Már nem emlékszem, melyik erdélyi utammal kapcsolatban írtam, hogy úgy vagyok én Erdéllyel, mint a részeges a kocsmával: mintha minden út oda vezetne.  Na, hát ez történt most is, mentségemre legyen mondva (ha ugyan kell egy szenvedélybetegnek mentséget keresnie), hogy egészen másfelé indultam.

A Bakony Természetbarát Egyesületnek azóta vagyok tagja, mióta a bajszos Ferivel egy meghiúsult Duna-vízitúra helyett bosszúból végigtúráztuk az Országos Kék Túra Vértes-Pilis szakaszát. A dolog sajátos módon ezúttal is vízitúrával kezdődött: a bajszos Feri felhívott, van-e kedvem végig vízitúrázni a Duna németországi szakaszát csaknem a forrástól Passauig. Rögtön lett kedvem, elkezdtem nézegetni, méricskélni és csak akkor döbbentem rá, hogy 660 folyamkilométer végighajókázása még akkor is teljesítmény, ha csak rábízzuk magunkat az ott még erős sodrásra. A bajszos Feri is 3 hétre taksálta a túra időtartamát és ez már eleve gondolkodóba ejtett. Ne tartsatok papucsférjnek, sokszor tettem már túráimmal próbára Marcsi nejem türelmét, de egy hétnél hosszabb időre még alig, a 3 hét még az én vastag bőrű arcomra se fért volna rá. De volt itt más gond is: mikor az első túra-megbeszélésen kérdezgettük a részletekről, Feri lezser nagyvonalúsággal siklott át szerintem lényeges mellékkörülményeken, mint pl. hol fogunk táborozni, van-e folyamtérképünk (ezen olyan hasznos információk vannak, mint pl. hogy hol nem szabad megállni, mert természetvédelmi terület), hogy ha több ágra szakad a folyó, melyiken nem kell  zsilipelni vagy a hajót és az összes cuccunkat „átemelni”, azaz a gát, zsilip fölötti vízről gyalog áthordani a zsilip alatti vízre. Az is kiderült, hogy a mikrobusz csak felvisz minket a Fekete-erdőig, de aztán otthagy és bármi problémánk lenne a 3 hét alatt, mehetünk gyalog segítséget, orvost, műszaki mentőt hívni. Tetézte a bajt, hogy az egész – akkor még 6 fős csapatból – egyedül az én konyha-németségemre kellett volna hagyatkozni, ami a céges munkámmal kapcsolatos szókincsben volt csak gazdag. Egy hét tépelődés után el is mondtam az aggályaimat a bajszosnak és csak ott derült ki, hogy akkorra már csak négyen maradtunk és ha én is kilépek, nem lesz túra. Nehéz szívvel, de abban a biztos tudatban tettem meg, hogy ilyen körülmények között a vízitúra akár nagyon balul is elsülhetne. Az Erdély-túrát ekkor említettem meg Ferinek mintegy vigasztalásképp. Pár hét múlva Feri jelentkezett, hogy már nyolcan vagyunk rá és mondjak nekik részleteket. A túrák megtervezésében elég alapos szoktam lenni és ez most szerencsémre kihúzott a csávából: a korábban elkészített túratervek közül hármat - egy pádisit, egy Torockó környékit és egyet a tavaly épp hogy megismert Nagy-Hagymás környékit - felfrissítettem és pár nap múlva körbeküldtem a társaságnak, hogy válasszanak. A torockóira esett a választásuk, bár a másik két környéken sem jártak. Gondolom a legközelebbi Pádis-fennsíkot választották volna, ha én aljas módon be nem írom, hogy a fennsíkra felvezető utat csak erős idegzetű és kocsijukat nem kímélő sofőröknek ajánlom. Ez igaz is, az ijesztően meredek sziklás oldalban az utat az időjárás és a mindennek dacára komoly forgalom hihetetlenül kátyússá formálta lavórnyi lyukakkal, soha ki nem száradó pocsolyákkal, gumit gyötrő gyerekfejnyi kövekkel. Az is igaz viszont, hogy mentünk már fel ezen az úton 2 ember sátrával, egyheti motyójával, kajájával megpakolt városi kisautóval (Peugeot 207), csak lelemény, türelem és a kocsi alvázát kockára tevő bátorság kell hozzá. Legyen annyi elég, hogy a némileg irányított döntés kedvemre volt: tavalyi ott jártunkkor csak a Tordai-hasadékot és a Székelykő megmászását vettük célba, azóta egy csomó túratippet sikerült begyűjtenem és már viszketett a túracipőm.

Javarészt nyugdíjasok lévén nem kellett sokat huzakodni az időpont egyeztetéssel, szeptember 3. hetére foglaltam szállást és félpanziót. Maradtunk heten, két kocsira való utas és motyó. Sikerült rábeszélnem őket, hogy a 619 km-es útra tekintettel ne sajnáljuk a pénzt autópálya matricára, így Budapestet az M0-on, Debrecent tökön-babon keresztül elkerülve délre a határon, 4-re Kolozsváron voltunk. Kifogtunk egy olyan hétvégét, amikor vásárral egybekötött műsoros forgatag csábított a Fő-térre tömegeket. Nem túl nehezen sikerült leparkolnunk egymáshoz közel a két kocsit, de a Fő-tér látványosságait, Mátyás királyunk lovasszobrát és a Szt.Mihály templomot alig lehetett a búcsús zászlóktól, színpadoktól fényképezni és a városnézés feelingjét is szétizélte a vásári zsivaj. Elzarándokoltunk még egy szépen rendbe hozott koros épülethez, melynek falán román, angol, francia és meglepetésünkre magyar nyelvű tábla is hirdeti, hogy itt született Mátyás király. Románul valamit pöntyögő túratársunk, Jóska egyszer csak felnyerít és fordítja a román tábla szövegét: itt született Matei Korvin, a nagy román birodalom királya, aki Erdély és Magyarország helytartója is volt. Nincs más hátra, tanulhatjuk újra a történelmet…

Szállást ezúttal is a tavaly megismert és bevált Váló Irénkénél foglaltunk. Több dolog is szólt mellette: szállást egy szépen, de a hagyományokat megtartva felújított házban kaptunk és ugyanitt terített nekünk megrendelt reggelihez és vacsorához. Külön előnynek számítottuk Irénke közlékeny alaptermészetét és sem ebben, sem az ellátásban nem csalódtunk. A fínom és bőséges torockói fogások mellé mindig kaptunk felvilágosítást a helyi és környékbeli dolgokról. Így került rögtön elsőre szóba, hogy miért van Torockó összes háza a Fő-térre számozva 1-től 393-ig: a román közigazgatás törölte el az utcák terek szóban ma is használt rendes magyar neveit. Irénke háza pl. Fő-tér 273 alatt van bejegyezve, holott a Gatyaület-utca első háza (ezt a dicstelen nevet az utca lefordított Y alakjáról kapta, merthogy ilyen forma a régi nadrágok ülepére varrt bőr koptató rátét, ami a nemes posztót volt hivatva megóvni a mindennapos megpróbáltatásoktól)

