Volt a kocsival könnyen elérhető túralehetőségek között egy, ami már nagyon régóta bizgatta a fantáziámat. Előbb csak a patakban kőről-kőre lépdelős, félig sziklamászós szakaszokkal nehezített túraútvonalakról hallottam egy kollégától, aztán a teljesítménytúrázást kedvelő unokatesóm mesélte, hogy Pünkösdkor ugyanabban a felvidéki régióban készülnek túrázni, ahol olyan nehézségű akadályokon kell átküzdenie magát a kalandor kedvűeknek, ami komoly állóképességet, szédülésmentesen biztos lépést igényel és néha a csuromvizes zoknit, ruhát is el kell tudni viselni. Azt is mondta, azért megy épp Pünkösdkor, mert olyankor még komoly mennyiségű víz is nehezíti a kanyonban az előrehaladást. Több sem kellett, kerestem könyveket, térképet erről a térségről és lassan egy számomra nagyon vonzó, ugyanakkor a kaland borzongását is jelentő céllá erősödött a Szlovák Turistaparadicsom. Ez a vonzalom még most, féltucat találkozás után is erős bennem és szerencsére vannak ott nekem még újdonságot jelentő részek is.

Ha korábbi írásomban a Pádis-fennsíkot a szerelmemnek tituláltam, akkor nyugodtan mondhatom a Szlovák Turistaparadicsomot a kalandnak.

Így előljáróban is kell mondjak pár szót erről a környékről. A Szlovák Turistaparadicsom (Slovenský raj) a Szepes-Gömöri Érchegység (Slovenské rudohorie) legvadregényesebb része. Területét északról a Hernád-áttörés, délről a Gölnic (Hnílec)–patak, azaz a Sztracenai-völgy határolja, nyugatról az Alacsony-Tátra tömbjéhez csatlakozik (bár annál jóval alacsonyabb), keletről az Igló – Mlynky vonal határolják. A hegységnek ezt a részét karsztosodásra hajlamos fiatal, lágy mészkő ill. pala uralja, melybe a fennsíkról lefutó vizek mély szurdokvölgyeket vájtak.

A hegység belsejének feltárása előbb az ott található ércek kinyerése miatt kezdődött el a tulajdonos Coburg hercegség révén 1840 körül kezdődött el. A túrisztika első lépése 1870-ben a Dobsinai jégbarlang  felfedezése, de aztán a Magyarországi Kárpát Egyesület tagjai létrákkal, kötelekkel felszerelve Róth Márton tanár vezetésével fokozatosan hódítják meg a szurdokvölgyeket. Ez a folyamat a Nagy Sólyom-völgy (Veliky Sokol) és a Róth-szakadék feltárásával 1893-ban kezdődött és volt olyan szakasza (Kysel-kanyon), amely csak 7 évi próbálkozás után, 1907-ben adta meg magát. Ezzel párhuzamosan folyt a szurdokvölgyek járhatóvá tétele előbb rönklépcsőkkel, később láncos kapaszkodókkal kiegészített sziklajárdákkal, vastálcákkal. Jellemző e munka nehézségére, hogy utolsóként a Hernád-áttörés teljes hosszának kiépítése 1974(!)-ben fejeződött be. A táj egyedi szépségének és természeti értékeinek védelmére 1931-ben megtiltják a favágást, Nemzeti Parkká 1989-ben nyilvánítják.

A turizmus egyre fokozódó terhelést jelent e tájnak, de szerencsére a komoly erőfeszítést és ügyességet igénylő túrák már eleve úgy szelektálják az ideérkezőket, hogy azok értékelik és védik a természet szépségeit. Nem volt ez igaz sajnos arra a pár felelőtlen személyre, akik 1976-ban a Kysel-kanyonban rakott tüzükkel valóságos tűzvészt okoztak. A tűz az igen szűk völgyben fellépő kéményhatás és az igen száraz nyár miatt hetekig tartott és oltására a nehéz terep miatt gondolni sem lehetett. A völgy mészkőszikla falai az izzó pokolban annyira felhevültek, hogy külső rétegük tartás nélküli mésszé égett ki és a fokozott pergés veszély miatt ezt a szakaszt lezárták, a mászást segítő láncok, létrák tönkrementek, a szurdoknak ez a szakasza a mai napig le van zárva. Bár a nagy öregek szerint ez volt a Szlovák Turistaparadicsom legvadabb és egyben legszebb szurdoka, mégsem kell ajkbiggyesztve legyinteni: a táj bőven kínál még izgalmas és szép túrákat. Visszatérve a Szlovák Turistaparadicsom egészére a turistautak nagyon jól jelzettek, de mondjuk azt az elvetemültet meg is nézném magamnak, aki a két sziklafal határolta szurdokokban le tudna térni az ösvényről. A húzósabb szakaszokon a sziklához erősített fémtálcák, láncok, kötelek, létrák segítik a mászást, vagy épp a mederbe dőlt fenyők törzsébe vágott vagy rászegelt fokokon lehet lépdelni. A segédeszközök felszerelői azért bőven hagytak helyet az ügyességnek és a tériszony kiélésének. Az óhatatlanul bekövetkező balesetek vagy vészhelyzetek esetén a Hegyimentő Szolgálat (Horské Sluzby) segít, telefonszáma minden környékbeli kempingben, szórakozóhelyen ki van írva. A kempingekben ugyan nem vagy alig beszélnek magyarul, de a világnyelveken törekszenek megérteni minket és megértetni magukat.

Az itt leírt túrák egyike sem haladja meg egy átlagos edzettségű felnőtt vagy gyerek teherbírását, de gyerekeknél elengedhetetlen a mélység tisztelete. Aki még nem volt soha a Szlovák Túristaparadicsomban, csak biztatni tudom rá: a vadregényes szurdokvölgyek a segített sziklamászással nehezített túrákért hihetetlen látványokkal, a komoly túrák kellemes teljesítmény-érzésével és egy életre szóló élménnyel fizetnek.Aki már egyszer is volt ott, annak ezt nem kell magyarázzam. A Magas-tátrai beszámolómból viszont ideemelnék egy mondatot: „…a szédülés természetes emberi reakció, de leküzdhető, egyedül a bepánikolásra hajlamosak kell komolyan meggondolják a dolgot.”

1992. július

 A sok izgalmas információ és kép alapján teljesen bezsongva készültem első találkozásomra a Szlovák Turistaparadicsommal. Hogy ezt a kalandot miért épp két lányommal, a 19 éves Ancsival és az 5 éves Ágival vállaltam be először, ma már nem is tudom. Nekem akkor mindenesetre vállalható őrültségnek tűnt, hiszen az akkori eszem szerint a két stramm kis csajnak ezek a túrák fizikailag semmi esetre sem jelenthettek túlzott megerőltetést, talán inkább a cikisebb helyeken némi kockázatot, amit azzal a tudattal vállaltam, hogy mindketten gyakorlott túrázók voltak, akik nem ijedtek meg egy kis koca sziklamászástól és biztos voltam abban, ha Ági közelében tudok lenni a melegebb szituációkban, segítségemmel gond nélkül boldogulunk. Hogy ez mennyire nem így volt, az hamarosan kiderül, de a kedves olvasó most ne gondoljon emögé egy baljós filmzenét.

A sok túra közül a lányok és a magam tapasztalatlansága miatt a könyvek szerinti könnyebbeket ill. veszélytelenebbeket választottam ki ügyelve arra is, hogy egymás utáni napokon nagyobb terhelésnek ne legyünk kitéve. A nyár közepe a Szlovák Turistaparadicsomban már száraz évszaknak számít, amikor a szurdokvölgyeket kivájó patakok alig csordogálnak és ez ugyan csökkentette a túrák élményét, de kockázatát is. Saját sátrunk akkor még nem lévén az üzemi KISz- szervezettől kölcsönöztem két sátrat és minden más eshetőségre is felkészülve raktuk meg a jó öreg Daciá-t és indultunk útnak. Segítségünkre volt, hogy Édesanyáméknál Miskolcon megaludva nem kellett túl sokat egyvégtében kocsizni, és onnan jóval egyszerűbb volt a Miskolc – Hidasnémeti – Rozsnyó – Imrikfalva (Dedinky) útvonalon becserkészni első táborhelyünket. Szombat lévén mégis csalódás várt: Imrikfalván kempingnek a Gölnic (Hnilec)-patak duzzasztásából keletkezett tóra lefutó hegyoldalban kerítettek területet és érkeztünkkor a szintesebb helyeket már elfoglalták. Hosszas keresés után találtunk egy maradhatósan lejtős placcot valahol fenn, ahova viszont kunsztosan, jórészt tolatva és igen lendületesen lehetett csak kocsival felmenni. Most hasznát vettük az otthoni sátorverési gyakorlatnak és déltájt, egy gyenge ebéd után készen álltunk az első „bevetésre”.

Első túránk amolyan igazi beavató jellegű volt: a Geravy-fennsíkra gondoltunk feljutni a Nálepka-vízesés szurdokában. A térkép nem minden részletében egyezett a valósággal és mi addig mentünk a szurdok „beszállásához” vezető zöld jelzésen, míg egyszer csak minden sziklás kapaszkodás nélkül felértünk a fennsíkra. Egymásra néztünk és már csak ki kellett mondanom: nekünk szurdok kell! Igenám, de a szurdok túrák kivétel nélkül egyirányúak – felfelé. Nem volt mit tenni, szépen visszaballagtunk a völgybe, némi kavarás után megtaláltuk az igazi beszállást és megkaptuk, amit akartunk: a Nálepka-vízesést és a szurdokot a csúszós köveivel, sikamlós fa-létráival és a kényszerű toporgással, mert beszorultunk egy kínos lassúsággal araszoló kulturista csapat mögé. Mégis rém büszkén értünk fel ugyanoda és tettünk egy tiszteletkört a karcsú fenyőkkel szegett vadvirágos tisztáson. Méltányosnak gondoltam, hogy a figyelmetlenségemből duplára sikeredett fennsík-mászást bónusz gyanánt egy lanovkás leereszkedéssel zárjuk. A lanovka alsó végállomása a kemping éttermével egy épület, nem kellett hát gondolkozni, hol is együnk. Alaposan bekajáltunk, felkapaszkodtunk a helyünkre és valahogy egyikünk sem volt oda érte, hogy az esti fogmosáshoz ismét alászálljon a mosdókhoz. Bevackoltunk és semmi pillanat alatt aludtunk, mintha tudtuk volna, hogy ez az éjszaka még izgalmakban fog bővelkedni. Éjfél körül egy mini-férfikórus hangjaira ébredtem, akik a szlovák népdalok nem túl igényes előadását egy igen lelkes és harsány énekléssel próbálták ellensúlyozni. Közben szorgalmasan aprították fejszével a felcipelt tuskót és szították a tüzet, amit – nekem úgy tűnt – a kölcsön-sátrainktól csak pár méterre raktak. Próbáltam csendesíteni őket, de hamar elmutogatták, hogy ha alszom, aludjak, ha nem tudok aludni, jöhetek én is valamelyik szólamot erősíteni. Lehetett úgy hajnali három, mire ők is elpilledtek, de nekem már nem sikerült. Tetézte az éjszakám élményét, hogy a lejtős területen felvert sátorban folyton a legalsó zugban találtam magamat, mert a hálózsák selymes anyaga és a sátorbelső fólia alja kiválóan csúszott egymáson.

Nincs szebb egy ilyen éjszaka után, mint a hajnal. A tó vizét sűrű párák takarták, és ahogyan a nap kezdett erőre kapni, a dúsan harmatos hegyoldal is kezdett párologni. Felkapaszkodtam a kemping melletti sípályán a gerincig és sokáig élveztem a felszálló párákból kibontakozó gyönyörű tájat. Mikor már úgy gondoltam, hogy a lányaim is éledhetnek, lebotorkáltam. A kórus tagjai amúgy sátor nélkül, ki hálózsákban, ki anélkül aludták az igazak álmát és én gyönyörű, gonosz terveket szőttem, hogyan lehetne az éjszakai szerenádjukat egy hajnalival viszonozni vagy valami, de a fejszére is tekintettel ez csak elmélet maradt. Nem is jó az, ha az ember túlalussza magát.

Aznapi programunkat vegyesre terveztem. Először is felcuccoltunk és otthagytuk a rossz emlékű lejtős kempinget, majd elindultunk a Gölnic-patak völgyében felfelé. Ilyenkor  a jó öreg Tantalosz kínjait éli át a sofőr, mert szemét a sűrűn kanyargó úton kell tartsa, de közben muszáj lopva fel-felpillantani. A meredek, fenyves lejtőkkel, fehérlő kőszirtekkel szegett völgyben kőről-kőre bukdácsoló patak, néhol rétek csalják félre a pillantásomat, majd néhány koros faház jelzi a festői Sztracena falucskát, ahonnan a völgy is kapta a nevét. Bár mai főcélunk az áttelepülés Káposztafalvára, de hogy a punnyadás fel ne üsse a fejét, ma is túrázunk, mai célunk a Holló-kő (Havranie Skala). Sztracenán hagyjuk a kocsit és a Gölnic túlpartján visszagyaloglunk egy darabot, onnan vesszük be magunkat a rengetegbe. Jó félórás kapaszkodás, kanyargás után megpillantjuk a szédítően magas, hófehér mészkőszirtet. ((r001-001)) Az út egyre meredekebb és végül ott állunk a szirt aljában, ahonnan egy darabig a sziklafal tövén kapaszkodva elérjük a szirt „gyenge pontját”, ahol egy hasadék révén be lehet venni a megmászhatatlannak látszó szikla-erődöt. A szirt tetején eláll az ember lélegzete részben a tériszonytól, részben a pazar félkörös kilátástól: előttünk-alattunk a Szlovák Turistaparadicsom csaknem teljes területe. Lefelé meglepő, hogy a szirtről egy másik, lankás úton tudunk leereszkedni, majd egy gyönyörű, havasi jellegű réten átvágva jön az igazi próbatétel: a Sztracena fölötti kutya meredek köves, görgeteges oldalban szerpentinezünk le a községig. Az erdő takarásában észre sem vettük, de már a faluban érezni, milyen fülledt meleg van, ami aztán a kocsiba visszaülve fokozódik. Túl gyorsan nem mehetek, mert sűrű a szerpentin és Ági gyomra erre mindig bejelez, de jó lenne egy kis menetszél, hogy hűtsön. Szerencsére felérünk a káposztafalvi elágazáshoz, mielőtt felforrna a vizem (nem agyilag, a kocsié), onnan már ereszkedik az út.

Káposztafalván áthajtva hamar megtaláljuk a Podlesok kempinget, ahol a kipakolást elhalasztva hamar fürdőruhára váltunk és a kerítés foghíjához kitaposott ösvényen pár lépés után ott állunk a Fehérvíz-patak partján. A köves-kavicsos mederben bokáig-lábszárig ér a sodrós víz, tehát a hűsítő merülés kizárva, így hát egy reklámszatyorral ordítós zuhanyozást rendezünk. Estig ki se jöttünk volna, ha a lábfejünk zsibbadtra nem fagy a csípősen hideg patakban. A kempingben válogathatunk a laposabbnál laposabb helyekben, sátrat verünk, tüzet rakunk, jól bekajálunk és úgy érezzük, hogy a virrasztós imrikfalvi éjszaka után most nagy-nagy alvás következik.

Reggel megyek a vizesblokkhoz és dolgom végeztével kilépek az épületből, hát a lábam földbe gyökerezett: ott a Magas-Tátra! A párás reggeli levegőben a felhős ég előtt tisztán rajzolódnak ki a csipkézett gerincek, omladékos oldalak és az egész látvány így majd 30 km-nyi távolságból is lenyűgöző, fenséges.Kigyönyörködjük magunkat a lányokkal és irány mai túránk célja, a Hernád-áttörés, amiről alig volt fogalmunk, mit is jelent és mennyire szigorú. Hamar megtudjuk: az áttörés voltaképp a hegység pereméből szakít ki egy az egészhez képest elenyésző területet, hogy aztán Csingónál (Cingov) már újra síkvidéken folyjon tovább. Hogy a Hernád az amúgy szelíden dombos környéken miért épp a hegyek között találta meg az útját, nem értem (igaz, engem nem is ezért tartanak, hogy értsem – szoktuk mondani kollégáimmal a cégnél), mindenesetre ma egy szép, vadregényes részlettel lenne szegényebb a környék. A turista ösvény előbb lustán kanyarog a folyóparton, aztán a hegyek közé érve felkényszerül a sziklákra és helyenként fémtálcák, kötelek nélkül nem is tudna továbbmenni az egyszeri turista. ((r001-002)) Egy ponton az ösvény kemény kapaszkodásra késztet, hogy aztán visszatérjünk ismét a folyópartra, talán azért, hogy megbecsüljük a művi segítséggel jóval energiatakarékosabb szintes előrehaladást. Bár a völgy meredek oldalú, de korántsem szurdok jellegű és mindent betölt a melegben a patak bűze, amit nyilván a beleeresztett szennyvizeknek „köszönhet”. Hamar elérjük a függőhidat: innen tovább lehet menni Csingó irányában, de az jóval hosszabb és még ennyire sem vadregényes, vissza lehet fordulni Káposztafalvára illetve fel lehet mászni a tamásfalvi kilátóhelyhez vagy a Kolostor-menházhoz (Klástorisko) egy szurdokos úton. Szerintetek merre mentünk? Hát persze, hogy az utóbbin. Kapaszkodtunk, lépkedtünk, egyensúlyoztunk ügyesen, lihegtünk, pihentünk gyakran, de felértünk és igazán mondhatom: megérte. A hegytetőn óriási rét, rajta egy kolostorrom, annak idején ez nyújtott menedéket a környék falvainak. Ha valaki ezeken a nyaktörő utakon a mai segítő eszközök nélkül fel tudott menekülni, vagy nagyon gyakorlott volt, vagy nagyon be lehetett rezelve. A rét egésze a hegygerincig tart, ott vár egy jókora menház. Jól látszik a térképről, hogy a turistautak jó része is erre tart, manapság ugyan a turisták nem menedékre, inkább enni-innivalóra, pihenésre számíthatnak itt, de ki mondhatná, hogy ez kevésbé fontos?! Mi is élünk vele, megérdemeltünk egy félórányi pihit. A hegygerinc túloldalán kegyetlen meredeken szakad le a sziklafal, az ott már a Kysel-kanyon. Megelégszünk egy sóvár táv-pillantással és indulunk haza: az út kényelmesen járható, de meglehetősen hosszú.  A hegyoldal fái közt ki-kivillan a Magas-Tátra távolról, de a kép már korántsem olyan tiszta, mint reggel a kempingből. Végre leérünk és nagyon jól tud esni egy zuhany és a hozzá járó kiadós ejtőzés. Este tábortűznél szalonnát sütünk, de a hangulat csak nem kerekedik, fáradtak vagyunk, húz minket vízszintesbe a hálózsák.

