Néhányan kollégák rendszeresen kerékpározunk (ki munkába jövet-menet közlekedik így, ki szabadidős sportként űzi) és szerettünk volna valami komolyabbat teljesíteni ezen a nyáron. Tudnotok kell, hogy a társaság meglehetősen el van kapatva környékbeli túrákkal, a Veszprém környéki, vonattal is kombinált túralehetőségek szinte valamennyiét megtettük már egy 30-40 fős törzsgárdával. A teljesítménycentrikus mag a Balaton 3, 2 ill. 1 napos megkerüléseivel már többször is bizonyította, hogy lábai és ülepe kiemelkedő teljesítményekre képes, mi azonban ezúttal egy olyan közepesen igénybevevő túracélt kerestünk, amit fehér ember is kibír. Így esett a választás a Fertő-tó megkerülésére.

Agilis kollégánk, Péter kimódolta, hogy a céges FORD TRANSIT-ot bringahordónak megkapjuk, magunk a motyónkkal 4 személyautóban elfértünk. A 10 fős csapat életkora meglehetősen szóródott a 14 és 61 év között, edzettsége jó átlagos (mindenki rendszeresen sportol legalább egyvalamit), kedélye – a korábbi kellemes sítúrákra is tekintettel – kiváló.

Okulva bevállalósabb kollégáink 1 napos Fertő-tó kerülésének rossz tapasztalataiból eleve kétnaposra szerkesztettük a menetet. A nagyjából 120 km-nyi tiszta távot néhány kitérővel megcifráztuk és a tó kerületét a Mörbisch – Illmitz komp vonalánál megfeleztük, így jött ki egy naponta erőfeszítés nélkül letekerhető 60-80 km-nyi adag. Az már tiszta geometria, hogy a már említett „osztósíkhoz” közeli kempinget kerestünk és találtuk meg Fertőrákoson a Szt.Kristóf Sátorszállás (magyarul kemping) személyében. A régi parasztház hosszan hátranyúló részeiben szépen kialakított és példás rendben tartott fürdő-WC, konyha és mosogató, a kertben gondozott terület szolgálja a vendégeket. A kemping üzemeltetője az épület utcai részében lakik és készséggel állt rendelkezésünkre bármilyen teljesíthető kérésben (tüzifa, szerszám, kerti bútorok, fáról szedhető gyümölcs, stb.). A kemping a belfaluban található, nem messze a templomtól, viszont messze a strandtól.

Pénteken munka (és eső) után indulunk Veszprémből és bő 2 órás út után már válogathatunk is a sátrohelyekben. Amúgy csapatosan elfoglalunk egy traktust a kertből, szemmel tartva, hogy Laciék parancsnoki méretű, kupolás, két oldalhajós sátra illően központi helyet kapjon. Bevesszük honvágy ellen a szokásos tömény görcsoldókat, majd nekilát ki-ki a sátorverésnek. Laciéknak ez a sátor avatási ünnepsége is, de hamar kiderül, hogy ez a helyzetet inkább bonyolítja, mert a prospektus szerinti idő alatt felállítani nem csak annyiból áll, hogy a körlappá hajtogatott rugalmas rúd – sátoranyag kombinációt a reklámfilmben látott egyszerűséggel kidobjuk a placcra.  Közben Barbi élenjáró finom süteménnyel kínálja körbe a társaságot és előrevetíti árnyékát, hogy a közasztal gyanánt összehordott kerti bútoroknál este csak piszkálgatni fogjuk a hazait. Nem így lett, ettünk derekasan, mintha tudj’Isten mennyit gyalogoltunk vagy dolgoztunk volna. Hiába, korunk embere pszichikailag is meg tud éhezni. Meg is látszik rajta…

A sátramat emberiességi okokból a TRANSIT túloldalán verem fel, hogy horkolásommal csak a szomszéd kutyáját zavarjam. Ez össze is jön, arról meg már nem tehetek, hogy ha a többiek a kutya vonyításától nem tudnak aludni.

