Néhányan túratársak már régóta tervezzük, hogy magashegyi körülmények között is kipróbáljuk magunkat. A kis csapatból többen Erdélybe szerelmesek (köztük magam is), ezért elsőre a Fogarasi-havasok meghódítása ugrott be mindannyiunknak. Amikor aztán elkezdtem tervezni az esetleges ottani túránkat, akkor derült ki, hogy a hegységet kocsival meg lehet ugyan közelíteni, de ott őrzött parkolásra, kempingre, netán tömegközlekedésre nemigen lehet számítani, tehát a csillagtúra gyakorlatilag kizárt és a „keblén a kenyere, hátán van a háza” módszerrel sátrat, élelemet, ruhaneműt cipelve lehet csak komolyan bejárni a hegység belsejét. Első magashegyi túránk révén az is szempont volt, hogy a hegyimentő szolgálat ugyan van a Fogarasi-havasokban, de az gyakorlatilag nem elérhető (csak személyes értesítés útján). Mindez meggondolásra késztetett és a fenti szempontok szerint rendre biztonságosabb és kedvezőbb Magas-Tátra mellett döntöttünk. Így utólag bízvást állíthatom, hogy helyesen.

Veszprémből indulva a Veszprém – Szfvár – Komárom – Érsekújvár (Nová Zámky) – Nyitra – Besztercebánya (Banská Bystrica) – Rózsahegy (Ruzomberok) – Poprád útvonalat javaslom, mert Nyitrától a táv jórészét  autópálya minőségű úton és egyelőre díjmentesen tehetjük meg. Nekünk ez kényelmesen haladva és megállókkal 6,5 óra alatt sikerült. 

Sátrazni készültünk, ezért végigböngésztem a www.vysoketatry.com honlapon a kempingeket és rá kellett jöjjek, hogy a túrák kiindulópontjához közeliek többsége Tátralomnicon ill. a közelében vannak. A Tátra-Csorbán (Tatranská Strba) lévőt már a kocsiablakból elvetettük gondozatlan külleme és lejtős területe miatt. A Tátralomnicon található nagy befogadóképességű kempingektől az esti-éjszakai várható bulizás miatt tartottunk, de el sem jutottunk odáig, mert Ólesznán (Stara Lesná) egy nagyon kultúrált, szép fekvésű kis kempinget találtunk és ott maradtunk. A kempingben hideg-meleg folyóvíz, kultúrált és rendszeresen tisztán tartott vizesblokk, esős idő esetére tágas közsátor asztalokkal, padokkal, tűzrakó helyek vártak.

A túrák kiindulópontjához a napi közlekedést eredetileg a tátrai villamossal gondoltuk megoldani, de a gyakorlatban kiderült, hogy a kocsizás gazdaságosabb is, kényelmesebb is. A tátrai villamos több vonalból áll, a fővonal Poprádról Ótátrafüreden át Csorba-tóig közlekedik, de még a csúcsidőszakokban sem sem jár 50 – 60 percnél sűrűbben. Az Ótátrafüredről Tátralomnicra ill. Csorba-tótól Csorba faluig húzódó szárnyvonalakon pedig naponta egy-két járat van csak. A villamossal érintett települések bármelyikében kocsival csak fizetős parkolóban lehet megállni és 2 személy fölött már megéri kocsizni, főleg, ha azt is számításba vesszük, hogy a kemping a legközelebBi villamosmegállótól 1,5 km-nyire van. Nem állom meg, hogy el ne mondjam: a tátrai villamos kb. 1000 m-es tengerszint feletti magasságban eredetileg környezetvédelmi megfontolásokból épült, hogy a növekvő turizmust környezetbarát módon szolgálja és a magashegyi üdülők vendégeit a zajtól és bűztől megkímélje. Lehet, hogy érdemes lenne a villamos jegyárainak csökkentésével és járatsűrítéssel egy kocsizásmentes, környezetbarátabb turistaforgalmat elérni, de ehez persze a szűk érdeken felülemelkedő, a magasabbrendű értékeket szem előtt tartó gondolkodás kellene.