Erősen gondolkodom a reggelinél, be merjem-e vállalni az erre a napra tervezett Suchá Belá-túrát, végül a többi kanyon-túrára megadottnál jóval rövidebb menetidő (és az ebből kikövetkeztethető gyengébb terhelés) miatt belevágunk. Jön a két lány szépen, semmi bajuk és csak akkor dermedek meg, mikor az első komoly akadályt meglátom: egy kb. 20 m magas vaslétra egyvégtében. Hova hoztam én őrült az ötéves lányomat? Miért gondolom, hogy ami nekem izgalmas szórakozás, az neki is az lesz? És legfőképp: egy ekkora magasságnak az igazi veszélyét nekem, a felnőttnek és apának kell igazán megítélnem és nem szabad a gyerekre hagynom!! De mire ezt végiggondolhatnám, Ancsi már elől kapaszkodik felfelé, Ági alig mögötte, mint a kis mókus: nem merek már kiáltani sem, rohannék utánuk, de nem fogy a pár méternyi távolság köztem és Ági közt, pedig csak akkor tudnék segíteni, ha közvetlenül mögötte lennék. Mászok, ahogy bírok, de csak fenn érem be őket és talán észre sem veszik, mennyire meg vagyok rémülve, kezem-lábam reszket és nem az erőfeszítéstől, de ők már mennek is tovább és – szerencsére – nem is értik, mi dúl bennem. Így utólag azt kell mondjam, ez a túra csak akkor lett volna kockázatos, ha a gyerekek akár egy picit is félsszel, reszkető lábakkal indulnak neki ennek a tényleg nem mindennapos próbatételnek és akkor természetesen nekem sem jutott volna eszembe bevállalni. Ma már persze mondhatatlanul büszke vagyok magunkra, hogy mindezt ilyen pöpecül végig tudtuk csinálni.

Másnap hazafelé megállunk az Iglóról szlovákosított nevű Spisská Nová Ves-en, de nem egy látvány, indulunk hamar. Ezúttal a „járt utat a járatlanért mindig hagyj el!” elv cserbenhagy: a rövidebbnek látszó út Gölnic falucska felé egy kőkemény szerpentin fel-le és a Rozsnyó – Pelsőc – Torna – Rimaszombat - Losonc útvonal is rossz választásnak bizonyul: az út kanyargós, előzni alig lehet, pedig de nagyon mennénk, érnénk haza!

1999 pünkösd

  A 4 napos ünnepen elmentünk egy jóízűt túrázni, és nem fogjátok elhinni, hová: hát Szlovákiába. Ancsi lányomékkal közösen szerveztük és most végre mind az öten nekiindultunk a Szlovák Túristaparadicsom meghódításának. Most először nem a szokásos nomád, sátoros módon szálltunk meg, hanem kibéreltünk a káposztafalvi (Hrabusice-i) Podlesok kempingben egy kétszintes faházikót, amiben fűtés és melegvíz is volt. Meg is voltunk lepődve rendesen, mert Szlovákiában a komfort ilyen magas foka egy kempingben egyáltalán nem szokásos. Hát a valóság azért már közelebb volt az eddigi tapasztalatokhoz: mire estefelé fürdésre került volna a sor, nem jött, csak finom, jéghideg forrásvíz. Családom az ilyen, várhatóan kényelmetlen helyzetekben mindig családfőként tekint fel rám, megyek hát méltatlankodva a recepcióra, hogy most akkor mi van: hát áramszünet! T.i. az esti csúcsidőben nem szabad a villamos fűtést és vízmelegítést együtt használni – ez már csak evidens, neem?! Végre este 9-kor csakugyan kigyulladt a bojler jelzőlámpája, de normális hőmérsékletű vizet csak akkor kaphattál, ha már annyira elzártad, hogy alig pisilt. Hát ez bizony szlovák zuhanyozás volt, de bánta a fene, csak ledőlhessünk már. Tudjátok, lehet, hogy ez a csaknem hideg zuhanykúra tette, lehet, hogy a hegyi levegő vagy a túra utáni egészséges fáradtság, de már régen aludtam olyan jót, mint azon a három éjszakán.

Első napra bevezető jelleggel a Suchá Belá szurdokvölgyet vettük célba. Talán ez a legrövidebb szurdoktúra és közvetlenül a kemping mellett indul. Az amúgy száraz patakmederben a hóolvadásra tekintettel most azért folyt valamicske víz a kemping magasságában, de ez becsapós, mert a karszt gyakran bújtatja el, majd tereli ismét a felszínre a vizeket. Nem csalódtunk: ahogy a völgy egyre szűkült, megjelent a patak és mi kőről-kőre lépdelve haladtunk egyre feljebb. Néha az út felkívánkozott a mind sziklásabb oldalfalra, ahol a meder egy-egy zúgó alatt mélyvizű tavacskát képzett, máshol a falakon rögzített láncok, vasrácsos tálcák, vagy csak kiálló sziklacsücskök szolgáltak lépésre. A szurdok végre egészen beszűkült, az eget csak a fák ágai közt egy keskeny sávon láthattuk és kifejezetten hideg lett. És ahogy a túrakönyv írta, jöttek sorban a bátorság-próba stációi: a Mysové-vízesés, az Ablakos-vízesés, a Medres és a Szélső-vízesés, majd végül Többlépcsős (Kaszkád)-vízesés. Valamennyinél 20-30 méteres szintkülönbséget kellett leküzdeni a fixen beépített létrák, kapaszkodók segítségével. Aki vérbeli sziklamászóként most fintorogva kocaturistát morog az orra alatt, megértem, mi mégis szigorúan felfelé nézve, fehérre szorított kezekkel kapaszkodtunk fel rajtuk és igazi katarzis volt aztán fentről szörnyülködve visszanézni és lélekben megdicsőülni, hogy milyen ügyesek is vagyunk. Ki tagadná, hogy ez is egyfajta túraélmény?! Tényleg hamar felértünk és ahogyan azt a térkép és a túrakönyv is mondja, lefelé nem a szurdokvölgyben, hanem egy kellemes lejtésű gerincen értünk vissza a táborba. Kora délután volt és így jutott idő rendesen fát gyűjteni, tüzet rakni és megcsinálni a paprikáskrumplit. Aki a fagyűjtést egyszerűnek gondolná, fel kell világosítsam, hogy egy olyan kemping környékén, ahol a tűzrakást engedik, az erdő egy komoly körzetben kiürül hullott ágilag. Van aki ezt fejszével oldja meg, a hozzánk hasonló mazsolák meg egy újabb mini-túrával biztosítják a logisztikát. Probléma volt még a bogrács-állvány (amit ügyesen otthon felejtettünk), de a szemetes zsák tartó állványt erre az alkalomra átminősítettük. A paprikáskrumpli jól sikerült, a bor is jólesett hozzá és mindnyájan nagyon elégedettek voltunk magunkkal és a világgal.

Másnap reggelre a világ elromlott, esett az eső és mi elkocsiztunk a dobsinai jégbarlanghoz. A fűtött kocsiból kiszállva az volt az érzésünk, hogy nem hiányozhat sok hőmérsékletileg a hóeséshez, de a barlang bejáratához vezető meredek emelkedőn valamelyest kimelegedve kóstolhattuk meg, milyen igazán a fagypont környéke. Benn a barlangban tilos volt fényképezni, leírni meg igen nehéz a látványt, de minden arra járónak csak melegen ajánlani tudom (t.i. melegen felöltözve).

Délre elállt az eső, kividult az idő és mi nekiindultunk a komolynak ígérkező Nagy Sólyom-szakadéknak. Nem szeretek nagyokat mondani, de a tegnapi Suchá Belá kisöccse se lehetne. Kemény, fárasztó túra, komoly szintemelkedéssel, de a meder kövein való egyensúlyozás, a gerendákra szegelt, iszamós fa-fokokon csúszkálás és a veszélyes mélységek fölött vezető vaslétrákon kapaszkodás eltereli a figyelmet róla. Egész a fennsík pereméig kapaszkodtunk fel, de most is várt még ránk a veszélytelen, de fárasztóan hosszú visszaút. Este 7 volt, mire a táborba értünk és terv szerint is ki akartuk próbálni a helyi vendéglátást. A Hernád-áttörés irányában egy csinos faépületben volt az egyetlen vendéglő a környéken, de rövidesen kiderült, hogy a vendégeket és a nemrég érkezett busznyi úttörő-csapatot egyszem pincérnő szolgálja ki. Az idősödő hölgy nem abból kapkodós, szeles fajtából való volt, aki egyszerre 6-8 tányérral fut ki a konyhából: ez meggondoltan, ötpercenként jelent meg a konyhaajtóban és kettesével hordta ki az adagokat. Hamar átláttuk, hogy itt ma nem kerülünk sorra és elmentünk kocsival a szomszéd faluba, de ott csak kocsma volt, vendéglő nem. A rákövetkező faluban a Motorest-et ajánlották, mint egyetlen étkezési lehetőséget. Na, ami volt, ott csak inni lehetett, ami nem volt, az a Motorest. Egy kutyasétáltató pali vagy 5 km-rel még odébb tudta a Motorest-et, hát hajts! Újabb falu, pici, még egy kocsmát se néztünk ki belőle (pedig az már igazán a minimum egy településen), hát szégyenszemre visszaoldalogtunk a kemping melletti vendéglőbe. A pincérnő talán észre sem vette, hogy közben mi elugrottunk egy órácskára, végre jött és felvette a megrendelést: egy rund tájjellegű borókapálinka, az egyetlen lehetséges levesből öt tányérral, valami sült körettel és az esetleges vizezést kizárandó üveges sörök. Ismerve a sebességét vártunk türelemmel dacára a közelgő zárórának. Még akkor is jöttek pár perccel a kiírt záróra előtt, lehet, hogy tapasztalt odavalósiak lehettek, akik némi előretartással már a reggeliért álltak be a sorba. Végre jön a hölgy, hozza a második fogásokat és kisvártatva két vodkát. Mondjuk, hogy valami hiba van, ő meg magyarázott valamit (talán hogy összezavarodott ebben a szörnyű kapkodásban). Röhögésünket az ételbe fojtva vártuk, mi következik és csakugyan: a sültek után megkérdezte, parancsolunk-e még valamit. Mondtuk, hogy a már megrendelt söröket, a leveseket meg a szomszéd asztalhoz kihozottak láttán letagadtuk. Hozza ám a villámnő a söröket alig tíz perc múlva, persze csapoltat! Közben persze poénkodtunk, jókat rötyögtünk, szóval összességében jól sikerült este lett ez is.

A végén sajnáltuk, hogy ezúttal két túranapra tellett csak.

2007. június

 Túratársaimnak a cégnél már régóta pedzegettem, hogy nemcsak Erdély van a világon, hogy szép a Felvidék is, hogy a fű nemcsak a Pádis-fennsíkon vadítóan zöld, hogy a Galbina-szurdoknál van vadabb kapaszkodós túra. Ezek csak nyomultak keletre, a Pádist már oda-vissza bebarangoltuk, mire végre a fülüktől eljutott az agyukig, amit mondok. Az aztán külön bosszantott, hogy az első megismerésre csak négy napot szántak, amiből fél-fél az oda- és visszaút. Mindegy, gondoltam magamban, csak lássák meg végre és már ők sem tudnak majd szabadulni, visszahúzza őket a szívük.

Kora reggel indultunk, hogy abba a napba is beleférjen valami rövid, ismerkedő túra. A csapat amúgy csonkán indult neki, mert Ricsinek vizsgája volt és csak a második napon tudtak csatlakozni hozzánk. A síelésnél bevált Veszprém – Székesfehérvár – Komárom – Nyitra – Besztercebánya – Rózsahegy – Poprád – Káposztafalva útvonalat választottuk, mert a szlovák részen Nyitrától 2x2 sávos autóúton lehetett haladósan hajtani – akkor még díjfizetés nélkül.

6-kor indultunk, Komáromban eltököltük az időt a legjobb pénzváltó keresésével, de 11 körül már Besztercebánya macskaköves utcáin sétáltunk. A történelmi városmag jórésze a várfalon belül esik és nagyon szépen fel van újítva. A Főtér házai megőrizték régi méltóságukat, a bányagrófok arisztokratikus szépségű, néhol tobzódóan díszített palotái még ma is tiszteletet és alázatot parancsolnak.Olvasva a hajdani főurak neveit (Thurzó, Fugger, Benitzky) egyikük sem a Nagy Szlovák-Morva Birodalom vezéralakja.Be-benézve némelyik ház udvarára már inkább úgy lehetett érezni, mintha a homlokzatok díszletek volnának csak: oda belülre, hátra még nem jutott pénz. A Főtér lefelé egyre szűkül és a Dolna nevű utcába torkollik, a másik irányban meg a szlovák és a német templom figyelmeztetnek, hogy a nemzetiségek évszázadokkal ezelőtt sem szerettek keveredni. A látogató Besztercebányáról  egy hajdan nagyon gazdag város képével, szép részleteivel távozhat.

A kocsikra most vár komoly feladat: fel kell kapaszkodnunk Donovaly-ig. Mindehhez nagy segítség a 2x2 sáv, nem szorulunk be egy-egy nehéz, lassú jármű mögé. A másik Ricsi Ladájának vize mégis felforr, van hát idő egy kicsit körülpillantani a sípályákon, szállodákon. Fejlődik, alakul minden ott is, a sí-biznisz nagy hajtóerő. Innen már könnyű menet legurulni Rózsahegyig, csak néha kell ráfékezni. Poprádig már csaknem végig kész a majdani autópálya, repülünk és fél négy körül ott állunk a Káposztafalvi kemping előtt. Mielőtt bemennénk, a helyi szállásmaffia egy erősen középkorú hölgy képében lecsap ránk: ne sátorozzunk, menjünk az ő szuper-apartmanjába, meglátjuk mennyivel jobb lesz. Már van aki hajlana megfontolni, mert az egész 450 SEK lenne, de aztán megmutatkozik az ördög a részletekben, merthogy ez egy kétágyas szobára értendő.

Hamar túracipőre váltunk, sátorverni sincs időnk, ma még vár ránk a Száraz-völgy (Suchá Belá) betúrázó túra gyanánt. Kicsit izgalmassá teszi egy hatalmas, morgó kumulusz a döntést, de nekiindulunk az amúgy tényleg nem túl fogós kanyonba, legföljebb le lesz tesztelve a Hegyimentő Szolgálat, ha egy felhőszakadás leöblítene minket.Az Ablakos-vízesés tetszik a legjobban a társaságnak, nyilván mérséklődne az öröm, ha látnák, hogy nagy víznél az ablakon át is folyik a víz és ilyenkor bajos megúszni száraz zoknival, gatyával.  A kanyon, az izgalmas kapaszkodók, létrák felrázzák az autózástól punnyadt társaságot és alkonyatra visszaérve már élénk jókedvvel verünk sátrat, visszük a tűzhöz a sütnivalónkat. A másik Ricsi aljzószerként Kubu-s üvegből rafináltan megbolondított tüzes vizet kínál, vacsora után a kocsma melletti nagy köztérképen lenyomozzuk, merre is jártunk és ha már odakeveredtünk, leerőltetünk pár tájjellegű Zlaty Bažant című sört. Móni enged a hangulatnak és évek lemondása után rágyújt és ez a magávalragadó alkalom engem is inspirál, hogy az év első (és valószínűleg utolsó) szál cigijére rágyújtsak. Ilyen durva az, amikor a kocadohányosok „eleresztik” magukat. Hamar  elalszunk: a városi fülledt hőség után megváltás a hűs hegyi levegő és élmény fázni egy picit.

A reggeli tollászkodást rövidre fogjuk, ma kemény túra vár ránk: a Nagy Sólyom-völgy (Veliky Sokol) végén a legendás Róth-szakadékkal (Róthová Rokliná). Egyelőre hatan vagyunk, hát merészen bezsúfolódunk a Focus-ba, úgy gondoljuk, annak alacsony a kockázata, hogy a szurdok bejáratához vezető négyszámjegyű úton forgalmi ellenőrzés keretében pofára esünk. Oda is érünk csont nélkül és akkor vár az igazi meglepetés: ahol évekkel ezelőtt parkoltunk, ott most várakozni tilos tábla jelzi, hogy nem lehet itt hagyni a verdát és az épp induló túrázók is figyelmeztetnek, hogy a baráti Szlovákiát már nem úgy kell érteni, itt is zéró a tolerancia. Nincs mit tenni, visszagurulok a táborba és bemelegítés gyanánt félig futva, félig gyalogolva érem el a beszállást, ahol túratársaim már másodszor is kialudták magukat.

