zökkenteni minket. Nyögve, bukdácsolva lecuccolunk a lépcsőn, amely tűzoltók edzésére lenne inkább alkalmas és nekiindulunk. Gyergyószentmiklósnál valami belső sugallatra Szováta felé fordulunk és nem bánjuk meg: a Hargita-vonulat nyerge itt alacsonyabbnak is tűnik, az út sem rosszabb, mint Székelyudvarhely felé volt és nyerünk vagy 90 km-nyit az amúgy sem rövid útból. Minden perc jól jön, Nagyváradon már ismerősként használjuk a belvárost elkerülő körgyűrűt, így 1 óra körül lépjük át a határt. A rekkenő hőséget és az autópálya monotóniáját segít feledni a rádiós közvetítés kézilabda csapatunk hősies győzelméről az izlandiak ellen a londoni olimpián és fél 6-kor azzal búcsúzunk Veszprémben, hogy Erdélyt felfedezni nem, csak picit jobban megismerni sikerült és van bőven miért visszatérni.

2012 augusztus