Reggel 9 tájt indulunk a nagyobbik félkörnek a Fertőrákos – Páneurópai Piknik Park – Mörbisch – Rust – Oggau – Purbach – Breitenbrunn - Jois – Neusiedl am See – Weiden - Podersdorf útvonalon Illmitzbe, ahonnan komppal térünk vissza Mörbischbe és visszatekerünk a kempingünkbe.

A Páneurópai Piknik Park a vasfüggöny széthúzásának állít emléket.Mi, magyarok, azt hiszem nem nagyon vagyunk tudatában a dolog jelentőségének, hiszen nem létezett budapesti fal és a kreált határokkal szétszakított magyar családok keservét sem lehetett hallani az ötvenes évek dresszúrája alatt, ahogy Alois Mock és főleg Horn Gyula 1989-es bátorságát sem tudjuk értékén becsülni. A Park túloldalán az Akadémia Emlékparkja állít mementót a Magyar Tudományos Akadémia 175 évének. Innen egy árnyas út vezet Mörbisch felé, kb a 2/3-nál kiérünk a dombélre, ahonnan már művelt szőlőterületek ereszkednek le a városka széléig.A kilátás a tóra innen csaknem teljes, a pihenő árnyékkal, a kút tiszta vízzel szolgál a vándornak.

Mörbisch (Meggyes) csinos kisváros a szőlőhegy aljában, a partra lefutó utcáján lezúdulunk, hogy a komp menetrendjét megérdeklődjük, de rá kell jöjjünk, hogy nádas itt sem keskenyebb, mint Fertőrákoson: a kikötőig még vagy 3 km-t kell tekerjünk.Kellemes meglepetés, hogy az út mindkét oldalán van kerékpárút(!), elkülönítetten a két forgalmi iránynak.Az utolsó komp 17:00-kor indul Ilmitz-ből vissza, azt kell biztonsággal elérjük.

Úgy 10 óra körül nekiindulunk a mai félkörnek. Mörbisch-t elhagyva a part vonalát követve halad az autók számára is elegendően széles, bitumenes út szőlők, állattartó telepek, nádkéve gúlák között. Máris érezhető a közepesen erős ÉNy-i szembeszél, nyomni kell, hogy haladjunk. Az első komolyabb település Ruszt, és még mielőtt beérnénk, áldjuk a lakóit, mert az út mentén telepített fasor nem csak szép látvány, de a szélárnyékában egész begyorsulunk. Már a szélső házai mutatják, hogy több évszázada létező település és a főtere – amelyet a Világörökség részévé nyilvánítottak - csak megerősíti ezt.A V-alakban kiszélesedő, kockakővel kirakott területet a végén a várfallal körülkerített Halásztemplom és az evangélikus templom épületei zárják le. A főteret szegélyező középkori lakóépületek kellemes rendetlenségben (azaz korántsem egyenes vonalat követve) épültek és ez az egész látványnak ad egy laza hangulatot. Kizsibbasztás gyanánt körültoljuk a bringát és tapasztalnunk kell, hogy az evangélikus templomot a kerékpárosoktól már a középkorban is lépcsőkkel védték. Ezen egy kicsit megsértődünk és a tér belseje felé vesszük az irányt, ahol már ínycsiklandó illatok vonzzák a népet.Az illatok forrása egy ökör, amelyet egy ügyesen szerkesztett állványon forgatnak a parázs fölött és nyilván a felégés ellen fényvédő faktoros sörrel locsolgatnak.
A dolog így rendben is van, a hús sehol sem vörös, inkább vonzóan ropogósra sült barna. Gyomrunk ösztönös vágyakozását egy kóstolóra legyűrjük és indulunk tovább.