A kanyon egyelőre völgy egy duzzasztott tavacskával és egy jódarabig semmi jele a szurdokosodásnak, csak a patak kövein lépkedve kell sokszor átkelni.Hanem aztán a völgy alja is egyre meredekebb, az oldalfalak közelednek és előkerülnek a jólismert láncok, hágcsók, létrák, vastálcák. Nekem, aki többedszer járok ott, feltűnik, milyen sok a bedőlt fa, uszadék.Elérjük a szurdok legvadregényesebb szakaszát, a Róth-szakadékot és alig lehet ráismerni: a pár méter széles, sokszor tízméter mély medret több méter vastagon betölti a gerendák, gallyak, fatörmelék tömörnek látszó, de járásra veszélyesen be-beroskadó szövedéke.Ez a gally-tömeg annyira beállt itt, hogy csak évek múltán elkorhadva szabadulhat meg tőlük a szurdok egy hirtelen víztömeg segítségével. Ahogyan az eddig is természetes volt errefelé,  a szilárdan megtűződött rönköket faragták meg a Nemzeti Park emberei hágcsó gyanánt, amivel csak az a baj, hogy az örökös nedvesség miatt nyálkásan csúsznak, nyilván azért hogy ne legyen olyan unalmas. Felérünk és a Kis-mezőtől (Mala Poljana) nem messze, egy kis tisztáson beszéljük meg az átélt izgalmakat, harapunk, kortyolunk valamit (nem, nem a Kubu-s üvegből: komoly turista csak este rúg be). Innen a fennsík pereméről több út is vezet le a Nagy Fehérvíz (Vel’ká Bielá voda) völgyébe: mi most a kempingbe leérkezőt választjuk. Közben az egyik Ricsi is megérkezik Petrájával, amit illően Kubu-s állófogadással ünneplünk meg. Kiosztom a szalonnasütéshez a fejadagokat, hagymát (ez volt az én logisztikai feladatom), de csak fintorognak ezek a macskajancsik, hogy túl zsíros meg minden. Nyilván valami sovány reform-szalonnához szokhatott a kényes gyomruk, de abból meg nem lehet forró zsírt csorgatni a kenyérre, hagymára. Maradok egyedül ezzel az élvezettel, ezek meg pusmognak meg kuncognak, mert nem tudják mi a jó. (A dolog utóéletéhez tartozik, hogy Józsiéktól egy későbbi Pádis-túra alkalmával kapok egy követ, ami megszólalásig olyan, mint egy jókora darab kolozsvári szalonna. Hát ettől tényleg nem emelkedik a koleszterin-szint, de akkor meg mit ér?! Azóta is keresek egy az igazi sózott zsírszalonnára hasonlító követ ellenajándék gyanánt, ha találtok, küldjétek el légyszi…)

Másnap a Hernád-áttörésen át fel a Kolostor-fennsíkra és vissza gondolom a menetet, de ismerve a csapat (és elsősorban Józsi) túrailag feneketlen étvágyát, érzem, hogy ennyi nem lesz elég. Arra gondolok, hogy majd útközben a tényleges fáradtság függvényében közösen döntünk majd, merre tovább. Hamarosan elértük a Kolostor-fennsíkra vezető oldalvölgyet és a Hernádon átvezető függőhidat, amikor Józsi fölvetette, hogy nincs is messze ide a Tamásfalvi-kilátó.Hát térképen tényleg csak pár centi, de mire felértünk, lett oxigénhiány, de megérte: a hatalmas kőlapról csodás kilátás nyílt a fennsík felé és oldalvást még a Magas-Tátrából is láttunk valamicskét. A házhelynyi kőlap peremét a sok látogató hasmánt csiszolta fényesre, mert a szédülés is olyan dolog, ami kellemetlen, de nem bírja az ember kihagyni. Leereszkedtünk vissza a Hernád völgyébe és egy oldalág, a Fehér-patak mentén haladtunk előre egész a Kysel-kanyon lezárt beszállásáig. Ott egy kis pihi után felkapaszkodtunk a kanyon kutyamód meredek sziklás oldalán a Kolostor-menházig. Senkit sem kellett bíztatni, hogy üljünk be egy picit: ki egy levessel, ki egy sörrel pótolta a folyadékveszteségét. Már épp azon gondolkoztam, milyen kiadós túra kerekedett ebből a mai napi barangolásunkból, mikor Józsi újabb kitérőre vette rá a bandát: ereszkedjünk le újból és nézzük meg a Nagy-Kysel-kanyon megnyitott rövid szakaszát. Nos, a látvány megérte, bár ezek a szurdokok a mederből mutatják meg igazán félelmetes arcukat: ott az ember kútbaesett hangyának érzi magát, ha felnéz.Ezután már a Kis-Kysel mentén volt kézenfekvő újra felkapaszkodni a fennsík magasságáig majd egy bitumenes erdőgazdasági úton ereszkedtünk le a táborba. Az utolsó kilométereken tüzes spanyolcsizmának éreztem két jó túracipőmet és alig vártam, hogy megszabadulhassak tőlük. A kempingben egy gyors Kubu-s érzéstelenítés után papucsban beálltam a patak csípősen hideg vizébe és szigorúan megfogadtam, hogy Józsit többet nem engedem útvonal ügyben szóhoz jutni. A térképen csak a légvonalbeli távolságokat mérve is 18 km volt az aznap megtett út (tehát nagyjából 25 km), és hozzá háromszor másztunk fel a fennsík magasságáig és ereszkedtünk le onnan, tehát teljesítménytúra a javából. Ha Mao-ce Tung ismerte volna Józsit, nyilván őt bízza meg a Nagy Menetelés megszervezésével (amely a természetes elhullást beszámítva egy komoly népesség-fogyást is okozott volna hozadék gyanánt), mi szívósabbak lévén túléltük.

Másnap azért búcsúzóul megmásztuk a Holló-sziklát és Sztracenán a vendéglőben megkóstoltuk az igazi pisztrángot

.

2010 július

Részletesebb információk:

http://www.felvidek.ma/index.php?option=com_content&task=view&id=14411&Itemid=89

http://szlovakparadicsom.lap.hu/

http://www.slovenskyraj.sk/hu.html

Több fotó: http://www.facebook.com/album.php?aid=18665&l=45b74330a2&id=100000717331875

Már nem emlékszem, melyik erdélyi utammal kapcsolatban írtam, hogy úgy vagyok én Erdéllyel, mint a részeges a kocsmával: mintha minden út oda vezetne.  Na, hát ez történt most is, mentségemre legyen mondva (ha ugyan kell egy szenvedélybetegnek mentséget keresnie), hogy egészen másfelé indultam.

A Bakony Természetbarát Egyesületnek azóta vagyok tagja, mióta a bajszos Ferivel egy meghiúsult Duna-vízitúra helyett bosszúból végigtúráztuk az Országos Kék Túra Vértes-Pilis szakaszát. A dolog sajátos módon ezúttal is vízitúrával kezdődött: a bajszos Feri felhívott, van-e kedvem végig vízitúrázni a Duna németországi szakaszát csaknem a forrástól Passauig. Rögtön lett kedvem, elkezdtem nézegetni, méricskélni és csak akkor döbbentem rá, hogy 660 folyamkilométer végighajókázása még akkor is teljesítmény, ha csak rábízzuk magunkat az ott még erős sodrásra. A bajszos Feri is 3 hétre taksálta a túra időtartamát és ez már eleve gondolkodóba ejtett. Ne tartsatok papucsférjnek, sokszor tettem már túráimmal próbára Marcsi nejem türelmét, de egy hétnél hosszabb időre még alig, a 3 hét még az én vastag bőrű arcomra se fért volna rá. De volt itt más gond is: mikor az első túra-megbeszélésen kérdezgettük a részletekről, Feri lezser nagyvonalúsággal siklott át szerintem lényeges mellékkörülményeken, mint pl. hol fogunk táborozni, van-e folyamtérképünk (ezen olyan hasznos információk vannak, mint pl. hogy hol nem szabad megállni, mert természetvédelmi terület), hogy ha több ágra szakad a folyó, melyiken nem kell  zsilipelni vagy a hajót és az összes cuccunkat „átemelni”, azaz a gát, zsilip fölötti vízről gyalog áthordani a zsilip alatti vízre. Az is kiderült, hogy a mikrobusz csak felvisz minket a Fekete-erdőig, de aztán otthagy és bármi problémánk lenne a 3 hét alatt, mehetünk gyalog segítséget, orvost, műszaki mentőt hívni. Tetézte a bajt, hogy az egész – akkor még 6 fős csapatból – egyedül az én konyha-németségemre kellett volna hagyatkozni, ami a céges munkámmal kapcsolatos szókincsben volt csak gazdag. Egy hét tépelődés után el is mondtam az aggályaimat a bajszosnak és csak ott derült ki, hogy akkorra már csak négyen maradtunk és ha én is kilépek, nem lesz túra. Nehéz szívvel, de abban a biztos tudatban tettem meg, hogy ilyen körülmények között a vízitúra akár nagyon balul is elsülhetne. Az Erdély-túrát ekkor említettem meg Ferinek mintegy vigasztalásképp. Pár hét múlva Feri jelentkezett, hogy már nyolcan vagyunk rá és mondjak nekik részleteket. A túrák megtervezésében elég alapos szoktam lenni és ez most szerencsémre kihúzott a csávából: a korábban elkészített túratervek közül hármat - egy pádisit, egy Torockó környékit és egyet a tavaly épp hogy megismert Nagy-Hagymás környékit - felfrissítettem és pár nap múlva körbeküldtem a társaságnak, hogy válasszanak. A torockóira esett a választásuk, bár a másik két környéken sem jártak. Gondolom a legközelebbi Pádis-fennsíkot választották volna, ha én aljas módon be nem írom, hogy a fennsíkra felvezető utat csak erős idegzetű és kocsijukat nem kímélő sofőröknek ajánlom. Ez igaz is, az ijesztően meredek sziklás oldalban az utat az időjárás és a mindennek dacára komoly forgalom hihetetlenül kátyússá formálta lavórnyi lyukakkal, soha ki nem száradó pocsolyákkal, gumit gyötrő gyerekfejnyi kövekkel. Az is igaz viszont, hogy mentünk már fel ezen az úton 2 ember sátrával, egyheti motyójával, kajájával megpakolt városi kisautóval (Peugeot 207), csak lelemény, türelem és a kocsi alvázát kockára tevő bátorság kell hozzá. Legyen annyi elég, hogy a némileg irányított döntés kedvemre volt: tavalyi ott jártunkkor csak a Tordai-hasadékot és a Székelykő megmászását vettük célba, azóta egy csomó túratippet sikerült begyűjtenem és már viszketett a túracipőm.

Javarészt nyugdíjasok lévén nem kellett sokat huzakodni az időpont egyeztetéssel, szeptember 3. hetére foglaltam szállást és félpanziót. Maradtunk heten, két kocsira való utas és motyó. Sikerült rábeszélnem őket, hogy a 619 km-es útra tekintettel ne sajnáljuk a pénzt autópálya matricára, így Budapestet az M0-on, Debrecent tökön-babon keresztül elkerülve délre a határon, 4-re Kolozsváron voltunk. Kifogtunk egy olyan hétvégét, amikor vásárral egybekötött műsoros forgatag csábított a Fő-térre tömegeket. Nem túl nehezen sikerült leparkolnunk egymáshoz közel a két kocsit, de a Fő-tér látványosságait, Mátyás királyunk lovasszobrát és a Szt.Mihály templomot alig lehetett a búcsús zászlóktól, színpadoktól fényképezni és a városnézés feelingjét is szétizélte a vásári zsivaj. Elzarándokoltunk még egy szépen rendbe hozott koros épülethez, melynek falán román, angol, francia és meglepetésünkre magyar nyelvű tábla is hirdeti, hogy itt született Mátyás király. Románul valamit pöntyögő túratársunk, Jóska egyszer csak felnyerít és fordítja a román tábla szövegét: itt született Matei Korvin, a nagy román birodalom királya, aki Erdély és Magyarország helytartója is volt. Nincs más hátra, tanulhatjuk újra a történelmet…

Szállást ezúttal is a tavaly megismert és bevált Váló Irénkénél foglaltunk. Több dolog is szólt mellette: szállást egy szépen, de a hagyományokat megtartva felújított házban kaptunk és ugyanitt terített nekünk megrendelt reggelihez és vacsorához. Külön előnynek számítottuk Irénke közlékeny alaptermészetét és sem ebben, sem az ellátásban nem csalódtunk. A fínom és bőséges torockói fogások mellé mindig kaptunk felvilágosítást a helyi és környékbeli dolgokról. Így került rögtön elsőre szóba, hogy miért van Torockó összes háza a Fő-térre számozva 1-től 393-ig: a román közigazgatás törölte el az utcák terek szóban ma is használt rendes magyar neveit. Irénke háza pl. Fő-tér 273 alatt van bejegyezve, holott a Gatyaület-utca első háza (ezt a dicstelen nevet az utca lefordított Y alakjáról kapta, merthogy ilyen forma a régi nadrágok ülepére varrt bőr koptató rátét, ami a nemes posztót volt hivatva megóvni a mindennapos megpróbáltatásoktól)

A túratervet nagy műgonddal, nehezebb és könnyebb túrákat váltogatva állítottam össze, gondolva arra is, hogy bár valamennyien rendszeres túrázók, két ötvenes hölgy is tagja a társaságnak és a fiúk sem mai gyerekek. Lett is belőle vita rögtön odaérkezésünk estéjén, amikor az első túranapot ismertettem: a teljesítmény centrikus mag szinte követelte, hogy a Székelykő megmászása után kanyarítsunk egyet a szomszéd falu, Torockósztgyörgy felé és másszuk meg a fölötte magasodó várromot is. Hiába intettem őket, hogy nagy fáradtság és izomláz lesz másnapra a dologból, csak kötötték az ebet a karóhoz, a bajszos Feri meg láthatóan kerülte a konfliktust.

Azt nem is említem külön, hogy Irénke minden este kitett magáért a finom és bőséges vacsorákkal, a délutáni langy időben meg szinte nem is értettük, hogy miért fűtött be a szobáinkban, kedvessége mindamellett nagyon jólesett. Estére kelve aztán megértettük, hogy itt a két nagy hegyről lecsorgó hideg és az esők miatt párás levegő az átlagosnál is fázósabbá teszik az embert. Marci elhelyezésével volt némi gond: Irénkén már tavaly is láttam, hogy tart minden kutyától, az előzetes levélváltásnál pedig kifejezetten kérte, hogy ha Marci az udvarban van, legyen megkötve. Nappal ez nem is lett volna gond, hiszen vagy úton volt velünk, vagy kifáradva hevert az udvarban, de éjszakára az alig fagypont feletti hidegben nem volt szívem mozgási lehetőség nélkül a szabad ég alatt hagyni. Végül megegyeztünk, hogy Marci bejöhet a mi épületünk előterébe és két összehajtott rongyszőnyegen királyi helye lett.

Másnap borult égre és szemetelő esőre ébredtünk. Korai madár lévén én már megtettem Marcival a hajnali körünket, amikor a többiek kezdtek kilátni a fejükből. Irénke hallgatta a kolozsvári rádiót, az is ismétlődő esőket mondott. Szép kis kilátások, bánatunkban jól bereggeliztünk és rajt. Gyuri, a párja, Ági és Jóska előre siet, csak fenn a tetőn találkozunk velük. Kedvenc könyvem, Benedek István: Csavargás az Alpokban c. regényéből vettem át a turisták osztályozását: van a fajturista, aki kilométerben, szintkülönbségben, szintidőben méri a túrát, mindig kész a csúcsot egy még nyaktörőbb úton meghódítani és alig leplezett fennsőbbrendűséggel meséli el túrái fizikai paramétereit. A másik a kulturista, ő nem hajt, nem érdekli, hogy tavaly X-ék mennyi idő alatt tették meg ugyanezt az utat, viszont nem átall gombára, virágra, madárra, vadra rácsodálkozni, egy jobb fotó reményében letérni az ösvényről, sőt – Uram bocsá’ - a csúcs előtt visszafordulni, mert nem bírja tovább szusszal.  Ezt a mi teljesítmény centrikus triónkat egyértelműen a fajturisták közé sorolnám.

Betettem minden vízálló holmimat, olyant is, amit még nem próbáltam. Próbára pedig volt lehetőség aznap bőven: mintha csak tesztelni akarták volna az égiek az esővédő gúnyák le- és felhúzásának készségét, óránként zendített rá és hagyta abba. Az én egyik esővédőm egy vízlepergető vékony anyagból készült, dzseki formájú darab, az esőtől kiválóan megvéd, de hamar megfősz saját levedben, pláne ha olyan meredeken kell felkapaszkodni, mint a Nagy-árok. Mindig szoktam magammal vinni száraz trikót, gatyát, zoknit, de most először még ennyi is kevésnek bizonyult: az ingem háta is tocsogósra izzadt, mire felérünk. A pulcsim alá vettem a száraz trikót, még jól is esett az erőteljesebb szellőzés, az ingemet meg rágomboltam a hátizsákomra száradni, merthogy elállt az eső.

De ne vesszünk el a prózai részletekben: a felszálló párák és az alacsonyan utazó felhők közötti magasságból nézve még szédítőbbnek éreztük a Székelykő csúcsát csakúgy, mint a környező hegyeket. Csípős szél fújt és újra nekikezdett esni, hát újra beöltöztünk, nekem meg eszembe jutott a másik esővédőm. Ez voltaképp egy nyakig érő szoknya vízzáró, szélfogó anyagból, a derekánál dugod ki a fejed, amit meg egy kapucni takar. Ha felvettem, úgy néztem ki, mint egy gyalogló sátor, viszont szabadon mozoghattam, takarta a hátizsákomat is és szellőzött rendesen. Ha végiggondolom, egyetlen hátránya az lehet, ha szeles időben bokros helyen kellene mozogni, mert biztosan el-elakadna az ágakban a lebernyeg és talán még a szüzességét is elvesztené, amit aztán megint csak én bánnék.Vonultunk lassan a Székelykő alig ereszkedő gerincén, jobbra a szédítő sziklafal és a térkép szerűen alánk terülő völgy, balra és előttünk a lankás, füves hegyhát és gombák tömege. Itt láttam igazán nagy léptékben u.n. gomba folyást: az azonos fajtájúak egy vonalat követő sorát. Magam túlélési meggondolásokból csak pár gombát merek gyűjteni, nem így az én túratársaim. Szedték, találgatták, összevesztek, kibékültek, eltették azzal, hogy majd az Irénke meggombaszakérti este. Közben az eső hol megkönnyezte, hol felszárította a tájat, a felszálló párák és a sebesen utazó felhők folyamatosan változó díszlete amolyan világ teteje érzéssel is gazdagította a csodaszép vidék látványát. Fél óra és elértük a lankás tető végét, innen már meredeken szakad le a gerinc a völgybe, sártól csúszós lábunk sziklás, köves oldalban keres támasztékot, lelassulunk. Akinek nincs botja, vág magának a bokrosban, elkél a támasz, ha a láb megcsúszik.
Lassan leérünk, laposodik, már azokon a törmelékes teraszokon járunk, aminek a rendeltetését csak pár nappal később, a múzeumi látogatásunkkor világítja meg a helytörténész hölgy: ezek a bányászok, vasműves iparosok termőföldjei voltak valaha! Felénk az ilyen „talajt” szemcseméret szerint szortírozva eladják alsóbbrendű utak feltöltéséhez, kátyúzásához zúzaléknak, durva betonhoz sóder gyanánt, ha eszünkbe is jutna bele valamit is ültetni, előbb bocsánatot kérnénk a magtól, hogy ilyen mostoha körülmények közé száműztük. Ebből is csak az látszik, hogy fenemód el vagyunk mi kényeztetve a jó zsíros magyar földekkel…