Első túránkat a véletlen szerkesztette. Eredetileg amúgy beavató jelleggel, lájtosana Csorba-tótól a Poprádi-tóig illetve csoportos kielégületlenség esetén (már t.i. kirándulásilag) még a Magisztrálán megtoldottuk volna egy szakasszal. Ehelyett Csabi a Csorba-tótól meglátta és megkívántaa Fátyol-vízesést. Maga a vízesés oda csak másfél órányira van a Menguszfalvi völgyben, de elfelejtettünk megállni és a szép táj egész a völgyfőig csalt. Ott, a Szentiványi tó partján, egy kis pihenő közben már szép tervek szövődtek, hogy csak át kellene menni a Lorentz-hágón és a szomszéd Furkota-völgyön sitty-sutty, máris lent vagyunk a Csorba tónál. Minden fondorlatot be kellett vetnem, hogy lebeszéljem őket róla, mert sötétre se értünk volna vissza  a Csorba-tóhoz. Ehelyett beültünk a Csorba-tó mellett egy csinos kis vendéglőbe, hogy egy tájjellegű bryndzové halusky (juhtúrós galuska) elfogyasztásával adózzunk az örök és megbonthatatlan szlovák – magyar barátságnak. Hát galuska volt, de juhtúró, az nem nagyon, mondhatni inkább csak jelzésszerűen és már ott, a vendéglői asztalnál elhatároztam, hogy otthon alkotok a tűzhely mellett valami dúsabbat, hogy a galuskát a túrótól, a túrót a fokhagymás sült szalonnától ne lehessen látni. (A projekt sikerült, bár a családom hölgytagjai a fogyókúrázás árnyékában nem őszintén lelkesedtek, csak nekem volt nagyon ínyemre ez az egyszerű, de finom és kiadós étel.)

Leghosszabb túránkat egy tapasztalt túratársunk tanácsát megfogadva kétnaposra terveztük. Az Ótátrafüred - Kis-Tarpataki völgy – Vöröstoronyi-hágó – Nagy-Tarpataki-völgy- Ótátrafüred túránkat eredetileg a Téry-menház, mint szálláshely közbeiktatásával gondoltuk megtenni,  de foglaltsága miatt ez nem sikerült. A Hosszútavi – menház (Zbojnicka Chata) tudott minket fogadni márciusi foglalásunk alapján. A menházban vendégszerető fogadtatásra leltünk, a 24 fős, csak válaszfalakkal tagolt hálóterme kényelmes (bár nem szálloda-szerű) pihenést nyújtott éjszakára. A fekvőhelyet egy behúzott szivacs ágybetét, egy párna és két takaró jelentette, de lehetett pót-takarót kérni, mégis higiéniailag célszerű egy könnyű hálózsákot vinni. A menházban le kell venni a bakancsot, ahogy elnéztem, a zokni volt az uralkodó viselet lábilag. A szállás és a reggeli jó volt, a személyzet egy része pöntyögött németül ill. angolul. A túra maga lenyűgözően szép volt, de erről inkább a fotók tanúskodjanak. A Nagy-Tarpataki-völgy lentről és...

...fentről

Csúcsforgalom a Vörös-toronyi-hágón

Egy kitettebb szakasz a Vörös-toronyi-hágó vasalt útján

A Hosszútavi menház (Zbojnická Chata)

A Tarpataki-vízesés egyik zuhataga

Kicsit nehéz megszokni a Tátrában szokásos „utakat”, amelyeket a kőomladékokból vett anyaggal raktak ki eleink, tehát egyenetlen, néha billegő kőlapokkal, néha nehezen megléphető magasságú lépcsőkkel teszik próbára a bokánkat, térdünket. Arra kell számítani, hogy vagy a lábad alá nézve mész, vagy megállsz bámészkodni: a kettő nem keverhető. Célszerű és ajánlatos egy hosszú távon is tartható menettempót tartani és az öltözetet ehhez úgy választani, hogy semmiképp se izzadjunk meg, mert a megállóknál az átizzadt póló hamar ráhűl a derekadra és onnan már nem olyan természetes a mozgásod. Szinte nem volt túránk, ahol ne kellett volna hóban járni, de ehhez – azt hiszem – túlzás hágóvasat magaddal cipelni, a zárt és magasszárú túracipő viszont elengedhetetlen.