Kiérve a mezőre az Alpok felől fújó közepes szembeszél újra próbára teszi a kitartásunkat, apasztja erőnket. Pedig a kerékpárút kifogástalan: széles, sima, időnként csinos pihenők csábítják egy kis lazára a bringást.Többségében egy asztal és pár kényelmes pad kínálja magát (és ki merné mondani, hogy 20-30 km után akár egy deszkalap is ne tudna kényelmesebb lenni a nyeregnél), részletes tájékoztató tábla térképpel és tengernyi információval (legközelebbi kerékpárszerviz, gyógyszertár, bankautomata, információs pont, elsősegélyhely, stb., egyedül a sör-utántöltő helyeket nem említi valami érthetetlen okból).Már a tó északnyugati ívét közelítjük kicsit törtvonalasan és egyre nagyobb a kísértés, hogy valahol megálljunk ebédelni. Egymás után érjük el az északi part településeit (Purbach, Breitenbrunn, Winden, Jois és a tó nemhivatalos fővárosa, Neusiedl), de az élboly szerint hol nincs hely, hol drága, hol lassú a kiszolgálás, egyre fásultabban taposunk tovább. A sivatagban bolyongókhoz hasonló víziók gyötörnek: előbb egy, később már egy egész tálca korsó sört látok lelki szemeimmel, a párától homályos korsó kacéran engedi látni az aranysárga nedűt és dús fehér habját, miközben betétes bringás nadrágomat fohászaimban felajánlom Szt. Simonnak, aki közismerten fakír beállítottságú volt. Végre Weidenben  megállunk és meglepve látjuk, hogy egy országúti kerékpáros verseny célállomása, ahol a versenyzőknek és a stáboknak számtalan sátor szolgál pihenésre, evés-ivásra. Hamar rádöbbentenek, hogy mindezt csak regisztrált személyeknek kínálják, de végre egy vendéglő teraszán lehuppanunk és az első kör sört elsősegély jelleggel egyszuszra lehúzzuk. Közben bátorítjuk egymást, hogy innen már segíteni fog a szél (hacsak a pesszimisták szerint meg nem fordul) és egy Wiener sniclitől új erőre kapva már repülünk a kompig. Adunk az inputnak rendesen és ismét bebizonyosodik, hogy a dolgok értékét az értük tett erőfeszítés adja meg igazán: sör még nem esett ilyen jól.

Kicsit merev lábakkal, de nagyon elégedetten vonulunk ki a bringáinkhoz és most hálát adunk a szerencsénknek (vagy a túravezetőnk előrelátásának), hogy szinte magától gurul a gép a hátszélnek hála. A tó partján itt alig van nádas, már tekerés közben is látni a sok paplanernyős hullámlovast, akik ugyancsak hálásak a szélnek.Beérünk a Seewinkel (~tószeglet) Nemzeti Park területére, ahol egy kilátó kínál lehetőséget egy kis pihire. Innen fentről látni csak, milyen nagy a tó és mennyi vizialkalmatosság használja ki a jó szelet, napsütést, szikrázó vizet. Idővel jól állunk, lehet örömkerékpározni, egy gyenge rásegítéssel 25 km/ó-s átlagot tartani. Csak érintjük Podersdorfot (Pátfalvát), majd több helyen két tó közé szorul az út: a Fertő tó partvonalát követő út túloldalán nádasoktól ölelt apróbb tavacskák sorjáznak, szemmel láthatóan kiváló helyek költő és költöző madaraknak egyaránt.

Ráfordulunk az Illmitz-be vezető autóutat kísérő bringaútra és hamarost a kompnál vagyunk. Behajózunk és a kompon oldódik a feszültség: megcsináltuk az első napi félkört! A bringákat a személyzet pakolja ügyesen, helytakarékos módon (bárha ezt a módit a MÁV is követné egyszer!), mi meg elégedetten elnyúlunk a fedélzeten. 