Leereszkedünk a laposra, ezek már Torockószentgyörgy ma is művelt földjei és ahogy beérünk a faluba, az eső minden eddiginél komolyabban rázendít.Szerencsénk van, az amúgy rém puccos Székelykő panzió akad utunkba, libériás pincére megengedi, hogy fedett teraszukon letelepedjünk. Amúgy is ideje volt ebédelni, előkerülnek az uzsonnák, a laposüvegek, még egy sütis doboz is körbejár: kész kánaán. Mire végzünk, az eső eláll, kegyesen a nap is kisüt. Megtámadjuk a helyi sajtgyár mozgóárus lakókocsiját, amit a panzió kertjébe telepítettek, kóstolunk, árakat jegyzetelünk, de a vásárlást majd az elutazás napjára ígérjük a csalódott eladóknak. El is húzunk, mielőtt megvernének, átvágunk a csinoska falun. Házai már csak itt-ott emlékeztetnek a múzeumban látott kontyos, nádfedeles régiekre, a falun áthaladó műút kivételével az utak viszont középkort idézik: se járda, se úttest, a házak köze köves, saras, pocsolyás, szélén az árokban folyik az esővíz, benne libák, kacsák kotorásznak, gazdátlan kutyák ódalognak behúzott farokkal. Most a völgy másik oldalán kezdünk el felkapaszkodni, már tábla jelzi, merre tartsunk a várba. Itteni léptékkel a várhegy csak amolyan domb-féle, mégis lihegünk, mire felérünk. A két fajturista, Gyuri és Józsi persze nem az úton közelíti meg, hanem a falu felőli meredek kövesen és a kapu gyanánt is csak egy leomlott falrész szolgál nekik. Na ja, akiket a vérük hajt, azoknak semmi sem legyőzhetetlen. A várat a falán lévő emléktábla tanúsága szerint Thoroczkay Illés, Erdély vajdája építtette  a 13. században és az osztrák császár kegyelméből báró Tiege tábornok rombolta le és égette fel 1709-ben, a Rákóczi felkelés utáni leszámolás részeként. Egy szegletes bástyatorony valahogy épen maradt, vagy talán újjáépítették, a többi rom. Gyönyörködünk a tájban, itt-ott sötét felhő szürke eső-szakálla sepri a földet, máshol szivárványt fest az égre a ragyogó napsütés. Fölöttünk utolsó napi túránk célpontjai, az Ordas-kő és a Vidaly-kő kandikál ki néha a felhők közül, mi pedig indulunk hazafelé. Az Ordas-kő ritka fás hegyoldala völgy-szerű bevágásokkal szabdalt, olyasféleképp haladunk, mintha a légy egy rakott szoknya ráncain szeretne a menyecske ölétől a faráig eljutni: próbáljuk megtalálni a legoptimálisabb utat (mert jelzett az nincs). Találkozunk a falu gulyájával, őrzőjével elbeszélgetve kiderül: nincs állandó pásztora, kinek hány tehene legel a csapatban, annyi napot szolgál tavasztól őszig időszakos gulyásként. Akivel beszélgetünk, Kolozsvárott végzett fiatal mérnök épp állás nélkül. Közben a csapat újabb és újabb „kincsekre” lel, itt berkenye bokor, ott vadkörtefa kínálja fanyar gyümölcseit, még egy diófa is utunkba akad. Feri iparszerű szüretbe kezd, a többiek szó nélkül várják, mi Janival elúnjuk, megyünk tovább. Megússzuk, hogy a sajtgyár gulyája, birkanyája utunkba kerüljön és amitől nagyon tartottam, hogy a nyáj borjú méretű kutyái belekössenek Marciba. Közeledve a falu széléhez belekeveredünk a kerített földek labirintusába, visszakozva találkozunk a derékhaddal és a műúton együtt poroszkálunk be Torockóra, de a sors még tartogat egy meglepetést mára: a házakba vezető kapuk sorában egy a hegyoldalban magasabban lévő temetőbe visz. Most épp egy feketébe öltözött, kendős nő lép rajta ki, kezében locsolókanna. Kérdésünkre útbaigazít: igen ebben a temetőben találhatók a sziklasírok.

 A torockói sziklasírok a temetkezés egy Erdélyben sehol máshol nem létező formája. Kialakulását Orbán Balázs, Erdélyország nagy történetírója két okkal magyarázza: a 12. században ide telepített stájer bányászok magukkal hozott szokásaival és a torockói medence geológiai sajátosságaival. A hajdani stájer bányászok méltatlannak és szégyenletesnek tartották volna, ha elhunyt hozzátartozóik koporsóját földbe temetik, náluk ezt sziklába vájt és csak a temetésekkor felnyitott sírüregekbe helyezték el. Ez a szokás máig él Torockón, még az elszármazott hozzátartozókat is hazahozzák, hogy a családi sziklakamrában legyen végső nyughelyük, holtukban se kelljen szégyennel nyugodniuk. A Temető-Bükk-domb meredek oldalában lévő sírkertben minden családnak van egy 2-3 méter mély függőleges aknája, amelyből aztán a hegy gyomra irányában a homokkőből egy igény szerint hosszabbítható vízszintes tárna nyílik, mindkét oldalán sírüregekkel, ahová a koporsókat helyezik. A levezető függőakna száját egy lappal lezárják, rá földet húznak, és csak temetések előtt nyitják meg. Szerencsénkre egy ilyen üreg nagyobbításán épp dolgoztak, de persze sokkal többet nem láttunk a lenn dolgozó emberek görnyedt hátánál, talán jobb is.

Hazaérve kimondhatatlanul jólesik a fűtött szoba melege, a forró zuhany és a tál meleg étel és egyhamar ágynak dőlünk.

Második napunk sem napos, bár most nem lóg az eső lába. Mai tervünk Torda felé visz: a tordai sóbányát és a Tordai-hasadékot gondoljuk megjárni. Számítva arra, hogy az esőre való hajlandóság déltájt a legkisebb, előbb a bányát kerítjük sorra és aztán a szurdokot. A reggelinél elismeri a társaság, hogy jó lesz ma egy fizikailag lájtosabb napot tartani, mert ha izomláz nem is, de egy általános fáradtság érződik (ezt persze a fajturisták tagadják). Torda ide ~20 km, a kátyús út dacára hamar beérünk és a GPS-nek hála keverés nélkül megtaláljuk a sóbánya (Salina Turda) bejáratát. Eredetileg Marcit valami árnyékos helyre gondoltam kikötni, míg mi a bányát járjuk, de a rengeteg kóbor kutya láttán marad a kombi utazásra megszokott hátsó traktusában, csak hagyok résnyit az ablakokon, hogy friss levegőhöz jusson. Leperkáljuk a 15 Lejeket és már mehetünk is, csoportos vezetés nincs. Beton elemekkel falazott hosszú vágaton haladunk gyalog, a só már itt, az elemek résein is átüt.Hamar elérjük az első látványosságot: a sóból kivájt családi háznyi terem közepén egy gerendákból ácsolt óriáskereket forgattak függőleges tengelye körül a kereszt alakban kiálló gerenda méretű küllőihez fogott lovak. A keréken többszörösen átvetett kötél vezető görgőkön a sótömböket a felszínre szállító kasokat emelte-süllyesztette, egy menet alatt a megrakott kas a felszínre emelkedett, a kötél másik végén lévő párja kirakodás után a mélybe ereszkedett.Megyünk tovább és a Rudolf-tárna galériájára érünk, ahol mindenkinek egy kicsit elakad a szava. Képzeljetek el egy 42 m magas, 80 m hosszú és 50 m széles termet a sóból kivájva, amelynek alakja egy hosszú nyeregtetős ház inverze. Mi most a képzeletbeli eresz magasságában járhatjuk körbe a galérián és bámulhatjuk a terem padozatán lévő óriási berendezési tárgyakat: az óriáskereket, a sportpályát (tenisz, röplabda, kosárlabda látszott felfestve), de lehet itt bowlingozni, tekézni, pingpongozni, minigolfozni, koncertet vagy misét hallgatni, vagy a padokon ücsörögve a bánya csíramentes levegőjét szívva gyógyulást remélni. Leereszkedünk a padozat szintjére (lehet lifttel is, lépcsőn is), onnan kifejezetten zsúfolt benyomást kelt a fénycsövekkel gazdagon megrakott műtárgyak sokasága. A grandiózus terem a bányákhoz szokott szemnek azért egy kész csoda, mert bő focipályányi mennyezetét egy szál gerenda sem biztosítja beomlás ellen, falain, mennyezetén a só világosabb és sötétebb rétegei plasztikusan rajzolják ki a kőzet gyűrődéseit.A Rudolf tárna egyik végében teljes magasságában össze van nyitva a Terézia-tárnával, amelynek alakja egy cukorsüvegre emlékeztet, 87 méter mély és 67 méter átmérőjű, csúcsán a két kasnak kivájt függőakna nyílásai, lent a szédítő mélységben az akna alját kitöltő tavacska, közepén sziget, rajta néhány geometrikus formájú faépítmény fénycsövekkel gazdagon kirakva, ülőhelyekkel ellátva, rongyosra koptathatja a gatyája „ületét”, aki az összest kipróbálja. E két tárna bebútorozását látva az embernek az a benyomása támad, mintha tervezői tériszonyban szenvedtek volna és műveik a bánya e két grandiózus méretű belső terének minél zsúfoltabb kitöltését céloznák. Gondolatban összevetve ezt a sóbányát a parajdival, annak berendezése sokkal jobban hagyta érvényesülni a nagyterem lenyűgöző méreteit. Megnéztük még a felolvasó termet, ahol anno a bányászok műszak előtt névsorolvasásra és eligazításra gyülekeztek, és több kisebb termet (Gizella-tárna, József-tárna), amelyben gyógyítás folyik és csak utólag olvastam, hogy a hajdani előcsarnokot elöntötte a víz és a mennyezeten, falakon kiváló ill. a padozaton álló telített sós vízből kirakódó sókristályok miatt védett természeti érték, nem látogatható. A jegyen lévő mini-térképről tudtuk meg, hogy a bányának a város kívül kialakított másik bejárata a főbejárat, ennek környékén találhatóak a régi külszíni sóvágás után maradt bányagödrökben képződött sós tavak.

Se Marcit, se a kocsit nem ették meg a kóbor kutyák, mehettünk hát a Tordai-hasadékhoz. Átvágunk a szokott úton Cheia (Mészkő) községen, felérünk a szurdok bejárata feletti magaslatra és nem hiszek a szememnek: a völgybe levezető köves, görgeteges utat leaszfaltozták, már nem kell attól tartani, hogy egy hirtelen jött zápor után csak terepjáróval lehet feljönni! Ettől függetlenül leparkolunk fent és legyaloglunk a beszálláshoz. A szurdok bejáratánál változatlanul szednek pár lejt, de látszik is az eredménye: a korábbihoz képest még símábbaz út sziklába vájt része, újabb, kötelek láncok adnak biztonságot a beléjük kapaszkodóknak. Szép dolog ez, bár szerintem rontja azt a szurdok-feelinget, amit a Szlovák Turistaparadicsomban ennél kevesebb beépített segítséggel szerencsésebben őriztek meg. Még néhány év, és leaszfaltozzák, aztán már csak mozgólépcső kell a meredekebb szakaszokra…Talán annyiból mégis előnyös a nagy komfort, hogy a látogató nem kell állandóan a lába alá nézzen és jut figyelem az alulról is szédítő sziklafalakra. Hamar végigérünk, csak a tériszonyban szenvedő túratársunk, Ági marad le és vár meg minket félúton egy kitettebb szakasztól visszariadva. Marcit mindez nem zavarja, a néhol 5-6 méteres mélységekre ügyet sem vetve rohangászik előre-hátra és köt nagy farkcsóválva minden arrajáróval alkalmi ismeretséget.Tanácsomra vissza is a szurdokban jövünk, mert a tegnapi esők után a szurdok fölső peremén vezető panoráma ösvény felkapaszkodó szakasza agyagos, földes és meredek, csúszhat, mint a fene (ízelítőnek azért álljon itt egy kép a fenti panoráma nagyszerűségéről, egy korábbi túránkon készült). Visszafelé megbámulunk egy sziklamászó párost és hamarost a kocsiknál vagyunk. Gyors uzsonna és visszagurulunk Torockóra. Korán van még elpihenni, meglátogatjuk a helyi múzeumot. A múzeumot vigyázó egyszem hölgy, Ági más vendége nem lévén végigkísér minket a kiállításon és sokat magyaráz. Tőle tudjuk a Székelykő lankás alján húzódó teraszok történetét csakúgy, mint a korabeli vaskészítés fortélyait,amit pár korabeli színes rajz is segít, beszél a hajdan gazdag iparvároska történetéről, lakóiról, divatjukról, szokásaikról. Megtudjuk, hogy az ’egy füst alatt’ szólásunk még a nyitott tűzhelyes, a tetőn kivezető kémény nélküli időkből származik és arra utal, hogy a mindennapos sütés-főzés felszálló füstjével egyúttal tartósították a gerendákra aggatott sonkát, kolbászt.A hajdan prémekkel, csillogó kelmékkel díszes viselet darabjait gondosan őrzik, de  ma már ünnepeken sem veszik fel, viszont ügyes nepperek felvásárolják és busás haszonnal adják tovább külföldi gyűjtőknek. Szó kerül a falu jövőjéről, amit Ági sötéten lát: az előző népszámláláskor kétezres falut ma már csak 550-en lakják és lassan tovább fogy, a fiatalok elköltöznek, mert Torockón nem találnak maguknak megélhetést. Furcsa ezt abban a faluban hallani, amelynek igazán bőven van megmutatni valója: a világörökség részének nyilvánították méltán, hiszen főterének szépen megőrzött házai, a vasbányászat történelmi emlékei,világhíres szőttesei, viselete és a vonzó turisztikai környezet mind-mind kiemelik még a szemnek-szívnek kedves Erdély gazdag látnivalói közül is. Ági panaszosan mondja, hogy az interneten tapaszalt gazdag szálláskínálat javarésze két kolozsvári ügyvéd kezében összpontosul, az Irénkéhez hasonló önálló vállalkozó a kisebbség, a két ügyvéd pedig – habár érdekének gondolná az ember – a vendéglátásból szerzett pénzéből nem forgat vissza a település fejlesztésébe. Pedig lenne értelmes projekt, pl. a falutól 3-4 km-nyire lévő vasbányákhoz vezető ösvényt felújítani és a hajdani tárnák közül egyet látogathatóvá tenni és a korabeli bányászat eszközeivel berendezni.

Jól bevacsorázunk, hazai bor is kerül a poharakba, ismertetem a holnap túrát: a Bélavárat fogjuk megjárni. Ez a túra nekem is új, két okból is izgulok előre. Részben mert a legszebbnek ígérkezik a legvadabb környéken, jó lenne, ha eső a kedvünket, felhő, pára a kilátást nem rontaná. A másik ok nyomósabb: a körtúra egy szakaszát a neten olvasható túrabeszámolók egybehangzóan hiányosan jelöltnek, kerítésekkel nehezítettnek írják le. Ha már benne vagyok, itt mondom el, hogy Bélavára semmilyen Bélához nem köthető, a szláv bjelo (fehér) szótőből ered és a képzeletbeli várat alkotó mészkősziklák fehérségére utal. Az alattuk futó völgyhöz képest 6-800 m-re magasodó sziklák zugai, kürtői, kőgörgetes lejtői egy nyáron is hideg mikroklímát tartanak itt fenn, amely az utolsó jégkorszak növényvilágát és pár havasi ritkaságot is megőrzött, ezért botanikai rezervátummá nyilvánították.

Már reggel látjuk Marcival, hogy az időjárást nem hatotta meg a mi túránk, felhős, ködös, semmi hajlandósága nem látszik megjavulni. A finom és bőséges reggeli után kocsiba szállunk, Felső-Podsága falucska ide 20 km, ahonnan aztán már gyalogos a menet. Mondhatnátok, hogy 20 km az még sétakocsikázósan is 15 perc, de nem Erdélyben. Itt még kétszámjegyű utak is elmennének rázatós tesztpályának, hanem ami a leágazásaikat illeti, az kész rémálom. Önkéntelenül is megállapítom, hogy a Szt.György-hegyi birtokunkhoz vezető földút valóságos sztráda ehhez képes és akkor még nem is beszéltem arról a lehetőségről, hogy a sűrű és beláthatatlan kanyarokból bármikor felbukkanhat egy „ellenség” mondjuk egy farönköket szállító kamion méretű behemót, ami ráadásul az út gödrei miatt eszméletlen és kiszámíthatatlan lengéseket végez oldalirányban. A 8 km-es bekötőutat sikerült ½ óra alatt teljesíteni és talán megértitek: Felső-Podságára érkezve úgy gondoltam, hogy a nap legnehezebb szakaszán túl vagyunk. Nem így lett, de erről majd később.

Leállítottuk a kocsit ott, ahol még elég széles volt az út megfordulni és rajt. Szegény, nagyon szegény emberek lakhatnak itt, látszik a házaikon, ruhájukon, beesett, gondterhelt arcukon. Románok azaz székelyül mócok lehetnek, köszönésre, jó szóra mit se hajtva, fel se nézve mennek tovább. A falucska házai egyre nagyobb közökkel sorjáznak a meredeken emelkedő út mentén, végül elfogynak ésegy kanyar után felbukkannak a Bélavár fényképekről már jól ismert sziklabástyái, de még mielőtt nyomasztóan fölénk magasodnának, az egyre keskenyedő völgy derékszögben jobbra fordul, sziklás-kövesre és még meredekebbre vált.A lépcsősen egymás fölé magasodó sziklatornyokat most már a völgy fái takarják, csak itt-ott látni át köztük résnyire és most lehet igazán megmosolyogni az egyik túra beszámoló komolynak szánt intésén, hogy a védett botanikai ritkaságok védelmében ne térjünk le a jelzett ösvényről: aki itt le tudna térni, azt előképző nélkül veszik fel a zergeiskolába. Meg-megállunk lihegni, a völgy alján az ösvény egyre meredekebb, fölöttünk az oldal már nem sziklás, hanem bükkös és még meredekebb, erre vezet tovább az utunk toronyiránt felfelé. A Himalája-expedíciókról szóló filmekben látott csiga-lassú tempóban haladunk, csak hát mi még alig járunk 1000 m környékén. Végül felérünk egy nyeregbe, túloldalán kis rét, itt megállunk pihenni, az átizzadt trikót szárazra cserélni, levegőhöz jutni. Találunk néhány korallgomba telepet, de az amúgy szenvedélyes gyűjtő Feri sem szedi, mert ez a fajta a szakértő Ági szerint ehetetlen.Utunk a gerincen balra indulva egy ritka fenyves oldalban folytatódik és távolabb jól látszik, hogy még jócskán kell kapaszkodnunk, mire mai túránk csúcspontjára, a Szkarica 1382 m-es tetejére felérünk. A fenyvesben alig találunk ép fát és jól látszanak egy nemrégi erdőtűz nyomai az avaron és a törzseken. Furcsa ebben az erdőtűzben az, hogy a fák ágai, törzsének magasabban lévő része sértetlen, viszont a gyökerei és a törzs alsó 1-2 métere elszenesedett. Arra gondolunk, hogy a tűz a vastag fenyőtű-szőnyegben terjedhetett tovább és a fák kidőlését végül a gyökerük elégése okozhatta. Végre felérünk, de hiába sóhajtanánk fel, hogy egy kis lankás, kényelmes szakaszt már igazán megérdemeltünk: gyökerestől kifordult, egymásra zuhant hatalmas fenyők alkotnak gigászi marokkó játék pálcikáiként szinte áthatolhatatlan és megkerülhetetlen akadályt. Jelzések – ha voltak is - leégtek a fenyők törzséről, megyünk, amerre engedi az ágak, gyökerek, törzsek kusza szövevénye. Most igazán jó, hogy a szokástól eltérően a fajturista különítmény nem rohant előre, mert ki-ki egyénileg próbálkozva kúszik-mászik előre a labirintusban és kiabálva hívjuk egymást, ha valaki egy járhatóbb részre bukkan. Mindeközben persze tartani kellene a jelzett ösvény irányát, de se nap, se iránytű, csak bolyongunk, mint egér a sajtban. Szerencsénkre nem túl nagy területet érintett ez a katasztrófális erdő-halál, kiérünk a szélére, itt már csenevész, alacsony fenyők jelzik, hogy itt a sziklafal pereme.