A lánccal biztosított (vasalt) szakaszokat a térképek jelzik, itt csak a kijelölt irányban szabad haladni. Emiatt sajnos elkerülhetetlenek a torlódások, a menetidőt úgy célszerű kalkulálni, hogy a halmozott várakozás egy-egy hágónál akár ½ - 1 óra is lehet. (Amúgy a tájékoztató táblákon és térképeken megadott menetidők nekünk nagyon bejöttek, lehet rájuk támaszkodni). Mászás közben ajánlatos két elemi szabályt megtartani:  a sziklamászók hárompontos alapelvét (egyidejűleg csak egy végtag keres fogást, helyet, a másik három kapaszkodik/támaszkodik), illetve addig ne indulj neki egy láncszakasznak, amíg az előtted haladó el nem hagyta a következő rögzítést. Mindez csak látszólag nehéz és ijesztő, a szédülés természetes emberi reakció, de leküzdhető, egyedül a bepánikolásra hajlamosak kell komolyan meggondolják a dolgot. A látvány és a feeling mindenesetre fantasztikus, minden átlagosnál edzettebbnek csak ajánlani tudom.

 A kétnapos túránkat a kempingben előre bejelentettük, ezt az éjszakát ott személyileg nem számolták fel.

A Csorba tó – Kriván túránk több szempontból is a csúcs volt. Részben itt értük el eheti túráink legmagasabb pontját, részben mert a Kriván tetjéről adódik a Magas-Tátra talán legteljesebb panorámája. Az út maga egy csaknem szintes egyórányi előjátékkal kezdődik, onnan viszont kőkemény emelkedő előbb fenyvesben, aztán már egyre szélesedő kilátás a gyalogfenyős, majd a hangás, köves övezetben.A csúcs közelében van pár sziklamászós szakasz itt-ott lánccal segítve, de nem ijesztő és sok párhuzamos útvonal közül választhatunk a tudásunknak és a tériszonyunknak legjobban megfelelőt. 11 körül értünk fel és kb. 5 perc múlva az addig derült égből ködsapka vonta be a csúcsot.Azt azért még tisztán láttuk, hogy a lengyel oldal felől a Kriván igen mogorva sziklafalakkal fogadja a túrázókat és az éjszakai eső utáni kék-tiszta időben szépen látszottakaz Alacsony-Tátra és a Liptói-havasok hegyei. Mire a hegy derekáig leértünk, már ismét eltűnt a felhősipka és kristálytisztán lehetett látni. Úgy vettük észre, hogy az esős vagy párás-ködös éjszakák után a csúcsok 10-től úgy délig - egyig megsapkásodnak, érdemes ezt az indulás időpontjának meghatározásánál figyelembe venni.

Minthogy előrelátóan egy esőnapot is beszúrtunk a programba és eső addig nem volt, másnap hagytuk  magunkat megdumálni, hogy tervezetlenül menjünk fel a  Kőpataki-tóhoz (Skalnaté pleso) és majd meglátjuk… Hát megláttuk: rázendített, mi azonmód izzadtan, csatakosan beültünk a lanovka indóházában lévő vendéglőbe, de nem bírtunk annyi teát és forralt bort rendelni, hogy elálljon: a csapat fázósabb része megfutamodott és az eredetileg szánt városnézések mellett döntött. Emellett szólt az is, hogy már fentről, az eső alól látni lehetett, hogy odalenn hétágra süt a nap.

Elsőként a Popráddal egybeépült Szepesszombatot (Spisská Sobota) látogattuk meg.A városka főterét a hajdani szász betelepülők szépen rendbehozott zsindelyes házai szegélyezték, valamennyi a tér középvonalában épült a Városházára és az erődszerűen erős fallal körülkerítettSzt. György templomra néz. A templom érdekessége, hogy harangtornya tőle néhány méterre, külön épült, hasonlóan az itáliaiakhoz. Az összbenyomást kicsit rontotta, hogy olyan üres volt az egész főtér, mintha valami kísértetvárosban jártunk volna.

Elmentünk a közeli Késmárkra is, ott bezzeg volt élet: a város épp egy vásározós hétvégére készült, az előkészületekből ítélvea Főtér és a belőle nyíló főutca mentén vásáros sátrak, bódék felállításával bajmolódtak. Ha Szepesszombaton a népség, hát Késmárkon az épületek fényképezéséhez alkalmas áttekinthető tér hiányzott. Benéztünk a várba is és a pálosok templomát sem hagytuk ki a szomszédban, de a szigorú nézésű (valószínűleg civilben lévő apáca) hölgy hamar közölte, hogy fotózni csak 40 korona ellenében lehet, adott egy fénymásolt lapot a templom történetéről, amit kért a végén vissza és távozásunk előtt mélyen a szemünkbe nézve tudomásunkra hozta, hogy itt a látogatók 10 koronát szoktak adni a templom felújítására. Adtunk, de az a jó érzés mellé valahogy elmaradt. Elmentünk az új evangélikus templom mellett is, de az nem volt ezidőtájt nyitva,a svéd hajóácsok készítette deszkatemplomban meg nem tudtuk kivárni, hogy az idegenvezető az előző csoporttal előkerüljön (anélkül pedig nincs belépés).Az igazán lenyűgöző látvány azért a város szinte bármely pontjáról látható, fenségesen kiemelkedő Tátra volt.