A túratervet nagy műgonddal, nehezebb és könnyebb túrákat váltogatva állítottam össze, gondolva arra is, hogy bár valamennyien rendszeres túrázók, két ötvenes hölgy is tagja a társaságnak és a fiúk sem mai gyerekek. Lett is belőle vita rögtön odaérkezésünk estéjén, amikor az első túranapot ismertettem: a teljesítmény centrikus mag szinte követelte, hogy a Székelykő megmászása után kanyarítsunk egyet a szomszéd falu, Torockósztgyörgy felé és másszuk meg a fölötte magasodó várromot is. Hiába intettem őket, hogy nagy fáradtság és izomláz lesz másnapra a dologból, csak kötötték az ebet a karóhoz, a bajszos Feri meg láthatóan kerülte a konfliktust.

Azt nem is említem külön, hogy Irénke minden este kitett magáért a finom és bőséges vacsorákkal, a délutáni langy időben meg szinte nem is értettük, hogy miért fűtött be a szobáinkban, kedvessége mindamellett nagyon jólesett. Estére kelve aztán megértettük, hogy itt a két nagy hegyről lecsorgó hideg és az esők miatt párás levegő az átlagosnál is fázósabbá teszik az embert. Marci elhelyezésével volt némi gond: Irénkén már tavaly is láttam, hogy tart minden kutyától, az előzetes levélváltásnál pedig kifejezetten kérte, hogy ha Marci az udvarban van, legyen megkötve. Nappal ez nem is lett volna gond, hiszen vagy úton volt velünk, vagy kifáradva hevert az udvarban, de éjszakára az alig fagypont feletti hidegben nem volt szívem mozgási lehetőség nélkül a szabad ég alatt hagyni. Végül megegyeztünk, hogy Marci bejöhet a mi épületünk előterébe és két összehajtott rongyszőnyegen királyi helye lett.

Másnap borult égre és szemetelő esőre ébredtünk. Korai madár lévén én már megtettem Marcival a hajnali körünket, amikor a többiek kezdtek kilátni a fejükből. Irénke hallgatta a kolozsvári rádiót, az is ismétlődő esőket mondott. Szép kis kilátások, bánatunkban jól bereggeliztünk és rajt. Gyuri, a párja, Ági és Jóska előre siet, csak fenn a tetőn találkozunk velük. Kedvenc könyvem, Benedek István: Csavargás az Alpokban c. regényéből vettem át a turisták osztályozását: van a fajturista, aki kilométerben, szintkülönbségben, szintidőben méri a túrát, mindig kész a csúcsot egy még nyaktörőbb úton meghódítani és alig leplezett fennsőbbrendűséggel meséli el túrái fizikai paramétereit. A másik a kulturista, ő nem hajt, nem érdekli, hogy tavaly X-ék mennyi idő alatt tették meg ugyanezt az utat, viszont nem átall gombára, virágra, madárra, vadra rácsodálkozni, egy jobb fotó reményében letérni az ösvényről, sőt – Uram bocsá’ - a csúcs előtt visszafordulni, mert nem bírja tovább szusszal.  Ezt a mi teljesítmény centrikus triónkat egyértelműen a fajturisták közé sorolnám.

Betettem minden vízálló holmimat, olyant is, amit még nem próbáltam. Próbára pedig volt lehetőség aznap bőven: mintha csak tesztelni akarták volna az égiek az esővédő gúnyák le- és felhúzásának készségét, óránként zendített rá és hagyta abba. Az én egyik esővédőm egy vízlepergető vékony anyagból készült, dzseki formájú darab, az esőtől kiválóan megvéd, de hamar megfősz saját levedben, pláne ha olyan meredeken kell felkapaszkodni, mint a Nagy-árok. Mindig szoktam magammal vinni száraz trikót, gatyát, zoknit, de most először még ennyi is kevésnek bizonyult: az ingem háta is tocsogósra izzadt, mire felérünk. A pulcsim alá vettem a száraz trikót, még jól is esett az erőteljesebb szellőzés, az ingemet meg rágomboltam a hátizsákomra száradni, merthogy elállt az eső.

De ne vesszünk el a prózai részletekben: a felszálló párák és az alacsonyan utazó felhők közötti magasságból nézve még szédítőbbnek éreztük a Székelykő csúcsát csakúgy, mint a környező hegyeket. Csípős szél fújt és újra nekikezdett esni, hát újra beöltöztünk, nekem meg eszembe jutott a másik esővédőm. Ez voltaképp egy nyakig érő szoknya vízzáró, szélfogó anyagból, a derekánál dugod ki a fejed, amit meg egy kapucni takar. Ha felvettem, úgy néztem ki, mint egy gyalogló sátor, viszont szabadon mozoghattam, takarta a hátizsákomat is és szellőzött rendesen. Ha végiggondolom, egyetlen hátránya az lehet, ha szeles időben bokros helyen kellene mozogni, mert biztosan el-elakadna az ágakban a lebernyeg és talán még a szüzességét is elvesztené, amit aztán megint csak én bánnék.Vonultunk lassan a Székelykő alig ereszkedő gerincén, jobbra a szédítő sziklafal és a térkép szerűen alánk terülő völgy, balra és előttünk a lankás, füves hegyhát és gombák tömege. Itt láttam igazán nagy léptékben u.n. gomba folyást: az azonos fajtájúak egy vonalat követő sorát. Magam túlélési meggondolásokból csak pár gombát merek gyűjteni, nem így az én túratársaim. Szedték, találgatták, összevesztek, kibékültek, eltették azzal, hogy majd az Irénke meggombaszakérti este. Közben az eső hol megkönnyezte, hol felszárította a tájat, a felszálló párák és a sebesen utazó felhők folyamatosan változó díszlete amolyan világ teteje érzéssel is gazdagította a csodaszép vidék látványát. Fél óra és elértük a lankás tető végét, innen már meredeken szakad le a gerinc a völgybe, sártól csúszós lábunk sziklás, köves oldalban keres támasztékot, lelassulunk. Akinek nincs botja, vág magának a bokrosban, elkél a támasz, ha a láb megcsúszik.
Lassan leérünk, laposodik, már azokon a törmelékes teraszokon járunk, aminek a rendeltetését csak pár nappal később, a múzeumi látogatásunkkor világítja meg a helytörténész hölgy: ezek a bányászok, vasműves iparosok termőföldjei voltak valaha! Felénk az ilyen „talajt” szemcseméret szerint szortírozva eladják alsóbbrendű utak feltöltéséhez, kátyúzásához zúzaléknak, durva betonhoz sóder gyanánt, ha eszünkbe is jutna bele valamit is ültetni, előbb bocsánatot kérnénk a magtól, hogy ilyen mostoha körülmények közé száműztük. Ebből is csak az látszik, hogy fenemód el vagyunk mi kényeztetve a jó zsíros magyar földekkel…