Most, hogy felértünk a Szkarica tetejére, egy hosszú, hatásvadászó szünetet kellene tartsak vésztjósló dobpergéssel, hogy a látványra illően felkészítselek benneteket. Egy U-alakú leszakadás szélére értünk ki, az U két szára végén egy-egy sziklaszirt, a két szirt közti, nagyjából féltölcsér alakú kőgörgetes leszakadás végén, úgy 2-300 méterrel alattunk további szirtek meredeznek és még ezek alatt madártávlatnyira a völgy alig kivehető méretű fái. Mindez félelmetesen meredek és megmászhatatlan, eszedbe nem jutna akárcsak pár lépést is előre menni, habár voltaképp nem függőleges…menjen oda, akinek két anyja van. Ez a leszakadás, ezek a szirtek csak 3 egymás alatti fotón férnek el. Eszembe jut a sok túrabeszámoló közül az, amelyikben a túravezető – nem találva a jelzett levezető út folytatását úgy találomra elindult csapatával lefelé a völgybe és a második szirtsor szintjéről kellett ehhez hasonló embertelen meredekségű kőomláson visszakapaszkodniuk, mert az alatt már a függőleges sziklafal állta útjukat. Félelmetessége mellett is gyönyörű ez a vad táj, fényképezünk megszállottan, aztán a sok kapaszkodás és a labirintus után megebédelünk. Jut idő egy kis pihire is, de néhányunkban már benne van a zabszem, hogy mi van akkor, ha a visszaút egy részét is nehezítik a kidőlt fák. Szerencsénk van, együttes erővel hamar megtaláljuk a fennsík peremén továbbvezető ösvényt és jelzést.Megnyugszunk, az ösvény is viszonylag szintes, élvezzük a füves, fenyőcsoportokkal tarkított fennsík és a Bélavár sziklás meredekének kontrasztját (ide nem terjedt el a tűzvész), ballagunk nyugisan. Még arra is jut idő, erő, hogy turista jelzőoszlopokat helyükre állítsuk (valószínűleg a hozzájuk dörgölődző állatok dönthették ki sokukat). Megyünk, megyünk, de lassan rossz érzés kerít hatalmába, mert mintha a mi visszatérő ösvényünkön már jó ideje túl lennénk, habár nem láttuk. Összedugjuk a fejünket, tanakodunk és a térkép és a valóság összevetéséből rájövünk, hogy valóban túlmentünk rajta. És akkor számomra érthetetlen dolog történik: a fajturista két férfi és egyikük párja úgy dönt, hogy nem fordul vissza, hanem tartva a rossz irányt az előttünk lévő irtáson megy tovább a völgyben messziről hívogató falu irányában. Hiába magyarázzuk kézzel-lábbal, hogy ez a falu nem az, amelyikben a kocsikat hagytuk, csak legyintenek és már mennek is csaknem futva. Ferivel ketten minden rábeszélő készségünket be kell vessük, hogy a két tábor közt ingadozó két túratársunkat meggyőzzük: vissza kell mennünk az elmellőzött letérést megkeresni. Sietnünk kell, már fél öt van, fél hétkor sötétedik és ezen a meredek, sziklás terepen még egy kitaposott ösvényen is szedni kell a lábunkat, hogy világoson leérjünk. A baj nem jár egyedül, rádöbbenek, hogy a fényképezőmet az elválásunk helyén hagytam. Ki van számolva az időnk, rohanok lóhalálában, de segít a jóisten és a memóriám, hogy hol is álltam: ott van a gép! Kimondhatatlanul megkönnyebbülök, ha a jó kis öreg gépem nem is, de a most benne lévő felvételek pótolhatatlanok. Elönt a bizakodás, sietünk most már együtt visszafelé és csakugyan: negyedórányi menet után egy a fűben alig látszó csapáson elindulva beérünk az erdőbe és egy fán ott virít a jelzésünk, meg vagyunk mentve! Azóta is a hideglelés kerülget, hogy mi lett volna velünk, ha nem találjuk meg: bár tudtuk a „falunkba” levezető irányt, de toronyiránt ezen a sziklás terepen öngyilkosság lett volna elindulni, egy terepen töltött éjszaka meg kész ráfázás (értsétek, ahogy akarjátok). A levezető út eleje még kényelmesen szerpentines, de aztán meredekre vált: hiába, pont annyit kell most lefele menjünk, mint délelőtt felfelé, az pedig nagyon sok volt. Mire leérünk, már esteledik, de azt még tisztán látjuk, hogy a Bélavár szirtjeiről a legjobb képeket a völgy oldalában húzódó meredek legelőről lehetne csinálni – ha lenne elég fény. Azt még szerencsére látjuk, hogy több kerítés keresztezi a jelzett utat, végül még egy székelykapu is elénk áll, ajtaja szerencsére nyitva. Leérve a falu útjára vesszük a fáradságot és visszafordulva keressük erősen a levezető út alsó végének jelzését, azt is hiába. Megegyezünk abban, hogy alighanem a legelők, kaszálók tulajdonosai gondoskodhattak arról, hogy a területükön átvezető turistaútra fordító jelzések eltűnjenek. No comment.

Újra a reggel felfelé megtett úton ereszkedünk lefelé a falucskába, de most keservesen hosszúnak tűnik, ég a talpam, biztos vérhólyag van rajta, kész kínszenvedés minden lépés. Mielőtt a kocsihoz érnénk, jön szembe Jóska (az egyik fajturista), tán lelkiismeret furdalása volt, hogy úgy otthagytak minket. Vacsoránál aztán kiderül, hogy majd’ másfélszer annyit tettek meg az irtáson le és aztán egy patak partján, kövein erőltetett menetben. Megérdemeltétek – morgom magamban. Jó félórával késsük le a vacsora időpontját, Irénke aggódva, de jó szívvel és meleg étellel vár, kiegyenesedik minden és Marcit sem kell csitítani, hogy az esti séta elmarad.

Ma reggel valahogy mindenki olyan visszafogott volt, a fene se érti. Pedig a tegnapi túra „csak” 17 km volt, hozzá majd’ 900 m(!) szintkülönbség le és fel, ez a teljesítménytúráknál bevett számítás szerint 26 km sík  terepen megtett távnak felel meg, elvileg. Jó, igazatok van, nem szabad a fajturisták hibájába esnem…

Egy biztos, senki sem kardoskodott, hogy az utolsó napra tervezett húzós, nehéz túrát mára hozzuk előre, bár a mára tervezett Remete-szurdok túra is nehéz, de nem a hossza miatt. A Remete-szurdok meghódításához is kocsiznunk kell úgy 45 km-t, túl Nagyenyeden. A túra nehézségét a Remete-patak szurdokvölgye adja, mert a mélyen bevágott patakmeder teljesen kitölti  a mészkő sziklák közét és járni vagy a vízben gázolva vagy a szurdok oldalfalába rögzített vasakon lépdelve, kapaszkodva lehet. A túra-beszámolók szerint tanácsos ezt a túrát a nyári hónapokban megtenni, mert akkor alacsonyabb vízállásnál helyenként a meder is szárazra kerül, ill. egy esetleges csobbanás után nem fagy meg az ember a vizes ruhákban. Nos, a mi időpont választásunk eszerint nem volt ideális, ráadásul az előző napok esői miatt magas vízállásra és nedves, csúszós sziklákra, kövekre kellett számítani. Mindezek dacára szóba nem került, hogy ne menjünk,elkocsiztunk Nagyenyedig, ott megnéztük a siralmasan leromlott állapotú várat és az épp felújítás alatt álló Báthori Kollégiumot, sok nagy magyar (Kőrösi Csoma Sándor, Pápai Páriz Ferenc, Áprily Lajos, Misztótfalusi Kis Miklós) alma materét. Az idő eddig kegyes volt hozzánk, de amikor továbbindultunk, hogy Tövis községen keresztül a Remete-völgyi kolostort, mai túránk beszállását megközelítsük, rákezdett zuhogni úgy rendesen. Végiggondoltam egy ilyen falon kapaszkodós, létrán, lépcsőn, sziklafalon lépegetős túra esélyeit esőkabátban, csúszós körülmények között, volt már ilyenben részem a Szlovák Turista Paradicsomban, ellenségemnek se kívánom. Tövis falunál, ahol letértünk, villogok a fajturisták kocsijának, megállunk egy röpke tanakodásra, de ők menni, mi meg visszafordulni akartunk, hát megint válás lett a dologból. Sajnáltam és sajnálom ma is ezt az elmaradt túrát, de bizton állítom: akkor ott jól döntöttem. Hazakocsiztunk, Torockó előtt már elállt az eső, a fajturista különítmény csaknem teljes túrája alatt zuhogott. Hirtelen időmilliomosok lettünk, megálltunk hát a Torockósztgyörgy és Torockó között a sajtgyárnál és megkóstoltuk a termékeiket, amiket a vendéglátásért is felelős raktáros hölgy készséggel kínált. Készítenek juh és tehéntejből, kevert alapanyagból is, adják frissen, hónapokig ill. 2 évig érlelten. Nekem a 2 éves ízlett cefetül, de úgy döntöttünk, hogy hazafelé indulóban jövünk majd bevásárolni.

Közben az idő is megembereli magát, az eső eláll és mintha a nap is kacérkodna. Hazamegyünk és dél lévén harapunk valamicskét, és miközben sűrűn gondolunk az esőt is bevállaló fajturistáinkra, persze hogy nekünk is azon jár az eszünk, hogy merre járjunk mi is egyet. Eszembe jut a néhai vasbányák felé vezető jelzett ösvény, amelynek a legelejét a reggeli sétánk közben Marcival már felderítettük. Az ösvény a faluból a Tilalmas-hegy oldalában emelkedik és a térképem szerint 3-4 km-nél nem hosszabb, ideális „levezető” túra a tegnapi kemény napunk után. Mielőtt indulnánk, elmondom nektek is, hogy a hegy azért kapta ezt a szigorú jelzőjét, mert annak idején egyházi birtok volt, ahonnan nemcsak a földi törvények tiltották fát, termést, gombát gyűjteni, vadat ejteni, de a védőőrizetét mondhatni maga a Jóisten látta el, aki elől pedig nem lehet elbújni. Araszol az ösvény rendesen felfelé, négyen vizslatjuk, merre látnánk valamit, ami a régi bányák közelségére utalna. Vannak benőtt széles utak, meddőhányónak is vehető kupacok, de bánya sehol, a sárga jelzés is elfogyott. Már felérünk a Tilalmas gerincére, a túloldalon egy füves katlan csalogat tovább. Itt-ott egy vadkörte azaz vackor, vastagra nőtt törzsű szóló bükk, tölgy terít színes lombot maga alá, valóságos eldorádó annak, aki erdei gyümölcsöt, gombát gyűjt. Úgy haladunk, mint a legelő állatok: ha itt leszedtük, 10-20 méteren belül már ott a következő fa, bokor érett termésével, gomba-telep, ami tovább csalogat. Kellemesen és haszonnal telik az idő, észre se vesszük, lassan indulni kellene haza, ha még vacsora előtt egy pofa sört is be akarunk önteni a déli tervek szerint. Nem egy távolság, ki se kell lépni, az eső-lovagok már otthon várnak.Eláztak rendesen a Remete-szurdokban, de lelkesülten mondják, amit a neten közzétett képről már láttam: a láncokkal, kötelekkel, más vasakkal segített mászás a szurdok falán nemcsak izgi volt, de a víztől csúszós talpak miatt veszélyes is. Persze nem emberéletre, csak a zokni, gatyaszár száraz voltára volt veszélyes, de ettől az élményük még igazi. El is érték a sziklakaput, amivé a patak egy sziklaszirt alján a hajdani átfolyó lyukból tágította a medrét. Pár fotót is mutatnak, amit az átizzadt ing zsebéből elővett párás lencséjű telefonnal csináltak: csakugyan tiszteletet parancsoló látvány, engem mégis abban erősít meg az egész élménybeszámoló, hogy jól tettük, ha esőben nem vállaltuk be ezt a túrát. Hosszú még az élet, jövünk mi még ide, meg lesz ez is hódítva, ahogy én magamat ismerem. Irénke felvilágosít, hogy a vasbányákhoz nem kellett volna annyira magasra kapaszkodni, csak tovább oldalazni, ez is megmarad tervnek legközelebbre.

Jól esik a sör, jól a vacsora, jól az éjszakai pihenés, frissülten készülünk másnap az utolsó túránkra. A Vidaly-kő és az Ordas-kő megmászása a tervünk, ugyanabban az irányban indulunk, mint tegnap mi a vasbányák felé, de hamar otthagyjuk a ritkás katlant és tovább kapaszkodunk, már a Tilalmas túloldalán, aztán már csak oldalazunk szintesen az ösvényen. Egy jó órányi gyaloglás után csatlakozunk az Aranyos-patak völgyében fekvő Vidaly községből felkapaszkodó úthoz és nemsokára egy meredek erdős oldal felé fordul az ösvény, ez már közvetlenül a kőre visz fel. Miket mondok, bár vinne, de kapaszkodni kell keményen, lihegve, meg-megállva araszolunk felfelé. Végre kiérünk a hegytető alatti rétre, innen már alig kell mászni, lassan, öregesen aprózom a lépést, de a többiek se rohannak.
Lassan felérünk és a kopasz hegyhát túloldala sziklás-meredeken zuhan alá és csodás panoráma nyújt kárpótlást a fáradságért: lábunk alatt az Aranyos-patak völgyének egy jókora szakasza, falvak, cérnányi út, gombostűfejnyi kocsi, távolabb hegyek, minden irányban: az Erdélyi Érchegység csúcsai, vonulatai, legtetején messziről az Öreg-Havas 1826 m magas lapos teteje uralja a hegykoszorút. Látjuk a Bélavár köveit is részben takarva. Mi is elég magasról, 1285 méterről szemléljük ezt az élő térképet és az idő is megembereli magát, a felhők közül ki-kisüt a napocska. Lenyűgözve bámuljuk a látványt, közben harapunk, és a megerőltetéstől még mindig reszkető lábunk is marasztal. Marci – ez az őrült – meg hoz ágat, hogy végre játék gyanánt dobjam el. Ez a jószág mitől fáradna el?

Ha komolyan gondoljuk, mégis indulni kell: az Ordas-kő ugyan szinte kézzel elérhető távolságban van, de ehhez jócskán le kell ereszkedni és csaknem ugyanilyen magasra újra felmászni. Most jönne jól, ha szárnyam nőne és át tudnék siklani vagy egy kötélpályán átgurulni, de nem: leereszkedünk a két kő közti nyeregbe és keressük az Ordas-kő oldalába felvezető párját, de nincs. Egy turista pár ér oda közben, az Alföldről valósi magyarok, mondják, hogy az az út jóval lentebbről indul. Én egyedül nekivágnék toronyiránt, de csapattal nem kockáztatom meg az esetleges tévelygést, Erdélyt egyébként is nem szabad a hazai mércével mérni, sokkal veszélyesebb terep, pláne ha sziklára kell felkapaszkodni. Addig-addig ereszkedünk, hogy elmegy a kedvem (és a hozzávaló erőm is) attól, hogy az egyre magasabbról ránk lenéző kőre én felmenjek. A fajturisták persze nem mondanak le róla, ma is kettéválik a csapat: a fajturisták elkezdik a keservesen hosszúnak és meredeknek ígérkező mászást, mi, gyakorlatiasabb öregek ereszkedünk tovább és lassan elérjük azt a pontot, ahol már jártunk a torockósztgyögyi vár megmászása után, azaz újra végigjárjuk a legeltetős hegyoldalt.

Hazaérve ég a talpam, jártányi erőm alig maradt, csak lezuhanok az ágyra, hogy a fürdéshez való levetkezéshez erőt gyűjtsek. Negyedóra pihi után az is összejön, de fürdés után újra ágyba bújok: nagyon elfáradtam. Mégis büszkén gondolok rá, hogy a körülményekhez képest minden túrát végiggyalogoltunk, hogy gyönyörű helyeken járhattunk és hogy ezt a csapat is értékelte.

Jó sokára megérkeznek a fajturistáink is, megkínlódtak a felvezető úttal, de még inkább azzal, hogy a Torockó felé levezető utat sokáig keresték, de nem találták és kénytelenek voltak a jóval hosszabbat választani, amin mi is jöttünk. Már a vacsoránál is érezhető az otthon vonzása, alig beszélünk, viszont nagy megkönnyebbülésemre a fajturisták (ők egy másik kocsival jöttek-mentek) hajnalban akarnak indulni, külön. Őszintén megvallva az ide úton ők mentek elől és a konvoj-szabályokat nemigen tartották be, ami a hátul közlekedőnek kellemetlenül megnöveli a figyelni valóját. Mi eleve a sajtgyárral kezdünk és Nagyváradon is meg akarunk állni egy rövid városnézés erejéig.

Reggel a búcsúzásnál csoda történik: a kutyáktól félős Irénke megsímogatja Marcit, az persze még lelkesebben csóválja a farkát. Most már akár terápiás kutyának is használhatnám Marcit, annál is inkább, mert eleve nagyon érzi az emberekkel az összhangot.