A harmadik szepességi városért elég rendesen kellett bumlizni, de megérte.Lőcse talán a legszebben megmaradt felvidéki város, a Mikszáth: Fekete város c. regényéből jólismert Városháza pedig számomra a magyar építészet egyik gyöngyszeme, erőt, nyugalmat sugároz. Csak a várfalakon belüli régi városmagra jutott időnk és a kora esti időpont miatt már minden benti látnivalót zárva találtunk. Rossz volt nézni a Szt. Jakab templomot a mostani dicstelenül leromlott állapotában, habár tatarozása  - vontatottan ugyan – de halad.

Családosan vagy csoportosan már régóta járunk Szlovákiába, és úgy is, mint a hajdani Nagy-Magyarország területe, érdekelt: hogyan éltek errefelé a magyar és tót atyafiak, és még ki tudja hányféle náció: szászok, svábok, cigányok, lengyelek. Engedjétek meg, hogy a sok összeolvasott történetből egy kis gyűjteményt nyújtsak át e táj irodalmi-történelmi aláfestése gyanánt. Az egyik forrás a nagy magyar anekdótázó, Mikszáth írásai voltak, melyek telistele vannak remek történetekkel, amelyek mindennél plasztikusabban rajzolják ki a nem mindig idilli, de a mindennapokon működő együttélést, ami az elmúlt századokban a mai Szlovákia területén élőket jellemezte.

Az egyik ilyen epizód a „Fekete város” c. Mikszáth regényből származik. A regény a Szepesség egyik városának, Lőcsének a Rákóczi-szabadságharcot megelőző éveinek történetébe ágyazva meséli el az okos és értelmes Fabríczius fiú és a szép Otrokocsy Rozali szerelmének tragikus végű történetét. Eszembe nem jut, hogy a regény tartalmát - akárcsak nagy vonalakban is – összefoglaljam, egy részlet csak, amit nagyon jó humorúnak találtam. A regény egyik főhőse, Görgey Pál, Szepes vármegye vicispánja, akit nagy természetű embernek ismertek. Hamar, néha ok nélkül magasra csapó haragjától mindenki félt, de azt is tudták, hogy a vihar hamar elcsitul és átadja helyét a megbánásnak. Ezzel ő maga is teljes mértékig tisztában volt, ezért aztán tett róla, hogy első dühében ne hozhasson túlontúl szigorú ítéleteket. A büntető eszközöket  - kalodát, derest, szégyenpadot – egy fészerbe záratta és kulcsát egy ügyes suhanccal az udvaron álló magas fa egyik ágára köttette. Ha aztán ok adódott egy-egy mérgében hozott ítélete kapcsán, hogy a büntetés eszközeit elő kelljen venni, nem volt más választása, mint hogy hozta a puskáját, hogy a kulcs zsinegjét ellője. Ez rendesen egy óra múlva sikerült is, mikorra a mérge elszállt és kezdetben dühtől remegő keze megnyugodott, akkorra meg általában nem volt már mást mit tenni, mint a kulcsot újra felköttetni a fára.

Akkoriban Lőcsén és a Szepességben szerte a szászok laktak, akiknek Mikszáth szerint hamarabb nyílt meg a szájuk, mint a bukszájuk. A regényben Quendel apó figurája a legszászabb. Az öreg igen egyszerűen élt mindig, de soha ki nem hagyott alkalmat, ha valamilyen ügyleten pénzt lehetett nyerni. Ő volt az, aki a Rákóczi-felkelés első hírére minden zabot felvásárolt a Felvidéken, mert tudta, hogy az egymással hadakozó lovas-bandériumok minden pénzt megadnak majd érte. A török időkből itt maradt szolgákat felvásárolta a gazdájuktól bagóért, hogy aztán busás hálapénzért leszállítsa őket Isztambulba a családjukhoz.