Leereszkedünk a laposra, ezek már Torockószentgyörgy ma is művelt földjei és ahogy beérünk a faluba, az eső minden eddiginél komolyabban rázendít.Szerencsénk van, az amúgy rém puccos Székelykő panzió akad utunkba, libériás pincére megengedi, hogy fedett teraszukon letelepedjünk. Amúgy is ideje volt ebédelni, előkerülnek az uzsonnák, a laposüvegek, még egy sütis doboz is körbejár: kész kánaán. Mire végzünk, az eső eláll, kegyesen a nap is kisüt. Megtámadjuk a helyi sajtgyár mozgóárus lakókocsiját, amit a panzió kertjébe telepítettek, kóstolunk, árakat jegyzetelünk, de a vásárlást majd az elutazás napjára ígérjük a csalódott eladóknak. El is húzunk, mielőtt megvernének, átvágunk a csinoska falun. Házai már csak itt-ott emlékeztetnek a múzeumban látott kontyos, nádfedeles régiekre, a falun áthaladó műút kivételével az utak viszont középkort idézik: se járda, se úttest, a házak köze köves, saras, pocsolyás, szélén az árokban folyik az esővíz, benne libák, kacsák kotorásznak, gazdátlan kutyák ódalognak behúzott farokkal. Most a völgy másik oldalán kezdünk el felkapaszkodni, már tábla jelzi, merre tartsunk a várba. Itteni léptékkel a várhegy csak amolyan domb-féle, mégis lihegünk, mire felérünk. A két fajturista, Gyuri és Józsi persze nem az úton közelíti meg, hanem a falu felőli meredek kövesen és a kapu gyanánt is csak egy leomlott falrész szolgál nekik. Na ja, akiket a vérük hajt, azoknak semmi sem legyőzhetetlen. A várat a falán lévő emléktábla tanúsága szerint Thoroczkay Illés, Erdély vajdája építtette  a 13. században és az osztrák császár kegyelméből báró Tiege tábornok rombolta le és égette fel 1709-ben, a Rákóczi felkelés utáni leszámolás részeként. Egy szegletes bástyatorony valahogy épen maradt, vagy talán újjáépítették, a többi rom. Gyönyörködünk a tájban, itt-ott sötét felhő szürke eső-szakálla sepri a földet, máshol szivárványt fest az égre a ragyogó napsütés. Fölöttünk utolsó napi túránk célpontjai, az Ordas-kő és a Vidaly-kő kandikál ki néha a felhők közül, mi pedig indulunk hazafelé. Az Ordas-kő ritka fás hegyoldala völgy-szerű bevágásokkal szabdalt, olyasféleképp haladunk, mintha a légy egy rakott szoknya ráncain szeretne a menyecske ölétől a faráig eljutni: próbáljuk megtalálni a legoptimálisabb utat (mert jelzett az nincs). Találkozunk a falu gulyájával, őrzőjével elbeszélgetve kiderül: nincs állandó pásztora, kinek hány tehene legel a csapatban, annyi napot szolgál tavasztól őszig időszakos gulyásként. Akivel beszélgetünk, Kolozsvárott végzett fiatal mérnök épp állás nélkül. Közben a csapat újabb és újabb „kincsekre” lel, itt berkenye bokor, ott vadkörtefa kínálja fanyar gyümölcseit, még egy diófa is utunkba akad. Feri iparszerű szüretbe kezd, a többiek szó nélkül várják, mi Janival elúnjuk, megyünk tovább. Megússzuk, hogy a sajtgyár gulyája, birkanyája utunkba kerüljön és amitől nagyon tartottam, hogy a nyáj borjú méretű kutyái belekössenek Marciba. Közeledve a falu széléhez belekeveredünk a kerített földek labirintusába, visszakozva találkozunk a derékhaddal és a műúton együtt poroszkálunk be Torockóra, de a sors még tartogat egy meglepetést mára: a házakba vezető kapuk sorában egy a hegyoldalban magasabban lévő temetőbe visz. Most épp egy feketébe öltözött, kendős nő lép rajta ki, kezében locsolókanna. Kérdésünkre útbaigazít: igen ebben a temetőben találhatók a sziklasírok.

 A torockói sziklasírok a temetkezés egy Erdélyben sehol máshol nem létező formája. Kialakulását Orbán Balázs, Erdélyország nagy történetírója két okkal magyarázza: a 12. században ide telepített stájer bányászok magukkal hozott szokásaival és a torockói medence geológiai sajátosságaival. A hajdani stájer bányászok méltatlannak és szégyenletesnek tartották volna, ha elhunyt hozzátartozóik koporsóját földbe temetik, náluk ezt sziklába vájt és csak a temetésekkor felnyitott sírüregekbe helyezték el. Ez a szokás máig él Torockón, még az elszármazott hozzátartozókat is hazahozzák, hogy a családi sziklakamrában legyen végső nyughelyük, holtukban se kelljen szégyennel nyugodniuk. A Temető-Bükk-domb meredek oldalában lévő sírkertben minden családnak van egy 2-3 méter mély függőleges aknája, amelyből aztán a hegy gyomra irányában a homokkőből egy igény szerint hosszabbítható vízszintes tárna nyílik, mindkét oldalán sírüregekkel, ahová a koporsókat helyezik. A levezető függőakna száját egy lappal lezárják, rá földet húznak, és csak temetések előtt nyitják meg. Szerencsénkre egy ilyen üreg nagyobbításán épp dolgoztak, de persze sokkal többet nem láttunk a lenn dolgozó emberek görnyedt hátánál, talán jobb is.

Hazaérve kimondhatatlanul jólesik a fűtött szoba melege, a forró zuhany és a tál meleg étel és egyhamar ágynak dőlünk.