Summázatként legyen annyi elég, hogy Erdély a maga rafinált módján újra bebizonyította, hogy minél többet látsz belőle, annál inkább vágysz még jobban megismerni. Ilyenek az igazán nagy szerelmek…

2013 szeptember

Néhányan túratársak már régóta tervezzük, hogy magashegyi körülmények között is kipróbáljuk magunkat. A kis csapatból többen Erdélybe szerelmesek (köztük magam is), ezért elsőre a Fogarasi-havasok meghódítása ugrott be mindannyiunknak. Amikor aztán elkezdtem tervezni az esetleges ottani túránkat, akkor derült ki, hogy a hegységet kocsival meg lehet ugyan közelíteni, de ott őrzött parkolásra, kempingre, netán tömegközlekedésre nemigen lehet számítani, tehát a csillagtúra gyakorlatilag kizárt és a „keblén a kenyere, hátán van a háza” módszerrel sátrat, élelemet, ruhaneműt cipelve lehet csak komolyan bejárni a hegység belsejét. Első magashegyi túránk révén az is szempont volt, hogy a hegyimentő szolgálat ugyan van a Fogarasi-havasokban, de az gyakorlatilag nem elérhető (csak személyes értesítés útján). Mindez meggondolásra késztetett és a fenti szempontok szerint rendre biztonságosabb és kedvezőbb Magas-Tátra mellett döntöttünk. Így utólag bízvást állíthatom, hogy helyesen.

Veszprémből indulva a Veszprém – Szfvár – Komárom – Érsekújvár (Nová Zámky) – Nyitra – Besztercebánya (Banská Bystrica) – Rózsahegy (Ruzomberok) – Poprád útvonalat javaslom, mert Nyitrától a táv jórészét  autópálya minőségű úton és egyelőre díjmentesen tehetjük meg. Nekünk ez kényelmesen haladva és megállókkal 6,5 óra alatt sikerült. 

Sátrazni készültünk, ezért végigböngésztem a www.vysoketatry.com honlapon a kempingeket és rá kellett jöjjek, hogy a túrák kiindulópontjához közeliek többsége Tátralomnicon ill. a közelében vannak. A Tátra-Csorbán (Tatranská Strba) lévőt már a kocsiablakból elvetettük gondozatlan külleme és lejtős területe miatt. A Tátralomnicon található nagy befogadóképességű kempingektől az esti-éjszakai várható bulizás miatt tartottunk, de el sem jutottunk odáig, mert Ólesznán (Stara Lesná) egy nagyon kultúrált, szép fekvésű kis kempinget találtunk és ott maradtunk. A kempingben hideg-meleg folyóvíz, kultúrált és rendszeresen tisztán tartott vizesblokk, esős idő esetére tágas közsátor asztalokkal, padokkal, tűzrakó helyek vártak.

A túrák kiindulópontjához a napi közlekedést eredetileg a tátrai villamossal gondoltuk megoldani, de a gyakorlatban kiderült, hogy a kocsizás gazdaságosabb is, kényelmesebb is. A tátrai villamos több vonalból áll, a fővonal Poprádról Ótátrafüreden át Csorba-tóig közlekedik, de még a csúcsidőszakokban sem sem jár 50 – 60 percnél sűrűbben. Az Ótátrafüredről Tátralomnicra ill. Csorba-tótól Csorba faluig húzódó szárnyvonalakon pedig naponta egy-két járat van csak. A villamossal érintett települések bármelyikében kocsival csak fizetős parkolóban lehet megállni és 2 személy fölött már megéri kocsizni, főleg, ha azt is számításba vesszük, hogy a kemping a legközelebBi villamosmegállótól 1,5 km-nyire van. Nem állom meg, hogy el ne mondjam: a tátrai villamos kb. 1000 m-es tengerszint feletti magasságban eredetileg környezetvédelmi megfontolásokból épült, hogy a növekvő turizmust környezetbarát módon szolgálja és a magashegyi üdülők vendégeit a zajtól és bűztől megkímélje. Lehet, hogy érdemes lenne a villamos jegyárainak csökkentésével és járatsűrítéssel egy kocsizásmentes, környezetbarátabb turistaforgalmat elérni, de ehez persze a szűk érdeken felülemelkedő, a magasabbrendű értékeket szem előtt tartó gondolkodás kellene.

Első túránkat a véletlen szerkesztette. Eredetileg amúgy beavató jelleggel, lájtosana Csorba-tótól a Poprádi-tóig illetve csoportos kielégületlenség esetén (már t.i. kirándulásilag) még a Magisztrálán megtoldottuk volna egy szakasszal. Ehelyett Csabi a Csorba-tótól meglátta és megkívántaa Fátyol-vízesést. Maga a vízesés oda csak másfél órányira van a Menguszfalvi völgyben, de elfelejtettünk megállni és a szép táj egész a völgyfőig csalt. Ott, a Szentiványi tó partján, egy kis pihenő közben már szép tervek szövődtek, hogy csak át kellene menni a Lorentz-hágón és a szomszéd Furkota-völgyön sitty-sutty, máris lent vagyunk a Csorba tónál. Minden fondorlatot be kellett vetnem, hogy lebeszéljem őket róla, mert sötétre se értünk volna vissza  a Csorba-tóhoz. Ehelyett beültünk a Csorba-tó mellett egy csinos kis vendéglőbe, hogy egy tájjellegű bryndzové halusky (juhtúrós galuska) elfogyasztásával adózzunk az örök és megbonthatatlan szlovák – magyar barátságnak. Hát galuska volt, de juhtúró, az nem nagyon, mondhatni inkább csak jelzésszerűen és már ott, a vendéglői asztalnál elhatároztam, hogy otthon alkotok a tűzhely mellett valami dúsabbat, hogy a galuskát a túrótól, a túrót a fokhagymás sült szalonnától ne lehessen látni. (A projekt sikerült, bár a családom hölgytagjai a fogyókúrázás árnyékában nem őszintén lelkesedtek, csak nekem volt nagyon ínyemre ez az egyszerű, de finom és kiadós étel.)

Leghosszabb túránkat egy tapasztalt túratársunk tanácsát megfogadva kétnaposra terveztük. Az Ótátrafüred - Kis-Tarpataki völgy – Vöröstoronyi-hágó – Nagy-Tarpataki-völgy- Ótátrafüred túránkat eredetileg a Téry-menház, mint szálláshely közbeiktatásával gondoltuk megtenni,  de foglaltsága miatt ez nem sikerült. A Hosszútavi – menház (Zbojnicka Chata) tudott minket fogadni márciusi foglalásunk alapján. A menházban vendégszerető fogadtatásra leltünk, a 24 fős, csak válaszfalakkal tagolt hálóterme kényelmes (bár nem szálloda-szerű) pihenést nyújtott éjszakára. A fekvőhelyet egy behúzott szivacs ágybetét, egy párna és két takaró jelentette, de lehetett pót-takarót kérni, mégis higiéniailag célszerű egy könnyű hálózsákot vinni. A menházban le kell venni a bakancsot, ahogy elnéztem, a zokni volt az uralkodó viselet lábilag. A szállás és a reggeli jó volt, a személyzet egy része pöntyögött németül ill. angolul. A túra maga lenyűgözően szép volt, de erről inkább a fotók tanúskodjanak. A Nagy-Tarpataki-völgy lentről és...

...fentről

Csúcsforgalom a Vörös-toronyi-hágón

Egy kitettebb szakasz a Vörös-toronyi-hágó vasalt útján

A Hosszútavi menház (Zbojnická Chata)

A Tarpataki-vízesés egyik zuhataga

Kicsit nehéz megszokni a Tátrában szokásos „utakat”, amelyeket a kőomladékokból vett anyaggal raktak ki eleink, tehát egyenetlen, néha billegő kőlapokkal, néha nehezen megléphető magasságú lépcsőkkel teszik próbára a bokánkat, térdünket. Arra kell számítani, hogy vagy a lábad alá nézve mész, vagy megállsz bámészkodni: a kettő nem keverhető. Célszerű és ajánlatos egy hosszú távon is tartható menettempót tartani és az öltözetet ehhez úgy választani, hogy semmiképp se izzadjunk meg, mert a megállóknál az átizzadt póló hamar ráhűl a derekadra és onnan már nem olyan természetes a mozgásod. Szinte nem volt túránk, ahol ne kellett volna hóban járni, de ehhez – azt hiszem – túlzás hágóvasat magaddal cipelni, a zárt és magasszárú túracipő viszont elengedhetetlen.

A lánccal biztosított (vasalt) szakaszokat a térképek jelzik, itt csak a kijelölt irányban szabad haladni. Emiatt sajnos elkerülhetetlenek a torlódások, a menetidőt úgy célszerű kalkulálni, hogy a halmozott várakozás egy-egy hágónál akár ½ - 1 óra is lehet. (Amúgy a tájékoztató táblákon és térképeken megadott menetidők nekünk nagyon bejöttek, lehet rájuk támaszkodni). Mászás közben ajánlatos két elemi szabályt megtartani:  a sziklamászók hárompontos alapelvét (egyidejűleg csak egy végtag keres fogást, helyet, a másik három kapaszkodik/támaszkodik), illetve addig ne indulj neki egy láncszakasznak, amíg az előtted haladó el nem hagyta a következő rögzítést. Mindez csak látszólag nehéz és ijesztő, a szédülés természetes emberi reakció, de leküzdhető, egyedül a bepánikolásra hajlamosak kell komolyan meggondolják a dolgot. A látvány és a feeling mindenesetre fantasztikus, minden átlagosnál edzettebbnek csak ajánlani tudom.

 A kétnapos túránkat a kempingben előre bejelentettük, ezt az éjszakát ott személyileg nem számolták fel.

A Csorba tó – Kriván túránk több szempontból is a csúcs volt. Részben itt értük el eheti túráink legmagasabb pontját, részben mert a Kriván tetjéről adódik a Magas-Tátra talán legteljesebb panorámája. Az út maga egy csaknem szintes egyórányi előjátékkal kezdődik, onnan viszont kőkemény emelkedő előbb fenyvesben, aztán már egyre szélesedő kilátás a gyalogfenyős, majd a hangás, köves övezetben.A csúcs közelében van pár sziklamászós szakasz itt-ott lánccal segítve, de nem ijesztő és sok párhuzamos útvonal közül választhatunk a tudásunknak és a tériszonyunknak legjobban megfelelőt. 11 körül értünk fel és kb. 5 perc múlva az addig derült égből ködsapka vonta be a csúcsot.Azt azért még tisztán láttuk, hogy a lengyel oldal felől a Kriván igen mogorva sziklafalakkal fogadja a túrázókat és az éjszakai eső utáni kék-tiszta időben szépen látszottakaz Alacsony-Tátra és a Liptói-havasok hegyei. Mire a hegy derekáig leértünk, már ismét eltűnt a felhősipka és kristálytisztán lehetett látni. Úgy vettük észre, hogy az esős vagy párás-ködös éjszakák után a csúcsok 10-től úgy délig - egyig megsapkásodnak, érdemes ezt az indulás időpontjának meghatározásánál figyelembe venni.

Minthogy előrelátóan egy esőnapot is beszúrtunk a programba és eső addig nem volt, másnap hagytuk  magunkat megdumálni, hogy tervezetlenül menjünk fel a  Kőpataki-tóhoz (Skalnaté pleso) és majd meglátjuk… Hát megláttuk: rázendített, mi azonmód izzadtan, csatakosan beültünk a lanovka indóházában lévő vendéglőbe, de nem bírtunk annyi teát és forralt bort rendelni, hogy elálljon: a csapat fázósabb része megfutamodott és az eredetileg szánt városnézések mellett döntött. Emellett szólt az is, hogy már fentről, az eső alól látni lehetett, hogy odalenn hétágra süt a nap.

Elsőként a Popráddal egybeépült Szepesszombatot (Spisská Sobota) látogattuk meg.A városka főterét a hajdani szász betelepülők szépen rendbehozott zsindelyes házai szegélyezték, valamennyi a tér középvonalában épült a Városházára és az erődszerűen erős fallal körülkerítettSzt. György templomra néz. A templom érdekessége, hogy harangtornya tőle néhány méterre, külön épült, hasonlóan az itáliaiakhoz. Az összbenyomást kicsit rontotta, hogy olyan üres volt az egész főtér, mintha valami kísértetvárosban jártunk volna.

Elmentünk a közeli Késmárkra is, ott bezzeg volt élet: a város épp egy vásározós hétvégére készült, az előkészületekből ítélvea Főtér és a belőle nyíló főutca mentén vásáros sátrak, bódék felállításával bajmolódtak. Ha Szepesszombaton a népség, hát Késmárkon az épületek fényképezéséhez alkalmas áttekinthető tér hiányzott. Benéztünk a várba is és a pálosok templomát sem hagytuk ki a szomszédban, de a szigorú nézésű (valószínűleg civilben lévő apáca) hölgy hamar közölte, hogy fotózni csak 40 korona ellenében lehet, adott egy fénymásolt lapot a templom történetéről, amit kért a végén vissza és távozásunk előtt mélyen a szemünkbe nézve tudomásunkra hozta, hogy itt a látogatók 10 koronát szoktak adni a templom felújítására. Adtunk, de az a jó érzés mellé valahogy elmaradt. Elmentünk az új evangélikus templom mellett is, de az nem volt ezidőtájt nyitva,a svéd hajóácsok készítette deszkatemplomban meg nem tudtuk kivárni, hogy az idegenvezető az előző csoporttal előkerüljön (anélkül pedig nincs belépés).Az igazán lenyűgöző látvány azért a város szinte bármely pontjáról látható, fenségesen kiemelkedő Tátra volt.

A harmadik szepességi városért elég rendesen kellett bumlizni, de megérte.Lőcse talán a legszebben megmaradt felvidéki város, a Mikszáth: Fekete város c. regényéből jólismert Városháza pedig számomra a magyar építészet egyik gyöngyszeme, erőt, nyugalmat sugároz. Csak a várfalakon belüli régi városmagra jutott időnk és a kora esti időpont miatt már minden benti látnivalót zárva találtunk. Rossz volt nézni a Szt. Jakab templomot a mostani dicstelenül leromlott állapotában, habár tatarozása  - vontatottan ugyan – de halad.

Családosan vagy csoportosan már régóta járunk Szlovákiába, és úgy is, mint a hajdani Nagy-Magyarország területe, érdekelt: hogyan éltek errefelé a magyar és tót atyafiak, és még ki tudja hányféle náció: szászok, svábok, cigányok, lengyelek. Engedjétek meg, hogy a sok összeolvasott történetből egy kis gyűjteményt nyújtsak át e táj irodalmi-történelmi aláfestése gyanánt. Az egyik forrás a nagy magyar anekdótázó, Mikszáth írásai voltak, melyek telistele vannak remek történetekkel, amelyek mindennél plasztikusabban rajzolják ki a nem mindig idilli, de a mindennapokon működő együttélést, ami az elmúlt századokban a mai Szlovákia területén élőket jellemezte.

Az egyik ilyen epizód a „Fekete város” c. Mikszáth regényből származik. A regény a Szepesség egyik városának, Lőcsének a Rákóczi-szabadságharcot megelőző éveinek történetébe ágyazva meséli el az okos és értelmes Fabríczius fiú és a szép Otrokocsy Rozali szerelmének tragikus végű történetét. Eszembe nem jut, hogy a regény tartalmát - akárcsak nagy vonalakban is – összefoglaljam, egy részlet csak, amit nagyon jó humorúnak találtam. A regény egyik főhőse, Görgey Pál, Szepes vármegye vicispánja, akit nagy természetű embernek ismertek. Hamar, néha ok nélkül magasra csapó haragjától mindenki félt, de azt is tudták, hogy a vihar hamar elcsitul és átadja helyét a megbánásnak. Ezzel ő maga is teljes mértékig tisztában volt, ezért aztán tett róla, hogy első dühében ne hozhasson túlontúl szigorú ítéleteket. A büntető eszközöket  - kalodát, derest, szégyenpadot – egy fészerbe záratta és kulcsát egy ügyes suhanccal az udvaron álló magas fa egyik ágára köttette. Ha aztán ok adódott egy-egy mérgében hozott ítélete kapcsán, hogy a büntetés eszközeit elő kelljen venni, nem volt más választása, mint hogy hozta a puskáját, hogy a kulcs zsinegjét ellője. Ez rendesen egy óra múlva sikerült is, mikorra a mérge elszállt és kezdetben dühtől remegő keze megnyugodott, akkorra meg általában nem volt már mást mit tenni, mint a kulcsot újra felköttetni a fára.

Akkoriban Lőcsén és a Szepességben szerte a szászok laktak, akiknek Mikszáth szerint hamarabb nyílt meg a szájuk, mint a bukszájuk. A regényben Quendel apó figurája a legszászabb. Az öreg igen egyszerűen élt mindig, de soha ki nem hagyott alkalmat, ha valamilyen ügyleten pénzt lehetett nyerni. Ő volt az, aki a Rákóczi-felkelés első hírére minden zabot felvásárolt a Felvidéken, mert tudta, hogy az egymással hadakozó lovas-bandériumok minden pénzt megadnak majd érte. A török időkből itt maradt szolgákat felvásárolta a gazdájuktól bagóért, hogy aztán busás hálapénzért leszállítsa őket Isztambulba a családjukhoz.

A regény kiinduló eseménye, hogy Görgey Pál uram  „Ebet ebért!” felkiáltással  lelőtte a lőcsei főbírót, aki a szeme láttára puffantotta le a lőcsei földekre áttévedt kedvenc vadászkutyáját. Attól kezdve Lőcsén persona non grata lett, és azóta  a megyegyűléseket Görgőn, a Görgey kastélyban tartották. Quendel apó ajánlotta fel, hogy megépíti a megyeháza szakasztott mását Görgőn. Hogy azért haszna is legyen a dologból, kérte, hogy mellette építhessen egy fogadót, ahol a megyei urak megszállhassanak és kedvükre mulatozhassanak. Még nemesi címet is vásárolt magának és így lett a neve a nemesi birtokként megvett falvak után címzetes Quendel Gáspár de Pászta et Kenéz.

No, hát ennek a Quendel apónak – mikor egyetlen lányának majdani stafírungját a leányneveldében be kellett diktálni – első kérdése az volt, hogy a gazdag lőcsei kereskedő, Blom uram eladó lányának mit írtak be.

- Négy házat és két tehenet.

- No, akkor írjanak be a lányomnak nyolc házat és két tehenet!

A kereskedő sem volt rest, hamar 16 házra emelte lánya hozományát. Pár napig erről súgott-búgott egész Lőcse, hogy vajon erre mit lép az öreg Quendel. Hát lépett is: beíratta a stafírungos nagykönyvbe mind a 16 szepességi várost! Na, ezen aztán elámult mindenki, de a következő kérdés az volt: hogy’ adhatja hozományul azt, ami nem is az övé. De bíz az övé volt az mind: a császárnál Bécsben kimódolta, hogy a kincstárnak a hadjáratkor hitelbe adott rengeteg zab fejében  a nevére irattassék a tizenhat szepességi város, amit még János Zsigmond királyunk zálogosított el vagy háromszáz éve.