A regény kiinduló eseménye, hogy Görgey Pál uram  „Ebet ebért!” felkiáltással  lelőtte a lőcsei főbírót, aki a szeme láttára puffantotta le a lőcsei földekre áttévedt kedvenc vadászkutyáját. Attól kezdve Lőcsén persona non grata lett, és azóta  a megyegyűléseket Görgőn, a Görgey kastélyban tartották. Quendel apó ajánlotta fel, hogy megépíti a megyeháza szakasztott mását Görgőn. Hogy azért haszna is legyen a dologból, kérte, hogy mellette építhessen egy fogadót, ahol a megyei urak megszállhassanak és kedvükre mulatozhassanak. Még nemesi címet is vásárolt magának és így lett a neve a nemesi birtokként megvett falvak után címzetes Quendel Gáspár de Pászta et Kenéz.

No, hát ennek a Quendel apónak – mikor egyetlen lányának majdani stafírungját a leányneveldében be kellett diktálni – első kérdése az volt, hogy a gazdag lőcsei kereskedő, Blom uram eladó lányának mit írtak be.

- Négy házat és két tehenet.

- No, akkor írjanak be a lányomnak nyolc házat és két tehenet!

A kereskedő sem volt rest, hamar 16 házra emelte lánya hozományát. Pár napig erről súgott-búgott egész Lőcse, hogy vajon erre mit lép az öreg Quendel. Hát lépett is: beíratta a stafírungos nagykönyvbe mind a 16 szepességi várost! Na, ezen aztán elámult mindenki, de a következő kérdés az volt: hogy’ adhatja hozományul azt, ami nem is az övé. De bíz az övé volt az mind: a császárnál Bécsben kimódolta, hogy a kincstárnak a hadjáratkor hitelbe adott rengeteg zab fejében  a nevére irattassék a tizenhat szepességi város, amit még János Zsigmond királyunk zálogosított el vagy háromszáz éve.

De ne ragadjunk le Mikszáthnál – habár szívem csücske – és menjünk el a szomszédos Iglóra (szlovák neve a „szépen” csengő Nová Spisská Ves), ahol a derék cipszerek (a szászok hívták így magukat) meg akarták mutatni a világnak, de még inkább a szomszédvár Lőcsének, hogy nekik különb templomuk van, mint bárki másnak. Így került a tornyára két óra: egy a tető alá közvetlenül, a másik úgy deréktájt (a torony derekánál, t.i.). Több se kellett a szomszéd városbelieknek: elhíresztelték, hogy Iglón a cipszerek olyan rövidlátóak, hogy csináltattak a templomtornyukra  egy alsó órát is, mert a felsőt nem látták.

Két másik szomszédváros között a viszony nem holmi szóbeszéd miatt romlott meg. Eredetileg Lőcsének adták meg királyaink az árúmegállítási– és vámjogot. Bökte ez a csőrét a késmárkiaknak, kérelmezték is kezdettől fogva, de nem kapták meg. Aztán vagy száz évig pihentették az ügyet, amikor a várost csaknem teljesen elpusztító tűzvész jó alkalmat adott a támadásra. Azt kérték a királytól, hogy a tűzvész martalékául esett adományleveleiket a király erősítse meg, azaz adjon ki helyettük hiteles másolatokat. Fondorlatosan pedig a megsemmisült okmányaik sorába becsempészték a soha-meg-nem–kapott vámjogról szólót is. Nemhiába ügyeskedtek, meg is kapták (a hivatalok már akkor sem voltak valami tökéletesek). Innen kezdve állandó volt a hadakozás a két város között. Késmárk – amelynek neve a történészek szerint Käse Markt-ot, azaz sajtpiacot jelent – és Lőcse csapatokat verbuvált és küldött a másik nyakára, amelyek hol megütköztek, hol egyszerűen zaklatták egymás jószágát, jobbágyait. Az egyik ütközetben, ahol a két város 2 – 300 fős „seregei” megütköztek, a lőcseiek megszégyenítés gyanánt kőkeményre szárított sajtgolyóbisokkal lőtték a sajtpiacosokat.

Összességében nagyon szép 5 napot töltöttünk a Magas-Tátrában és környékén. A túrák  - bár szokatlanul nehezek voltak – nem fogtak ki rajtunk, amit elsősorban a kislétszámú (8 fő) és kb. azonos edzettségű csapatnak tulajdonítok.

Az egész szlovákiai tartózkodás alatt semmilyen jelét nem észleltem a szerintem felfújt szlovák – magyar ellentétnek. Azt tartom: vendégként elvárható normális viselkedésre a vendéglátó ország lakosai is normálisan viselkednek és ezt nem csak ennek a túrának, hanem sok korábbi szlovákiai túra és sítábor tapasztalatait összegezve is mondhatom.