Második napunk sem napos, bár most nem lóg az eső lába. Mai tervünk Torda felé visz: a tordai sóbányát és a Tordai-hasadékot gondoljuk megjárni. Számítva arra, hogy az esőre való hajlandóság déltájt a legkisebb, előbb a bányát kerítjük sorra és aztán a szurdokot. A reggelinél elismeri a társaság, hogy jó lesz ma egy fizikailag lájtosabb napot tartani, mert ha izomláz nem is, de egy általános fáradtság érződik (ezt persze a fajturisták tagadják). Torda ide ~20 km, a kátyús út dacára hamar beérünk és a GPS-nek hála keverés nélkül megtaláljuk a sóbánya (Salina Turda) bejáratát. Eredetileg Marcit valami árnyékos helyre gondoltam kikötni, míg mi a bányát járjuk, de a rengeteg kóbor kutya láttán marad a kombi utazásra megszokott hátsó traktusában, csak hagyok résnyit az ablakokon, hogy friss levegőhöz jusson. Leperkáljuk a 15 Lejeket és már mehetünk is, csoportos vezetés nincs. Beton elemekkel falazott hosszú vágaton haladunk gyalog, a só már itt, az elemek résein is átüt.Hamar elérjük az első látványosságot: a sóból kivájt családi háznyi terem közepén egy gerendákból ácsolt óriáskereket forgattak függőleges tengelye körül a kereszt alakban kiálló gerenda méretű küllőihez fogott lovak. A keréken többszörösen átvetett kötél vezető görgőkön a sótömböket a felszínre szállító kasokat emelte-süllyesztette, egy menet alatt a megrakott kas a felszínre emelkedett, a kötél másik végén lévő párja kirakodás után a mélybe ereszkedett.Megyünk tovább és a Rudolf-tárna galériájára érünk, ahol mindenkinek egy kicsit elakad a szava. Képzeljetek el egy 42 m magas, 80 m hosszú és 50 m széles termet a sóból kivájva, amelynek alakja egy hosszú nyeregtetős ház inverze. Mi most a képzeletbeli eresz magasságában járhatjuk körbe a galérián és bámulhatjuk a terem padozatán lévő óriási berendezési tárgyakat: az óriáskereket, a sportpályát (tenisz, röplabda, kosárlabda látszott felfestve), de lehet itt bowlingozni, tekézni, pingpongozni, minigolfozni, koncertet vagy misét hallgatni, vagy a padokon ücsörögve a bánya csíramentes levegőjét szívva gyógyulást remélni. Leereszkedünk a padozat szintjére (lehet lifttel is, lépcsőn is), onnan kifejezetten zsúfolt benyomást kelt a fénycsövekkel gazdagon megrakott műtárgyak sokasága. A grandiózus terem a bányákhoz szokott szemnek azért egy kész csoda, mert bő focipályányi mennyezetét egy szál gerenda sem biztosítja beomlás ellen, falain, mennyezetén a só világosabb és sötétebb rétegei plasztikusan rajzolják ki a kőzet gyűrődéseit.A Rudolf tárna egyik végében teljes magasságában össze van nyitva a Terézia-tárnával, amelynek alakja egy cukorsüvegre emlékeztet, 87 méter mély és 67 méter átmérőjű, csúcsán a két kasnak kivájt függőakna nyílásai, lent a szédítő mélységben az akna alját kitöltő tavacska, közepén sziget, rajta néhány geometrikus formájú faépítmény fénycsövekkel gazdagon kirakva, ülőhelyekkel ellátva, rongyosra koptathatja a gatyája „ületét”, aki az összest kipróbálja. E két tárna bebútorozását látva az embernek az a benyomása támad, mintha tervezői tériszonyban szenvedtek volna és műveik a bánya e két grandiózus méretű belső terének minél zsúfoltabb kitöltését céloznák. Gondolatban összevetve ezt a sóbányát a parajdival, annak berendezése sokkal jobban hagyta érvényesülni a nagyterem lenyűgöző méreteit. Megnéztük még a felolvasó termet, ahol anno a bányászok műszak előtt névsorolvasásra és eligazításra gyülekeztek, és több kisebb termet (Gizella-tárna, József-tárna), amelyben gyógyítás folyik és csak utólag olvastam, hogy a hajdani előcsarnokot elöntötte a víz és a mennyezeten, falakon kiváló ill. a padozaton álló telített sós vízből kirakódó sókristályok miatt védett természeti érték, nem látogatható. A jegyen lévő mini-térképről tudtuk meg, hogy a bányának a város kívül kialakított másik bejárata a főbejárat, ennek környékén találhatóak a régi külszíni sóvágás után maradt bányagödrökben képződött sós tavak.