De ne ragadjunk le Mikszáthnál – habár szívem csücske – és menjünk el a szomszédos Iglóra (szlovák neve a „szépen” csengő Nová Spisská Ves), ahol a derék cipszerek (a szászok hívták így magukat) meg akarták mutatni a világnak, de még inkább a szomszédvár Lőcsének, hogy nekik különb templomuk van, mint bárki másnak. Így került a tornyára két óra: egy a tető alá közvetlenül, a másik úgy deréktájt (a torony derekánál, t.i.). Több se kellett a szomszéd városbelieknek: elhíresztelték, hogy Iglón a cipszerek olyan rövidlátóak, hogy csináltattak a templomtornyukra  egy alsó órát is, mert a felsőt nem látták.

Két másik szomszédváros között a viszony nem holmi szóbeszéd miatt romlott meg. Eredetileg Lőcsének adták meg királyaink az árúmegállítási– és vámjogot. Bökte ez a csőrét a késmárkiaknak, kérelmezték is kezdettől fogva, de nem kapták meg. Aztán vagy száz évig pihentették az ügyet, amikor a várost csaknem teljesen elpusztító tűzvész jó alkalmat adott a támadásra. Azt kérték a királytól, hogy a tűzvész martalékául esett adományleveleiket a király erősítse meg, azaz adjon ki helyettük hiteles másolatokat. Fondorlatosan pedig a megsemmisült okmányaik sorába becsempészték a soha-meg-nem–kapott vámjogról szólót is. Nemhiába ügyeskedtek, meg is kapták (a hivatalok már akkor sem voltak valami tökéletesek). Innen kezdve állandó volt a hadakozás a két város között. Késmárk – amelynek neve a történészek szerint Käse Markt-ot, azaz sajtpiacot jelent – és Lőcse csapatokat verbuvált és küldött a másik nyakára, amelyek hol megütköztek, hol egyszerűen zaklatták egymás jószágát, jobbágyait. Az egyik ütközetben, ahol a két város 2 – 300 fős „seregei” megütköztek, a lőcseiek megszégyenítés gyanánt kőkeményre szárított sajtgolyóbisokkal lőtték a sajtpiacosokat.

Összességében nagyon szép 5 napot töltöttünk a Magas-Tátrában és környékén. A túrák  - bár szokatlanul nehezek voltak – nem fogtak ki rajtunk, amit elsősorban a kislétszámú (8 fő) és kb. azonos edzettségű csapatnak tulajdonítok.

Az egész szlovákiai tartózkodás alatt semmilyen jelét nem észleltem a szerintem felfújt szlovák – magyar ellentétnek. Azt tartom: vendégként elvárható normális viselkedésre a vendéglátó ország lakosai is normálisan viselkednek és ezt nem csak ennek a túrának, hanem sok korábbi szlovákiai túra és sítábor tapasztalatait összegezve is mondhatom.

2005. JÚNIUS

A csapat most is a munkahelyünkről más túrákon bevált 8-10 főből verbuválódott és ehez csapódott kültagként Timi és Jani, a két hivatásos katona. Erősítette a csapatot Ricsi, aki már korábban járt és sátrazott a fennsíkon és úgy tartotta, hogy gyengeség volt a Pádisra vezető út meredekje előtt megtorpanni, mert ők azt az akadályt Trabanttal lazán vették. Több se kellett a kocsisoknak: belelovalták magukat előre, hogy nem lehet akadály, amin át ne bukdácsolnánk. Már az előkészületek egy váratlanul komfortos vadkempingezést ígértek. Jani a seregnél rendszeresített önfelfújós derékalját készült elhozni, Csabival a melegvíz ellátás érdekében 3 literes minikannákat hoztunk (a kocsi ülésén hagyva a vizet kellemesen felmelegítette a nap), Ricsi pedig földbe szúrható fáklyákkal és elemes habverővel emelte a leendő tábor műszaki színvonalát. Előre lebeszéltük, melyik nap melyik páros főzi a közös vacsorát, hogy ki és milyen cefrét hoz, hogy mit hazudunk összehangoltan, ha az egy hétre valósi lej-ellátmányunkat firtatnák a román határőrizeti szervek, csak egyvalamire nem készülhettünk fel: Jani bakancspucolási mániájára. Többen is szolgáltunk az ímmár átkosnak mondható cocialista MN-nél, az ottani alaki normákra is emlékszünk, de Jani szenvedélye a surranója takarítását, bekenését és fényesítését illetően ezeket komolyan meghaladta. Mindezzel nem is lett volna baj, ha Jani egy koránkelő tipus, de a lábbeli ápolása valahogy mindig az indulás környékére esett és Janit ebben a szenvedélyében megzavarni egyikőnk sem volt elég bátor. Ne vessetek ránk emiatt követ: Janit Afganisztánt is megjárt hadfiként szelíd természete dacára tisztelettel elegyes félelem övezte.

Az út részleteivel nem fárasztalak benneteket, a határon most is csak lassítani kellett, a távíró póznák azóta sem egyenesedtek ki és az út sem javult meg a Pádisra. Mindenesetre nagy volt a sofőrökben az elszántság, hogy most ha törik, ha szakad, felmegyünk kocsival a fennsíkra. Se nem tört, se nem szakadt, ötre ott álltunk a Bál-rét csücskében és újfent megállapítottuk, hogy a Pádisnál nincs szebb vidék kerek e világon.Még fél óra és ledöcögtünk a Glavoj-menházig és tábort vertünk. Csaknem üres volt a rét, a kanyargó Vár-patak mentén kedvünkre kereshettünk helyet. Előkerültek a kempingezés komfortját emelő székek, asztalok, fáklyák és már ragyogóan csillagos ég alatt vacsoráztunk. Egy darabig húztuk magunkra az újabb és újabb göncöket, aztán behaltunk.

Koránkelő vagyok, de most magamon is túltettem: hajnalban a saját fogam vacogására ébredtem. Hamar bevillant, hogy kellene egyet járni pár jó fotó kedvéért a közvetlen környéken, míg a hajnali pára fel nem száll, de alig tudtam rábeszélni magamat, hogy a hálózsákból kibújjak. Mégis megérte, az ember ritkán lát ilyesmit júniusban: a sátor tetején, a kocsikon megfagyott a pára! Bakancsom alatt a dértől csúszott a fű, a Ponor réten a kelő nap a fűszálakra fagyott cseppekből gyémántokat varázsolt és a párák csak akkor lepték meg Ponor-patak mentét, mikor a rét gőzölögve lassan olvadni kezdett.A táborban is csak lassan engedtek ki a tagok az éjszakai gémberedettségből és nagyon jól tudott esni a forró tea. Mikor már agyilag is felébredtek, ismertettem az aznapi túránkat, amit - én balga - lájtosnak tituláltam. Utunk a Ponor rétről az Eszkimó jégbarlang és a Galbina szirt érintésével a Flóra réteken át le a Galbina szurdok bejáratához tartott, ahonnan aztán a vizenjárás következett azzal a lényeges különbséggel, hogy most jóval magasabb volt a vízszint. De ne vágjunk a dolgok elébe, ez a nap tartogatott néhány meglepetést.

Az első maga az indulás volt: hiába pucolta Jani hosszasan a surranóját, valami, valaki még utána is mindig hiányzott, jó negyedórát késve indultunk végre neki. Szuszogunk felfelé a tábor fölötti kaptatón, egy félóra után megállok, hogy bevárjam a csapatot, hát mellém sodródik Timi a kérdéssel: lesz ma még több ilyen meredek is?! Kicsit megszédültem: Úristen, mit fog mondani, ha a Galbina forrástól a Csodavárig tartó meredeket (amit Csabival a saját szakzsargonunkban csak fingatónak neveztünk el) meglátja?!

A Galbina szirt viszont feledtetett minden mást: a kék-tiszta időben élesen rajzolódtak kia Nagy-Bihartól a havasokig a Pádist övező csúcsok, lefelé tekintve pedig a Flóra-rétek és a Galbina völgye. Meglátogattuk az eszkimót is a barlangjában és Csabival ketten elámultunk a különbségen: az eszkimó asszony szép új fehér ruhában ékeskedett és ez csöppet sem hasonlított az őszre megkopott, összezsugorodott, földdel, levéllel megszórt göncéhez. Ricsi és Jani a tiltó tábla ellenére leereszkedett a barlangterem jeges aljára, de többet onnan sem láthattak.A virágszőnyeggel borított Flóra-réten visszanéztünk a Galbina-szirtre és hamarosan a Galbina-szurdok beszállásánál álltunk. Így szikrázó napsütésben és jóval magasabb vízállásnál sokkal látványosabb és izgalmasabb volt minden. A meder köveit jórészt víz lepte, így a tavalyelőtti túránkhoz képest többször kényszerültünk a sziklafalra és ez lelassított és lestrapált valamennyiőnket. Az Eminenciás–vízesésnél tartottunk egy kiadós pihenőt, itt a vízben elesett bajtársaink kicsavarhatták a zoknijukat, gatyájukat, aztán a kalandvágyóbbak a barlangon át, a piskótábbja az ösvényen nyomult előre a Galbina forrása felé. Már az úton elkezdtem a lelki felkészítést a „fingató”-ra, de hát a forrásnál tartott extra pihenő dacára sem lett velünk az Erő: csapatunk szétszórva és demoralizálódva ért fel a nyeregbe, így a Csodavárnál hiába ajánlottam, hogy itt lehet messze környéken a leghosszabbat köpni, csak húztak a tábor felé. Timi és Jani még hozzánk képest is lemaradtak, és már majdnem kész volt a sajttal bőven megszórt bolognai, mire előkeveredtek. Lelki támasz gyanánt megkapták, hogy holnap nehogy ezzel az ócska lemaradós trükkel próbálják kihúzni magukat az általános krumplipucolás alól, aztán mindenki belefeledkezett az evés és a sörözés örömeibe.

Másnap többen nekem szegezték a kérdést, milyen lesz majd egy rendes túra, ha a tegnapit lájtosnak mondtam. Kedvem lett volna sokkolni őket, de a térkép mindent elárult: ma a közeli Csodavárat és az Elveszett világ zsombolyait járjuk körbe. Ez távolságra ugyan nem látszik soknak, de a csúszós, görgeteges terep jelentősen nehezíti, ezért szántam rá egy egész napot. A Csodavárat ezúttal a beleömlő Vár-patak folyását követve a kürtő fenekére leereszkedve kezdtük megismerni.

Nagy rendező a természet: a patak meredeken ereszkedő völgyének fenyői közül akkor pillanthatja meg a turista a Pokol kapuját, amikor az a leglenyűgözőbb látványt nyújtja. A 63 méter magas barlangszáj sötét torka mágikus erővel vonzza magához a tekintetet, aljához leszakadt sziklatömbök garmadáján vezet le egy fentről nem látható nyaktörő ösvény és az egyszeri túrázónak az a kényszerképzete támad, hogy ha le is sikerülne érnie, a hegy szelleme biztosan ottfogja vizet terelni, ki már biztosan nem engedi. Egymást kézzel és szóval támogatva mégis behatoltunk a Pokol kapuján (a méretei alapján sok minden beférhet oda is…)és szédelegve néztünk fel a hihetetlenül magas és széles szikla-boltívre és a felette tornyosuló 100 m-nyi sziklafalra. Mondhatom, ha felülről szédítő ez az óriási akna, hát alulról meg nyomasztó, itt egy diónyi lehulló kő is egy fejfát érhet, ha szerencsétlen helyre esik. Egy darabig követtük a patakot, de az nem sokkal a barlangszájon túl eltűnt a sziklagörgetegben, láttuk a barlang rövid oldalágát, amely a második várudvarba vezet. Visszatértünk a Pokol kapujához, ez a legmélyebb „udvara” a Csodavárnak, ettől egy sziklafal választja csak el a harmadik udvart, melynek aljában a jóval szerényebb barlangszájat a kásás, piszkos hó takarta el csaknem teljesen. Innen egy éktelenül meredek, görgeteges lejtőn vezet a kiút: csúsztunk, másztunk, kapaszkodtunk mindenbe, amibe lehetett. Épp arról folyt két ziháló lélegzet közt a traccs, hogy milyen fittek vagyunk, itt feljönni, mikor szemben egy ált. iskolai csoport ereszkedett szembe velünk, a filigrán alakú tanítónéni hátán a fiahordóban egy bogárszemű, eleven csöppség.  Na, hát ez a fittség! El is hallgattunk, csak vettük a levegőt, mint a Darth Vader.

Még megnéztük a már 2003-ban megismert „balkon”-okról a Csodavár udvarait felülről, aztán elindultunk a Medve-völgy mentén az Elveszett világ felé. A Medve-patakkal akkor találkoztunk, amikor néhány ú.n. örvényüst és egy pár méteres zuhatag után úgy ahogy volt, eltűnt a Hamlet-barlang méretes szájában. Mi is beléptünk az alvilágba egy pár percre, de felszerelés és vakmerőség híján hamar ki is jöttünk. Aztán a patakkal félórányit szembegyalogolva a  Fekete-, az Iker- és a Fedett-zsombolyokhoz menet még kapaszkodni is kellett valamicskét, de az nem volt vészes. Valamennyiben láttunk havat, feneketlennek tetsző mélységet és az ember nem tudott másra gondolni, mint hogy aki azokba beesik, csak a csoda (vagy egy jól felszerelt mentőszolgálat) segítheti ki azokból a sártól és jégől sikamlós, csaknem függőleges falú kürtőkből. Az okos könyvem azt írja, hogy ezek a zsombolyok úgy 100 m körüli mélyek és olvadékuk a Medve-patakot táplálja. Hát lehet benne valami, a patak vizétől az ember fogába beleáll a fájás, ha mohón issza, olyan hideg.

Minthogy a zsombolyokkal nem volt mit tennünk, megszörnyülködtük jeges párát lehelő, sötét torkukat aztán indultunk visszafelé. Hacsak tehetem, a túrákat úgy tervezem, hogy lehetőleg ne ugyanazon az útvonalon kelljen visszatérni: most a Ponor-rét felé kanyarodtunk egy kis többlet emelkedőt-lejtőt bevállalva. Külön érdekessége a rétnek, hogy a közepén átfolyó Ponor-patak is mintha csak erre a rétre lenne kíváncsi: egyik szélén, egy szikla tövében eredés a másik szélén, egy sziklacsoport aljában el is tűnik. Tavasszal, olvadáskor vagy nagyobb eső után – ha a víznyelő torka szűknek bizonyul – a rét egy részét is ellepi a víz és akkor az amúgy meggázolható patak nehezen megkerülhető akadállyá komolyodik.A Pádison a Ponor-réttel úgy vagyok, mint az italos ember a kocsmával: akármerre is menjen, a kocsma valahogy mindig útbaesik. Ez a kies, fenyőkkel szegett és fenyőcsoportokkal díszített, sziklákkal csipkézett rét az én szívem csücske. Most is időztünk itt egy csöppet és úgy láttam, mindannyiunkat megérintett ez a csendes, vadvirágos, szelíd szépség és közben egy kicsit megállt az idő. Ha van turista mennyország, hát az valahogy ilyenformán nézhet ki.

Csak a gyomrunk, ez a lírai dolgokra érzéketlen, realista nagyúr tudta megtörni a bűvöletet: profán korgásokkal jelezte, hogy az input oldalnak hiányérzete van. Aznap Csabival mi voltunk a sorosak főzésileg  és egy paprikáskrumplit adtunk elő amúgy elhagyott férj módra, azaz a málenkij robot gyanánt mindenkire kirótt krumplipucolástól eltekintve nem hagytuk a szaktekintélyeket sem beavatkozni a receptúrába és az eredmény minket igazolt: senki sem mert negatívan nyilatkozni a vacsoráról.

Reggel a terv szerint felkerekedtünk és átdöcögtünk a Pádis-menházhoz. Kellemes helyet találtunk a Tranghiesti-patak két ága között és ahogy végeztünk a táborveréssel, célba vettük a Mócok templomát. Itt alig változott valami utolsó ottlétünk óta: a menház melleti bódésor rikító szinei kicsit rozsdásba hajlottak, a nyolcszögletű faépítmény még azonmód várta, hogy ügyes kezek befejezzék, a lejtő is megmaradt kutya meredeknek. Az egyetlen változás viszont felháborított: a pazar kilátást kínáló szikla fölötti tetőre buzgó nemzetvédők egy tornyos fabódét eszkábáltak és művüket két román zászlóval is megjelölték. Ez a kutyaól úgy hiányzott oda, mint egy csinos nő lábára egy lyukas, büdös zokni. A kilátást szerencsére nem zavarta, de a feelingbe belerondított.Lefelé jövet kicsit elkalandoztam és megérte: pazar kilátást találtam abban az irányban, amerre a szikláról nem lehetett lelátni, az Őr-rétek irányába

A mai napot amúgy pihisnek szántam és ez várakozáson felül nagy sikert aratott. Ebbe nem számítom bele, hogy Csabi, Józsi és Ricsi meglógtak a vacsora előtti konyhaszolgálat elől és Móni csodalecsójának maradéka már kihülőben volt, mikor jóval vidámabban és tele „információkkal” előkerültek. Megtudhattuk, hogy az egyszem kocsmában szolgáló pár fiatal ugyan nem ért magyarul, de a rókatáncot egy óra alatt már egészen jól megtanulták, hogy többféle üveges sör kapható és hogy párszáz méterre egy háznál fínom juhtúrós lepényt árulnak. Móni borus tekintetére és szavaira most nem térnék ki, de végülis megbékélve ment aludni mindenki.

Veszélyes dolog egy ilyen csobogó vizekkel körülfolyt területen sátrat verni és most nem az áradásra gondolok: az ember vegetatíve folyton indíttatva érzi magát még éjszaka is, és mire kikászálódik meg vissza, oda az álom, jön a forgolódás.

Ma is szép az időnk, de legyen is: ma hódítjuk meg a Szamos-bazárt! Az elnevezés – mint annyi másik a Pádison – Czárántól származik és arra utal, hogy a Meleg-Szamos forrása környékén a felszíni és föld alatti karsztjelenségek szinte mindegyikét meg lehet találni egy kis helyen, mint egy bazárban. A túrát a térkép hátán lévő tájékoztató nehéznek kategorizálja, ezért kocsival lopunk a távolságból, eldöcögünk a Varasó-menházig. A legelő állatok által lépcsősre taposott, ritkás fenyőkkel díszes oldal és a havasok irányában nyíló kilátás megadja a szép nap alaphangulatát. Békésen legelésző lovakat kerülgetve érünk fel egy füves nyeregbe, aztán beváltunk az erdőbe és leereszkedünk az egyre mélyülő és szűkülő völgybe. Az út aztán sziklásra vált és néhány kötél és lánc segítségével elérjük az Aragyásza barlang felső bejáratát, a Babilon kapuját.