Mörbisch-hez közeledve elképedve ismerjük fel a londoni Tower Bridge körvonalait. Nem a testvérvárosi küldöttség köszöntésére emelték, a szabadtéri színpad díszlete. Továbbgondolva döbbenünk rá, milyen célszerű megoldás a színpad vízparti elhelyezése: az angol királydrámákban literszám kiontott vért így nem kell elvezetni.

Izomilag keserves zárása a napnak, hogy a parti Mörbisch-ből fel kell kapaszkodni a domboldali Fertőrákosig, miközben észrevétlenül határátlépünk.

A sátorszálláson Peti strandolókat toboroz és majd 100 km-nyi tekerés után néhányan őrültek legurulunk a strandig, hogy enyhülés gyanánt a habokba vessük magunkat. A víz hideg, a part sóderos, de összességében jól felfrissülünk és még a lenyugvó naptól is lopunk egy félórányi melegséget. Vissza már szenvedősebb a menet, de felérünk és nekilátunk az előre bepácolt húsok pirongatásának. Kerül mellé zöldség, hagyma, paprikaszeletek, hogy könnyítsék a gyomorilag várhatóan nehéz vacsorát. Hogy a húsok sütés közbeni folyadékveszteségét előre kompenzáljuk, második páclé gyanánt sörrel alapozunk. Idővel a nap megpróbáltatásai eltörpülnek és kezdjük erősnek, kitartónak és gyorsnak érezni magunkat, a sátorban a derékalj puha-pihe ágyikónak tűnik, de most külön kín, hogy hason szoktam aludni.

Másnapra ez az érzés alábbhagy, nyögve tápászkodom ki kétszemélyes sátram kibúvó nyílásán, de a nap süt és ismét szép napunk ígérkezik. A zsírjába fagyott sült hideg maradéka már nem olyan finom, mint tegnap, a sört sem kívánjuk és a körülkínált ágyas barackpálinka is alig fogy. Bár a mai a kisebb kör, de korábbi túrák résztvevői szerint ez a rázósabb.

Minthogy ma este már indulunk haza, egy kicsit sietősebb a reggeli, hamar rajtra kész a csapat. Az időbe belefér, hát közelebbről is megnézzük a kőfejtőt, a színháztermét és a dombtetőn a vasfüggöny mementójaként felállított grandiózus szögesdrót darabot, az ásványgyűjteményre a társaság többsége már nem kíváncsi.Most kerülő nélkül zúdulunk le Mörbischbe, behajózunk és fél tízkor már a túlparton tekerünk. Az ÉNy-i szél most is fúj, de ma a táv első felén fog segíteni, délután viszont hátráltatni, viszont nem kell már a komphoz időben igazodnunk. Lapos a terület, mint a tenyerem, az út nyílegyenes, néhol 30 km/ó fölött suhanunk. Áttekerünk Apetlon-on (Mosonbánfalván) és Pamhagen-en (Pomogyon) és aztán átlépjük az államhatárt. Az EU-s idők óta ennek itt az Isten háta mögötti helyen végképp nem volna jelentősége, csak a kerékpárút minősége jelzi, hogy ez itt már szép hazánk. A kerékpárút innen kerékpár sztrádává magasztosul, t.i. nem csak az út melléke (mondhatnám nagyképűen: a padka) van derekas gazzal szegélyezve, de az az elvetemült gyomnövény az  út hosszanti felezőjében az aszfaltozás illesztésénél is dúsan tenyészik.Minden stimmel: egy sztrádánál az ellentétes irányú forgalmi sávokat zöld sávval is el kell választani. Szerencsére a vegetáció csak szakaszonként ilyen dús, ezért lehet előtte lendületet véve a lábat felemelni és így elkerülni a szúrós mellékhatásokat a lábszáron. A dolog akkor izgalmas igazán, ha az ember kifog egy megelőzendő népesebb csoportot, mert nem ott jöhetsz vissza a saját sávodba, ahol gondolsz, hanem ahol az a gaz felező engedi. Mindez csak pár km-nyit tart és még jó szolgálatot is tesz, mert elvonja kicsit a figyelmet a melegről és az egyenetlen felület okozta rázásról.