Se Marcit, se a kocsit nem ették meg a kóbor kutyák, mehettünk hát a Tordai-hasadékhoz. Átvágunk a szokott úton Cheia (Mészkő) községen, felérünk a szurdok bejárata feletti magaslatra és nem hiszek a szememnek: a völgybe levezető köves, görgeteges utat leaszfaltozták, már nem kell attól tartani, hogy egy hirtelen jött zápor után csak terepjáróval lehet feljönni! Ettől függetlenül leparkolunk fent és legyaloglunk a beszálláshoz. A szurdok bejáratánál változatlanul szednek pár lejt, de látszik is az eredménye: a korábbihoz képest még símábbaz út sziklába vájt része, újabb, kötelek láncok adnak biztonságot a beléjük kapaszkodóknak. Szép dolog ez, bár szerintem rontja azt a szurdok-feelinget, amit a Szlovák Turistaparadicsomban ennél kevesebb beépített segítséggel szerencsésebben őriztek meg. Még néhány év, és leaszfaltozzák, aztán már csak mozgólépcső kell a meredekebb szakaszokra…Talán annyiból mégis előnyös a nagy komfort, hogy a látogató nem kell állandóan a lába alá nézzen és jut figyelem az alulról is szédítő sziklafalakra. Hamar végigérünk, csak a tériszonyban szenvedő túratársunk, Ági marad le és vár meg minket félúton egy kitettebb szakasztól visszariadva. Marcit mindez nem zavarja, a néhol 5-6 méteres mélységekre ügyet sem vetve rohangászik előre-hátra és köt nagy farkcsóválva minden arrajáróval alkalmi ismeretséget.Tanácsomra vissza is a szurdokban jövünk, mert a tegnapi esők után a szurdok fölső peremén vezető panoráma ösvény felkapaszkodó szakasza agyagos, földes és meredek, csúszhat, mint a fene (ízelítőnek azért álljon itt egy kép a fenti panoráma nagyszerűségéről, egy korábbi túránkon készült). Visszafelé megbámulunk egy sziklamászó párost és hamarost a kocsiknál vagyunk. Gyors uzsonna és visszagurulunk Torockóra. Korán van még elpihenni, meglátogatjuk a helyi múzeumot. A múzeumot vigyázó egyszem hölgy, Ági más vendége nem lévén végigkísér minket a kiállításon és sokat magyaráz. Tőle tudjuk a Székelykő lankás alján húzódó teraszok történetét csakúgy, mint a korabeli vaskészítés fortélyait,amit pár korabeli színes rajz is segít, beszél a hajdan gazdag iparvároska történetéről, lakóiról, divatjukról, szokásaikról. Megtudjuk, hogy az ’egy füst alatt’ szólásunk még a nyitott tűzhelyes, a tetőn kivezető kémény nélküli időkből származik és arra utal, hogy a mindennapos sütés-főzés felszálló füstjével egyúttal tartósították a gerendákra aggatott sonkát, kolbászt.A hajdan prémekkel, csillogó kelmékkel díszes viselet darabjait gondosan őrzik, de  ma már ünnepeken sem veszik fel, viszont ügyes nepperek felvásárolják és busás haszonnal adják tovább külföldi gyűjtőknek. Szó kerül a falu jövőjéről, amit Ági sötéten lát: az előző népszámláláskor kétezres falut ma már csak 550-en lakják és lassan tovább fogy, a fiatalok elköltöznek, mert Torockón nem találnak maguknak megélhetést. Furcsa ezt abban a faluban hallani, amelynek igazán bőven van megmutatni valója: a világörökség részének nyilvánították méltán, hiszen főterének szépen megőrzött házai, a vasbányászat történelmi emlékei,világhíres szőttesei, viselete és a vonzó turisztikai környezet mind-mind kiemelik még a szemnek-szívnek kedves Erdély gazdag látnivalói közül is. Ági panaszosan mondja, hogy az interneten tapaszalt gazdag szálláskínálat javarésze két kolozsvári ügyvéd kezében összpontosul, az Irénkéhez hasonló önálló vállalkozó a kisebbség, a két ügyvéd pedig – habár érdekének gondolná az ember – a vendéglátásból szerzett pénzéből nem forgat vissza a település fejlesztésébe. Pedig lenne értelmes projekt, pl. a falutól 3-4 km-nyire lévő vasbányákhoz vezető ösvényt felújítani és a hajdani tárnák közül egyet látogathatóvá tenni és a korabeli bányászat eszközeivel berendezni.

Jól bevacsorázunk, hazai bor is kerül a poharakba, ismertetem a holnap túrát: a Bélavárat fogjuk megjárni. Ez a túra nekem is új, két okból is izgulok előre. Részben mert a legszebbnek ígérkezik a legvadabb környéken, jó lenne, ha eső a kedvünket, felhő, pára a kilátást nem rontaná. A másik ok nyomósabb: a körtúra egy szakaszát a neten olvasható túrabeszámolók egybehangzóan hiányosan jelöltnek, kerítésekkel nehezítettnek írják le. Ha már benne vagyok, itt mondom el, hogy Bélavára semmilyen Bélához nem köthető, a szláv bjelo (fehér) szótőből ered és a képzeletbeli várat alkotó mészkősziklák fehérségére utal. Az alattuk futó völgyhöz képest 6-800 m-re magasodó sziklák zugai, kürtői, kőgörgetes lejtői egy nyáron is hideg mikroklímát tartanak itt fenn, amely az utolsó jégkorszak növényvilágát és pár havasi ritkaságot is megőrzött, ezért botanikai rezervátummá nyilvánították.

Már reggel látjuk Marcival, hogy az időjárást nem hatotta meg a mi túránk, felhős, ködös, semmi hajlandósága nem látszik megjavulni. A finom és bőséges reggeli után kocsiba szállunk, Felső-Podsága falucska ide 20 km, ahonnan aztán már gyalogos a menet. Mondhatnátok, hogy 20 km az még sétakocsikázósan is 15 perc, de nem Erdélyben. Itt még kétszámjegyű utak is elmennének rázatós tesztpályának, hanem ami a leágazásaikat illeti, az kész rémálom. Önkéntelenül is megállapítom, hogy a Szt.György-hegyi birtokunkhoz vezető földút valóságos sztráda ehhez képes és akkor még nem is beszéltem arról a lehetőségről, hogy a sűrű és beláthatatlan kanyarokból bármikor felbukkanhat egy „ellenség” mondjuk egy farönköket szállító kamion méretű behemót, ami ráadásul az út gödrei miatt eszméletlen és kiszámíthatatlan lengéseket végez oldalirányban. A 8 km-es bekötőutat sikerült ½ óra alatt teljesíteni és talán megértitek: Felső-Podságára érkezve úgy gondoltam, hogy a nap legnehezebb szakaszán túl vagyunk. Nem így lett, de erről majd később.