Beérünk Eszterházára (korábban Fertőd), ahol a fő attrakció természetesen a szépen felújított Esterházy kastély.A kastély eredetileg egy U alaprajzú vadászkastélynak készült, majd Esterházy Miklós herceg tervei alapján 1720 – 1766 között épült meg az U két szárát lezáró homlokzati szárny. A kastély méretei, fényűző belső berendezése és a körülötte épített hatalmas park alapján méltán nevezhették kis Versailles-nak. Az Esterházy-ak  híres mecénások voltak, elég ha Joseph Haydn itt töltött zeneileg termékeny éveire gondolunk.

Hamar eldöntjük, hogy egy rövid látogatásra befizetünk, de előbb letesszük a gépeket. Komoly bringás érdeklődésre számíthattak, uras terület és számos tartóelem szolgál parkolásra. Beállok én is, kezem gépiesen rácsattintja a zárat és abban a pillanatban belémhasít, hogy a kulcs a kempingben maradt. Hamar felhajtok egy mindentnyitó vasfűrészt, de addigra Péter és Laci már kinyitotta a záramat egy hajcsattal és egy késpengével. Ügyes, ezt akár én is megtehettem volna (habár hajcsatra amúgy már alig van szükségem), most már csak a bizalmam rendült meg a záramban.  A vezetett kastélylátogatást már lekéstük, hát csak amúgy bringásan körültekerjük a kastélyhoz tartozó park nevezetességeit aztán beülünk egy vendéglőbe és rendesen bekajálunk.

Idővel jól állunk, kicsit sziesztázunk is, és aztán lassan nekiindulunk. Lassan, mondom, mert nincs miért sietnünk, meg tele hassal siessen az, aki dongómotoros. Haladásélményről a sűrű falvak gondoskodnak: Fertőszéplak, Fertőhomok, Hidegség. Utóbbi uras, díszes térkővel kirakott belső bringaút szakasszal büszkélkedik, a belterülethez illő lelassulásról meg néhány derékszögű törés gondoskodik az amúgy nyílegyenes út mentén és az autóversenyekről ismert sikánokra emlékeztet. Fertőboz és Balf között erdőben gurulunk és majdnem pórul járunk: az eső egy szakaszon sártengerré változtatta a bringautat, amire normál sebességgel ráhajtani biztos perecelés. Balfra már azzal a gondolattal érünk, hogy innen ez már a célegyenes (Fertőrákos előtt az utolsó település). Említésre érdemes, hogy sok munkaszolgálatos társával egyetemben itt nyugszik Szerb Antal író, irodalomtörténész, a Pendragon legenda és az Utas és holdvilág c. regények szerzője. A város másik híressége az enyhén kénes gyógyvíz, melyet fürdésre és ivókúrára egyaránt használnak. A túlvégen egy csinos pavilon kínál kultúrált gyógyvízvételi lehetőséget és árnyas pihenőt a vándornak.A víz savanykás, frissít, bár összetétele alapján teljesítményfokozónak nem mondanám.  Pár percet időzünk itt is és nekivágunk a utolsó szakasznak. A vízpartig lefutó dombok emelkedői nem komoly próbatételek, hamar beérünk Fertőrákosra és sátorszállásunkra. Gyors tisztálkodás, szétkapjuk a sátrakat, fizetünk és ötre már menetkészek vagyunk, de Peti még ajánl egy kiváló búcsúalkalmat: a szomszédos fagyizóban jól kinyaljuk magunkat.

Megszavazzuk, hogy a tókerülést haladó hagyománynak tekintjük és a következő célpontunk a Wörth-i tó lesz aztán közepes forgalom mellett estére otthon is vagyunk. A lépcső a negyedikre mintha rövidebb, a fotel mintha kényelmesebb, és egyáltalán, a világ mintha kerekebb lenne.