Leállítottuk a kocsit ott, ahol még elég széles volt az út megfordulni és rajt. Szegény, nagyon szegény emberek lakhatnak itt, látszik a házaikon, ruhájukon, beesett, gondterhelt arcukon. Románok azaz székelyül mócok lehetnek, köszönésre, jó szóra mit se hajtva, fel se nézve mennek tovább. A falucska házai egyre nagyobb közökkel sorjáznak a meredeken emelkedő út mentén, végül elfogynak ésegy kanyar után felbukkannak a Bélavár fényképekről már jól ismert sziklabástyái, de még mielőtt nyomasztóan fölénk magasodnának, az egyre keskenyedő völgy derékszögben jobbra fordul, sziklás-kövesre és még meredekebbre vált.A lépcsősen egymás fölé magasodó sziklatornyokat most már a völgy fái takarják, csak itt-ott látni át köztük résnyire és most lehet igazán megmosolyogni az egyik túra beszámoló komolynak szánt intésén, hogy a védett botanikai ritkaságok védelmében ne térjünk le a jelzett ösvényről: aki itt le tudna térni, azt előképző nélkül veszik fel a zergeiskolába. Meg-megállunk lihegni, a völgy alján az ösvény egyre meredekebb, fölöttünk az oldal már nem sziklás, hanem bükkös és még meredekebb, erre vezet tovább az utunk toronyiránt felfelé. A Himalája-expedíciókról szóló filmekben látott csiga-lassú tempóban haladunk, csak hát mi még alig járunk 1000 m környékén. Végül felérünk egy nyeregbe, túloldalán kis rét, itt megállunk pihenni, az átizzadt trikót szárazra cserélni, levegőhöz jutni. Találunk néhány korallgomba telepet, de az amúgy szenvedélyes gyűjtő Feri sem szedi, mert ez a fajta a szakértő Ági szerint ehetetlen.Utunk a gerincen balra indulva egy ritka fenyves oldalban folytatódik és távolabb jól látszik, hogy még jócskán kell kapaszkodnunk, mire mai túránk csúcspontjára, a Szkarica 1382 m-es tetejére felérünk. A fenyvesben alig találunk ép fát és jól látszanak egy nemrégi erdőtűz nyomai az avaron és a törzseken. Furcsa ebben az erdőtűzben az, hogy a fák ágai, törzsének magasabban lévő része sértetlen, viszont a gyökerei és a törzs alsó 1-2 métere elszenesedett. Arra gondolunk, hogy a tűz a vastag fenyőtű-szőnyegben terjedhetett tovább és a fák kidőlését végül a gyökerük elégése okozhatta. Végre felérünk, de hiába sóhajtanánk fel, hogy egy kis lankás, kényelmes szakaszt már igazán megérdemeltünk: gyökerestől kifordult, egymásra zuhant hatalmas fenyők alkotnak gigászi marokkó játék pálcikáiként szinte áthatolhatatlan és megkerülhetetlen akadályt. Jelzések – ha voltak is - leégtek a fenyők törzséről, megyünk, amerre engedi az ágak, gyökerek, törzsek kusza szövevénye. Most igazán jó, hogy a szokástól eltérően a fajturista különítmény nem rohant előre, mert ki-ki egyénileg próbálkozva kúszik-mászik előre a labirintusban és kiabálva hívjuk egymást, ha valaki egy járhatóbb részre bukkan. Mindeközben persze tartani kellene a jelzett ösvény irányát, de se nap, se iránytű, csak bolyongunk, mint egér a sajtban. Szerencsénkre nem túl nagy területet érintett ez a katasztrófális erdő-halál, kiérünk a szélére, itt már csenevész, alacsony fenyők jelzik, hogy itt a sziklafal pereme.

Most, hogy felértünk a Szkarica tetejére, egy hosszú, hatásvadászó szünetet kellene tartsak vésztjósló dobpergéssel, hogy a látványra illően felkészítselek benneteket. Egy U-alakú leszakadás szélére értünk ki, az U két szára végén egy-egy sziklaszirt, a két szirt közti, nagyjából féltölcsér alakú kőgörgetes leszakadás végén, úgy 2-300 méterrel alattunk további szirtek meredeznek és még ezek alatt madártávlatnyira a völgy alig kivehető méretű fái. Mindez félelmetesen meredek és megmászhatatlan, eszedbe nem jutna akárcsak pár lépést is előre menni, habár voltaképp nem függőleges…menjen oda, akinek két anyja van. Ez a leszakadás, ezek a szirtek csak 3 egymás alatti fotón férnek el. Eszembe jut a sok túrabeszámoló közül az, amelyikben a túravezető – nem találva a jelzett levezető út folytatását úgy találomra elindult csapatával lefelé a völgybe és a második szirtsor szintjéről kellett ehhez hasonló embertelen meredekségű kőomláson visszakapaszkodniuk, mert az alatt már a függőleges sziklafal állta útjukat. Félelmetessége mellett is gyönyörű ez a vad táj, fényképezünk megszállottan, aztán a sok kapaszkodás és a labirintus után megebédelünk. Jut idő egy kis pihire is, de néhányunkban már benne van a zabszem, hogy mi van akkor, ha a visszaút egy részét is nehezítik a kidőlt fák. Szerencsénk van, együttes erővel hamar megtaláljuk a fennsík peremén továbbvezető ösvényt és jelzést.Megnyugszunk, az ösvény is viszonylag szintes, élvezzük a füves, fenyőcsoportokkal tarkított fennsík és a Bélavár sziklás meredekének kontrasztját (ide nem terjedt el a tűzvész), ballagunk nyugisan. Még arra is jut idő, erő, hogy turista jelzőoszlopokat helyükre állítsuk (valószínűleg a hozzájuk dörgölődző állatok dönthették ki sokukat). Megyünk, megyünk, de lassan rossz érzés kerít hatalmába, mert mintha a mi visszatérő ösvényünkön már jó ideje túl lennénk, habár nem láttuk. Összedugjuk a fejünket, tanakodunk és a térkép és a valóság összevetéséből rájövünk, hogy valóban túlmentünk rajta. És akkor számomra érthetetlen dolog történik: a fajturista két férfi és egyikük párja úgy dönt, hogy nem fordul vissza, hanem tartva a rossz irányt az előttünk lévő irtáson megy tovább a völgyben messziről hívogató falu irányában. Hiába magyarázzuk kézzel-lábbal, hogy ez a falu nem az, amelyikben a kocsikat hagytuk, csak legyintenek és már mennek is csaknem futva. Ferivel ketten minden rábeszélő készségünket be kell vessük, hogy a két tábor közt ingadozó két túratársunkat meggyőzzük: vissza kell mennünk az elmellőzött letérést megkeresni. Sietnünk kell, már fél öt van, fél hétkor sötétedik és ezen a meredek, sziklás terepen még egy kitaposott ösvényen is szedni kell a lábunkat, hogy világoson leérjünk. A baj nem jár egyedül, rádöbbenek, hogy a fényképezőmet az elválásunk helyén hagytam. Ki van számolva az időnk, rohanok lóhalálában, de segít a jóisten és a memóriám, hogy hol is álltam: ott van a gép! Kimondhatatlanul megkönnyebbülök, ha a jó kis öreg gépem nem is, de a most benne lévő felvételek pótolhatatlanok. Elönt a bizakodás, sietünk most már együtt visszafelé és csakugyan: negyedórányi menet után egy a fűben alig látszó csapáson elindulva beérünk az erdőbe és egy fán ott virít a jelzésünk, meg vagyunk mentve! Azóta is a hideglelés kerülget, hogy mi lett volna velünk, ha nem találjuk meg: bár tudtuk a „falunkba” levezető irányt, de toronyiránt ezen a sziklás terepen öngyilkosság lett volna elindulni, egy terepen töltött éjszaka meg kész ráfázás (értsétek, ahogy akarjátok). A levezető út eleje még kényelmesen szerpentines, de aztán meredekre vált: hiába, pont annyit kell most lefele menjünk, mint délelőtt felfelé, az pedig nagyon sok volt. Mire leérünk, már esteledik, de azt még tisztán látjuk, hogy a Bélavár szirtjeiről a legjobb képeket a völgy oldalában húzódó meredek legelőről lehetne csinálni – ha lenne elég fény. Azt még szerencsére látjuk, hogy több kerítés keresztezi a jelzett utat, végül még egy székelykapu is elénk áll, ajtaja szerencsére nyitva. Leérve a falu útjára vesszük a fáradságot és visszafordulva keressük erősen a levezető út alsó végének jelzését, azt is hiába. Megegyezünk abban, hogy alighanem a legelők, kaszálók tulajdonosai gondoskodhattak arról, hogy a területükön átvezető turistaútra fordító jelzések eltűnjenek. No comment.

Újra a reggel felfelé megtett úton ereszkedünk lefelé a falucskába, de most keservesen hosszúnak tűnik, ég a talpam, biztos vérhólyag van rajta, kész kínszenvedés minden lépés. Mielőtt a kocsihoz érnénk, jön szembe Jóska (az egyik fajturista), tán lelkiismeret furdalása volt, hogy úgy otthagytak minket. Vacsoránál aztán kiderül, hogy majd’ másfélszer annyit tettek meg az irtáson le és aztán egy patak partján, kövein erőltetett menetben. Megérdemeltétek – morgom magamban. Jó félórával késsük le a vacsora időpontját, Irénke aggódva, de jó szívvel és meleg étellel vár, kiegyenesedik minden és Marcit sem kell csitítani, hogy az esti séta elmarad.

Ma reggel valahogy mindenki olyan visszafogott volt, a fene se érti. Pedig a tegnapi túra „csak” 17 km volt, hozzá majd’ 900 m(!) szintkülönbség le és fel, ez a teljesítménytúráknál bevett számítás szerint 26 km sík  terepen megtett távnak felel meg, elvileg. Jó, igazatok van, nem szabad a fajturisták hibájába esnem…

Egy biztos, senki sem kardoskodott, hogy az utolsó napra tervezett húzós, nehéz túrát mára hozzuk előre, bár a mára tervezett Remete-szurdok túra is nehéz, de nem a hossza miatt. A Remete-szurdok meghódításához is kocsiznunk kell úgy 45 km-t, túl Nagyenyeden. A túra nehézségét a Remete-patak szurdokvölgye adja, mert a mélyen bevágott patakmeder teljesen kitölti  a mészkő sziklák közét és járni vagy a vízben gázolva vagy a szurdok oldalfalába rögzített vasakon lépdelve, kapaszkodva lehet. A túra-beszámolók szerint tanácsos ezt a túrát a nyári hónapokban megtenni, mert akkor alacsonyabb vízállásnál helyenként a meder is szárazra kerül, ill. egy esetleges csobbanás után nem fagy meg az ember a vizes ruhákban. Nos, a mi időpont választásunk eszerint nem volt ideális, ráadásul az előző napok esői miatt magas vízállásra és nedves, csúszós sziklákra, kövekre kellett számítani. Mindezek dacára szóba nem került, hogy ne menjünk,elkocsiztunk Nagyenyedig, ott megnéztük a siralmasan leromlott állapotú várat és az épp felújítás alatt álló Báthori Kollégiumot, sok nagy magyar (Kőrösi Csoma Sándor, Pápai Páriz Ferenc, Áprily Lajos, Misztótfalusi Kis Miklós) alma materét. Az idő eddig kegyes volt hozzánk, de amikor továbbindultunk, hogy Tövis községen keresztül a Remete-völgyi kolostort, mai túránk beszállását megközelítsük, rákezdett zuhogni úgy rendesen. Végiggondoltam egy ilyen falon kapaszkodós, létrán, lépcsőn, sziklafalon lépegetős túra esélyeit esőkabátban, csúszós körülmények között, volt már ilyenben részem a Szlovák Turista Paradicsomban, ellenségemnek se kívánom. Tövis falunál, ahol letértünk, villogok a fajturisták kocsijának, megállunk egy röpke tanakodásra, de ők menni, mi meg visszafordulni akartunk, hát megint válás lett a dologból. Sajnáltam és sajnálom ma is ezt az elmaradt túrát, de bizton állítom: akkor ott jól döntöttem. Hazakocsiztunk, Torockó előtt már elállt az eső, a fajturista különítmény csaknem teljes túrája alatt zuhogott. Hirtelen időmilliomosok lettünk, megálltunk hát a Torockósztgyörgy és Torockó között a sajtgyárnál és megkóstoltuk a termékeiket, amiket a vendéglátásért is felelős raktáros hölgy készséggel kínált. Készítenek juh és tehéntejből, kevert alapanyagból is, adják frissen, hónapokig ill. 2 évig érlelten. Nekem a 2 éves ízlett cefetül, de úgy döntöttünk, hogy hazafelé indulóban jövünk majd bevásárolni.

Közben az idő is megembereli magát, az eső eláll és mintha a nap is kacérkodna. Hazamegyünk és dél lévén harapunk valamicskét, és miközben sűrűn gondolunk az esőt is bevállaló fajturistáinkra, persze hogy nekünk is azon jár az eszünk, hogy merre járjunk mi is egyet. Eszembe jut a néhai vasbányák felé vezető jelzett ösvény, amelynek a legelejét a reggeli sétánk közben Marcival már felderítettük. Az ösvény a faluból a Tilalmas-hegy oldalában emelkedik és a térképem szerint 3-4 km-nél nem hosszabb, ideális „levezető” túra a tegnapi kemény napunk után. Mielőtt indulnánk, elmondom nektek is, hogy a hegy azért kapta ezt a szigorú jelzőjét, mert annak idején egyházi birtok volt, ahonnan nemcsak a földi törvények tiltották fát, termést, gombát gyűjteni, vadat ejteni, de a védőőrizetét mondhatni maga a Jóisten látta el, aki elől pedig nem lehet elbújni. Araszol az ösvény rendesen felfelé, négyen vizslatjuk, merre látnánk valamit, ami a régi bányák közelségére utalna. Vannak benőtt széles utak, meddőhányónak is vehető kupacok, de bánya sehol, a sárga jelzés is elfogyott. Már felérünk a Tilalmas gerincére, a túloldalon egy füves katlan csalogat tovább. Itt-ott egy vadkörte azaz vackor, vastagra nőtt törzsű szóló bükk, tölgy terít színes lombot maga alá, valóságos eldorádó annak, aki erdei gyümölcsöt, gombát gyűjt. Úgy haladunk, mint a legelő állatok: ha itt leszedtük, 10-20 méteren belül már ott a következő fa, bokor érett termésével, gomba-telep, ami tovább csalogat. Kellemesen és haszonnal telik az idő, észre se vesszük, lassan indulni kellene haza, ha még vacsora előtt egy pofa sört is be akarunk önteni a déli tervek szerint. Nem egy távolság, ki se kell lépni, az eső-lovagok már otthon várnak.Eláztak rendesen a Remete-szurdokban, de lelkesülten mondják, amit a neten közzétett képről már láttam: a láncokkal, kötelekkel, más vasakkal segített mászás a szurdok falán nemcsak izgi volt, de a víztől csúszós talpak miatt veszélyes is. Persze nem emberéletre, csak a zokni, gatyaszár száraz voltára volt veszélyes, de ettől az élményük még igazi. El is érték a sziklakaput, amivé a patak egy sziklaszirt alján a hajdani átfolyó lyukból tágította a medrét. Pár fotót is mutatnak, amit az átizzadt ing zsebéből elővett párás lencséjű telefonnal csináltak: csakugyan tiszteletet parancsoló látvány, engem mégis abban erősít meg az egész élménybeszámoló, hogy jól tettük, ha esőben nem vállaltuk be ezt a túrát. Hosszú még az élet, jövünk mi még ide, meg lesz ez is hódítva, ahogy én magamat ismerem. Irénke felvilágosít, hogy a vasbányákhoz nem kellett volna annyira magasra kapaszkodni, csak tovább oldalazni, ez is megmarad tervnek legközelebbre.

Jól esik a sör, jól a vacsora, jól az éjszakai pihenés, frissülten készülünk másnap az utolsó túránkra. A Vidaly-kő és az Ordas-kő megmászása a tervünk, ugyanabban az irányban indulunk, mint tegnap mi a vasbányák felé, de hamar otthagyjuk a ritkás katlant és tovább kapaszkodunk, már a Tilalmas túloldalán, aztán már csak oldalazunk szintesen az ösvényen. Egy jó órányi gyaloglás után csatlakozunk az Aranyos-patak völgyében fekvő Vidaly községből felkapaszkodó úthoz és nemsokára egy meredek erdős oldal felé fordul az ösvény, ez már közvetlenül a kőre visz fel. Miket mondok, bár vinne, de kapaszkodni kell keményen, lihegve, meg-megállva araszolunk felfelé. Végre kiérünk a hegytető alatti rétre, innen már alig kell mászni, lassan, öregesen aprózom a lépést, de a többiek se rohannak.
Lassan felérünk és a kopasz hegyhát túloldala sziklás-meredeken zuhan alá és csodás panoráma nyújt kárpótlást a fáradságért: lábunk alatt az Aranyos-patak völgyének egy jókora szakasza, falvak, cérnányi út, gombostűfejnyi kocsi, távolabb hegyek, minden irányban: az Erdélyi Érchegység csúcsai, vonulatai, legtetején messziről az Öreg-Havas 1826 m magas lapos teteje uralja a hegykoszorút. Látjuk a Bélavár köveit is részben takarva. Mi is elég magasról, 1285 méterről szemléljük ezt az élő térképet és az idő is megembereli magát, a felhők közül ki-kisüt a napocska. Lenyűgözve bámuljuk a látványt, közben harapunk, és a megerőltetéstől még mindig reszkető lábunk is marasztal. Marci – ez az őrült – meg hoz ágat, hogy végre játék gyanánt dobjam el. Ez a jószág mitől fáradna el?

Ha komolyan gondoljuk, mégis indulni kell: az Ordas-kő ugyan szinte kézzel elérhető távolságban van, de ehhez jócskán le kell ereszkedni és csaknem ugyanilyen magasra újra felmászni. Most jönne jól, ha szárnyam nőne és át tudnék siklani vagy egy kötélpályán átgurulni, de nem: leereszkedünk a két kő közti nyeregbe és keressük az Ordas-kő oldalába felvezető párját, de nincs. Egy turista pár ér oda közben, az Alföldről valósi magyarok, mondják, hogy az az út jóval lentebbről indul. Én egyedül nekivágnék toronyiránt, de csapattal nem kockáztatom meg az esetleges tévelygést, Erdélyt egyébként is nem szabad a hazai mércével mérni, sokkal veszélyesebb terep, pláne ha sziklára kell felkapaszkodni. Addig-addig ereszkedünk, hogy elmegy a kedvem (és a hozzávaló erőm is) attól, hogy az egyre magasabbról ránk lenéző kőre én felmenjek. A fajturisták persze nem mondanak le róla, ma is kettéválik a csapat: a fajturisták elkezdik a keservesen hosszúnak és meredeknek ígérkező mászást, mi, gyakorlatiasabb öregek ereszkedünk tovább és lassan elérjük azt a pontot, ahol már jártunk a torockósztgyögyi vár megmászása után, azaz újra végigjárjuk a legeltetős hegyoldalt.

Hazaérve ég a talpam, jártányi erőm alig maradt, csak lezuhanok az ágyra, hogy a fürdéshez való levetkezéshez erőt gyűjtsek. Negyedóra pihi után az is összejön, de fürdés után újra ágyba bújok: nagyon elfáradtam. Mégis büszkén gondolok rá, hogy a körülményekhez képest minden túrát végiggyalogoltunk, hogy gyönyörű helyeken járhattunk és hogy ezt a csapat is értékelte.

Jó sokára megérkeznek a fajturistáink is, megkínlódtak a felvezető úttal, de még inkább azzal, hogy a Torockó felé levezető utat sokáig keresték, de nem találták és kénytelenek voltak a jóval hosszabbat választani, amin mi is jöttünk. Már a vacsoránál is érezhető az otthon vonzása, alig beszélünk, viszont nagy megkönnyebbülésemre a fajturisták (ők egy másik kocsival jöttek-mentek) hajnalban akarnak indulni, külön. Őszintén megvallva az ide úton ők mentek elől és a konvoj-szabályokat nemigen tartották be, ami a hátul közlekedőnek kellemetlenül megnöveli a figyelni valóját. Mi eleve a sajtgyárral kezdünk és Nagyváradon is meg akarunk állni egy rövid városnézés erejéig.

Reggel a búcsúzásnál csoda történik: a kutyáktól félős Irénke megsímogatja Marcit, az persze még lelkesebben csóválja a farkát. Most már akár terápiás kutyának is használhatnám Marcit, annál is inkább, mert eleve nagyon érzi az emberekkel az összhangot.

Summázatként legyen annyi elég, hogy Erdély a maga rafinált módján újra bebizonyította, hogy minél többet látsz belőle, annál inkább vágysz még jobban megismerni. Ilyenek az igazán nagy szerelmek…

2013 szeptember