A barlang jó példa a szurdokvölgyek kialakulása egyik közbenső fázisára. A karsztos területen a csapadékvíz előbb-utóbb eltűnik a felszínről és barlangokon keresztül éri el a hegység peremét, ahol bővizű karsztforrásokban tör a felszínre. A barlangi vízfolyás folyamatosan tágítja a járatokat, amelyek rendszerint a felszínen húzódó völgyek mélyvonalával párhuzamosan húzódnak a kőzetben. Amikor a járat egy szakaszát a víz elegendően kitágítja, mennyezetéről is szakadnak le kőtömbök, így a terem mennyezete a felszínhez közel kerül és előbb-utóbb belyukad, később beszakad. Így keletkeznek a csaknem függőleges falú berogyások (pl. Csodavár) vagy kanyonok (Galbina-szurdok, Szamos-bazár). Az Aragyásza barlang ennek a fejlődésnek a második lépcsőjét érte el: a barlangot a patak már annyira kiszélesítette, hogy több helyütt mennyezete beszakadt. Ezek a mennyezeti szellőző és világító ablakok egészen különlegessé teszik a barlangi túra élményét, de ettől függetlenül szükség van fejlámpára és meleg ruhára.A barlangban néhány létra és lánc segíti a közlekedést, az igazi kihívást azonban a kijárat szurdokában való leereszkedés jelenti, mert a pár méter széles járatot az áradások rendesen megtömik szálfa uszadékkal, ami a több helyen is rögzített láncos kapaszkodót befedi. Nekünk saját kötéllel sikerült csak leereszkednünk és nagyon büszkék voltunk a teljesítményünkre. Innen hamarosan elérjük a Fortuna-ligetet, itt a Feredő-patak betorkollásánál a völgy kicsit kiszélesedik. Megfelelő felszereléssel és fagyálló lábfejekkel folytathatnánk a túrát a Meleg-Szamos medrében (ezen a szakaszon a völgy alja olyan szűk és falai olyan meredekek, hogy gyakorlatilag csak a meder járható), de inkább a jobb oldali falon a Belvedere (Szépkilátó) sziklára felkapaszkodó ösvényt ajánlanám, mert onnan a látvány a tériszonyban nem szenvedőknek egészen fantasztikus.A szikláról olyan kilátás nyílik a völgyre és a sziklás szembe oldalra, ill. a fölé magasodó havasokra, mintha helikopterről néznénk. A kapaszkodás elég meredek, de nem sziklamászás jellegű, sokkal húzósabb és helyenként félelmetes utánaa leereszkedés vissza a Szamosig a sártól csúszós sziklák, a labilis görgeteg, a pergő kövek miatt. Átkelünk a patakon, fel a szembe oldalra, de ott csak a két egymás fölé tornyosuló sziklafal közéig, de az is szédítő.Benézünk a Kis-Tunel völgyébe és az eddigiekhez képest lankás emelkedőn elérjük a füves nyerget, ahonnan indultunk. Most érezzük csak, mennyire elfáradtunk, a sok csoda látványa eddig elvonta róla a figyelmünket: most nagyon jól esik, hogy nem kell a Pádis-menházig (a táborunkig) visszakutyagolni.

Józsi indítványára néhányan nem bírunk magunkkal és megállunk a kocsival a Boga-szirthez vezető túristaútnál és elgyaloglunk egy kicsit szédülni. Elnémul a látványtól, az is, aki már látta és az is, aki még nem: ez a panoráma nem csak először lenyűgöző.

Méltányossági alapon ma nincs főzőcske, ki-ki ellátja magát konzervből, előkerül szalámi, kolbász, sajt és öblítés gyanánt a komlós-alkoholos üdítő. Utána még elzarándokolunk a lepény forrásához. A hajdan valószínűleg szép gerendaház már erősen romlásnak indult, zsindelyes tetejét bádoggal, fóliával foltozták, odébb egy még ennél is megviseltebb gazdasági épület, gondolom az állatoknak. A husángokból fonott kerítés is foghíjas, aligha tart távol valakit v. valamit is. A néni nem ért magyarul, elmutogatjuk az éhséget meg a lepényt. Fordul, hozza a langyos maradékot, de ígéri, hogy egy óra múlva lesz friss, ha kérünk. Mire visszamegyünk, előkerül a bácsi is, tornyos kucsmája mélyen a szemébe húzva. Pár magyar szóval panaszkodik, hogy gyakran fáj a feje, mert télen nagy hidegek vannak, erről árulkodik egy hajdani fagyás miatt gombóccá deformálódott füle is. A lepény fínom, bár aki segített kihozni, elárulja, hogy a dunyha alól szedte ki a mama. Hogy erre a meleg megőrzése vagy az érett illatokkal való avatása miatt volt szükség, azt nem merjük megkérdezni.

Ránkvirradt a búcsúnap, mára nincs különösebb programunk, csak tollászkodunk. Elszomorodik, déltájt elkezd szemetelni, aztán esni. A „szigetünk”-ről az egyetlen feljáró meredek, füves és rendesen lejt oldalra is: ha nem akarunk ottrekedeni, ki kell járni a kocsikkal. Pakolunk, nekiindulunk, de a Boga-telepen úgy döntünk, hogy megalszunk és csak reggel indulunk haza. A Flóra Panzió nem tud fogadni, a Bihar Gyöngye panzióban kapunk szobákat és olcsón finom vacsorát. Alig ismerek magamra a tükörben: a hetes borosta és a nap megtette a magáét.

Reggel elindulunk, csendes mindenki, nehéz búcsút venni a Pádistól, szép Erdélyországtól.

2008. JÚNIUS

Ricsi addig szervezkedett, míg egy 23 fős megacsapatot verbuvált össze. Már a létszámot is túlzásnak tartottam: egy ekkora társasággal még akkor is nehéz egy elfogadható menettempót tartani, ha nagyjából azonos edzettségüek, de ráadásul volt a résztvevők között olyan is, akiről semmilyen túratapasztalatot sem tételeztem fel (később ez be is igazolódott). Ez a heterogén összetétel aztán már magában hordta a későbbi kudarc csíráját: előre látható volt, hogy az így összeálló csapat vagy több részre szakad és ellenőrizhetetlenné válik, kik merre tévelyegnek, vagy a leglassúbbhoz igazodó, kényszerrel együtt tartott csapat nem tud haladni és mindenki elégedetlen: az edzettebbje toporog, mert menne gyorsabban, a gyengébbje meg azért, mert a csapat máris indul tovább, ahogy ők egy pihenőhelyre beérnek és így épp nekik nem jut mód pihenni.

Lehet, hogy nem szép dolog, de ezek ismeretében eleve kivontam magam a szervezésből és csak prosztó tagként gondoltam részt venni a túrákon. Az sem tetszett, hogy az indulástól érkezésig rászánt 4 napból gyakorlatilag 2 elment az utazással és alig maradt tisztán ott tölthető idő. Hogy miért mentem mégis el? Már írtam, bele vagyok szeretve a Pádisba, ezen kívül volt egy merész tervem: meghódítani a Boga-szirtet a Boga-katlan felől. Tudom, már kitalálni sem normális ilyesmit, komolyan gondolni meg kész öngyilkosság, de hát mindenkinek  kell valami a teljesíthetőség határáról, amitől eleve libabőrös lesz a háta és öklömnyire zsugorodik a gyomra, amire kihívásként gondol (a pályázati önéletrajzok lejáratott sikerszavának számomra és itt végletesen komoly tartalma volt).

Ferde oszlopok a határon túl, macskaköves szakaszok a Belényes felé vezető országúton, DACIA minden mennyiségben: alig látszott változni valami is. Az első komoly meglepetés a Boga-telepre vezető úton ért: munkások, gépek egyengették az utat, ástak vízelvezető árkot, raktak szegélyköveket, egyszóval utat építettek. Az autósok persze örömmel üdvözölték a pozitív változást, a merészebbje lelki szemeivel már a majdani bitumenes burkolatot is látni vélte, de néhányunkat az aggodalom töltött el. Azt hisszük, hogy a Pádis romlatlan szépségét, érintetlen báját a védszentjén kívül a hihetetlenül rossz útjának is köszönheti: az a kevés túrázó, aki gyalog a fáradságot, kocsival a töretést nem sajnálja feljutni a fennsíkra, meg is becsüli nagyon. Ha a jó úton csak pár liter benzin lesz az „ára” a magaslati levegőnek, félek, hogy előbb-utóbb parkoló lesz a virágos rétből, a turista ösvényeken quad-ok, cross-motorok elől kell ugrálni és a töbrökben majd szemét terem. Ide kívánkozik az édesapámtól tanult igazság: a dolgok értékét az értük hozott áldozat adja. Nagyon, nagyon remélem, hogy lesz keménykezű hatóság, amely fegyelmezéssel és sok jóérzésű turista, aki a jó példa erejével eléri, hogy a világszép Pádison mindenki a természetet óvó, tisztelő módon viselkedjék. Csak akkor maradhat a Pádis vonzó szépség az ide érkezőknek és aranytojást tojó tyúk az itt élőknek.

A Glavoj-menház melletti réten táborozunk, van hely bőven, június itt még előszezon. Eszünk, iszunk, jólesik a beszélgetés a már ismerős környezetben. Másnapra Ricsi az egész csapatnak a Galbina szirt – Flóra-rét – Galbina-szurdok – „Fingató” – Csodavár – Glavoj menház nagykört tervezi. Javaslom, hogy érdemes lenne egy könnyebb kört is kínálni az avatatlanoknak, de már mindenki be van indulva és láthatóan presztizskérdést csinál belőle, hogy teljesítse a nehezebbiket. Én ma indulok neki a Boga-katlannak, csak egy darabig kísérem őket. Sajnos a térkép és a jelzések nem fedik egymást: vagy félórát bolyongok a Bársza-katlanban, mire rátalálok a levezető útra és dél jóval elmúlt, mire leérek a Boga-telepre.Már innen is fennséges látvány a Boga-szirt. Engem is meglep, hogy a telepről a Boga-patak mentén milyen sokáig vezet murvás út és a teleptől milyen messze is vannak üdülők, házak, de aztán vége a kulturizmusnak: innen már jelzett turistaösvény sincs,kőről-kőre lépkeve lehet előrehaladni a bővizű patak medrében, partján, az oldal olyan meredek, hogy az szóba sem jöhet.Hogy itt mit művelhet egy kiadós eső után vagy hóolvadáskor a fékevesztett áradat és a magával sodort zúzalék, azt a helyenként szurdokszerűen összeszűkülő völgy fölé magasodó sziklafalakba bemart szobányi üregek mutatják. Lenyűgöző, félelmetes környék, méltó névadójához. Néha a fák közt ki-kivillanak a Boga-katlan sziklái és az óriásként fölém magasodó Boga-szirt: nyomasztó látvány. Egy ponton túl nem tudom követni a medret, egyedül túl kockázatos a bővizű, sodrós patakkal való packázás: elkezdek felkapaszkodni a görgeteges, meredek oldalban. Itt két lépés előre, egy csúszás vissza, ez a koreográfia és sokszor kényszerülök megállni egyet fújni. Ez így megy 2 óra hosszat, néha visszakozva, mert sziklát mászni egyedül semmiképp sem akarok. Végre lassan lankásabbra vált és már örülnék, hogy elértem a nyerget, de csak egy oldalvölgy, utána még mindig van felfelé. Teljesen elkészülök az erőmmel, mire csakugyan felérek a gerincre, de a kefesűrű fiatalosban csak kúszva-mászva tudok előrejutni, amerre az utat sejtem. Kész megváltás az út: végre haladok és tudom, hogy jófelé, még félóra és kiérek a szirtre. Most nemcsak a térképről tudom, de reszkető lábaimon érzem is, milyen szédítő magasan vagyok és nagyon büszke vagyok magamra. Ülök sokáig a látványt beszíva, aztán nekiindulok a táborba, nem szeretném, ha Ricsiék a sötétedés közeledtével ijedtükben expedíciót küldenének utánam. Időnként hívom őket a talkie-walkie-n, de semmi. A tábor üres és amíg az életmentő sörömet iszom és a lábam hűtöm a patakban, rémülten veszem sorra az eshetőségeket és hogy mit tudnék tenni. Már azt latolgatom, melyik irányban induljak: eléjük vagy utánuk, mikor páran felbukkannak a rét szélén. A sok félinformációból lassan összeáll a kép: a Galbina-szurdokban az egyik kolléganő az oldalfalon a sodronyról beesett a patakba, és csak a szerencsének meg egy fiatal túratársunk lélekjelenlétének köszönhető, hogy a zúgóig már nem sodorta a víz, mert ott akár tragédia is történhetett volna. Szemtanúk szerint már maga a vizbeesés is félelmetes volt: a hölgy hanyatt ért a vízbe pár méter esés után és csak a hátizsákjának meg a szerencséjének köszönheti, hogy a fejét, gerincét nem ütötték meg a meder kövei. Másik kolléganőnk szintén a sodronyon járt pórul: részleges izomszakadás az egyik karjában. Minderről a csapat elején haladók – akik az eredetileg tervezett útvonalon, a Csodavár érintésével utolsóként érkeztek a táborba – mitsem tudtak, mert már akkorra jócskán elhagyták a lassabban mozgó derékhadat. Hogy mindenki visszaért, az csak a táborban és nem sokkal alkonyat előtt derült ki, de addig a frász kerülgetett, bármennyire is nem voltam se szervezője, se résztvevője annak a túrának.

Semmit sem útálok jobban, mint nagyokosként utólag az orrok alá dörgölni, hogy lám én megmondtam, mégis fontosnak tartom elmondani a magunk és mások okulására azt a pár alapvető szabályt, aminek a semmibevétele ezen a túrán ilyen kellemetlen és kevesebb szerencsével akár tragikus eseményekhez vezetett.

1.   Mindig legyen a csapaton belül egy túravezető, aki személyes felelősségének tartja, hogy a csapat minden tagja biztonságban és épségben befejezze a túrát. Ez vonatkozik az útvonal pontos ismeretén túl a teljes létszám időnkénti ellenőrzésére, a veszélyes helyeken a kevésbé ügyesek, edzettek átsegítésére, esetleges vészhelyzetben a mentés, segítségkérés megszervezésére.
2.   Ne legyen a csapat 10-15 főnél nagyobb, mert egy hosszabb túrán óhatatlanul kettészakad és ilyenkor fordulhat elő, hogy ha valaki eltéved, mindkét félcsapat azt hiszi, hogy ő a másikkal tart.
3.   Ha mégis kettészakad a csapat, legyen mindkettőnek túravezetője, aki tisztában van a felelősségével (ld. 1. pont).
4.   Legyen a csapat fizikailag homogén, erről nem árt komolyabb túrák előtt akár egy könnyebb terepen tett bemelegítő túrával meggyőződni. Ha erre nincs mód, legyen a túravezető határozott abban, hogy a kevésbé edzett, kisebb túratapasztalattal rendelkezőket eleve nem hívja nehéz túrára, vagy nekik könnyebb alternatív túrát ajánl.
5.  Elcsatangolásra, egyéni kitérőkre hajlamos résztvevőkkel nem szabad elindulni sem. Az ilyenek induljanak el saját felelősségükre egyedül.

Azt talán mondanom sem kell, hogy a tárcsán sült pácolt hús nem csak azért esett nagyon jól, mert nagyon finom volt és a nyelvek is nemcsak az italok hatására oldódtak meg. Mindenki mesélt mindenkinek és egészen későig fennmaradtunk. Lassan aztán leégett a tűz, ki-ki pihenni tért és a völgyre telepedő párában az otthonossá zsugorodott világ csücskeit már a tisztásszéli fenyők csúcsa tartotta.

Reggel a bagarol szagára és a suvikszolásra ébredtem. Nézek ki a cipzár résén, hát Tihamér és az öccse ápolja a surranókat. Többesszámot nem csak azért mondok, mert ketten vannak az öccsével, de váltás surranót is hoztak. Arra gondolok, hogy habár Jani most nem jött velünk, de a szelleme mégis kísért: a tükrös bakancsoknak több híve van, mint gondoltam.

A tegnapi kalandos túra sokakat megriaszt, alig páran maradunk, akik a Szamos-bazárt készülünk végigjárni. Kocsival lopjuk a távolságot a Varasó-menházig, onnan pontosan a 2005-ös túra útvonalán haladunk. Az egyetlen meglepetés kellemes: az Aragyásza-barlang szurdokszerű kijáratánál most nincs gerenda-torlasz és a láncos kapaszkodók vadi újak, a kötelet elő sem kell venni. Hogy mégse maradjon tisztán, jól besározzuk viszont a Belvedere utáni meredeken való leereszkedésnél. Marad bennünk még annyi erő, hogy a többiekkel megbeszélt Pádis-menházi találka után felmegyünk a Mócok-templomára egy kicsit nosztalgiázni. Az a mocsok bodega azóta sem múlt el, sőt bádogtetőt kapott, de most is lehet háttal állni neki.

A táborba érve halljuk, hogy alternatív program híján már többen hazaindultak és én nagyon sajnálom őket, hogy a tegnapi veszélyes túra egyedüli emlékével esetleg egy életre elfordultak a fennsíktól, amely annyi szelíd szépséget kínál.

Másnap mi is szedjük a sátorfánkat és az esti híradót már a fotelemből nézem.

Hiszem és remélem, hogy ti, akik olvassátok mindezt, kedvet kaptok a Pádis-fennsíkon túrázni. Életreszóló élmény, kár lenne kihagyni. 

Veszprém, 2008. november

Aki még nem próbálta, úgysem hiszi: vannak emberek és dolgok, akikbe első látásra és véglegesen beleszeret az ember. Lehet ezt tagadni, palástolni, kapálódzni ellene: a vonzalom ösztönös, mély, ki nem törölhető, egy életre szól. Na, így vagyok én a Pádis fennsíkkal. Az a tény, hogy én 55 voltam, mikor megismerkedtünk, ő meg vagy 130 millió éves, mit sem változtat a vonzalom hőfokán. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem tud a szeretet alanya olyan arcot vágni, amelyik a szeretőnek ne tetszene: imádom ősszel és tavasszal, esőben, viharban és napsütésben, áradáskor és hópaplan alatt.

Talán ezért is kerültem eddig ösztönösen, hogy írjak róla: a mély érzelmek személyes kincseink, azokat az ember őrzi magában, nem tárja világ elé. De hogy’ is lehetne méltóan írni a kedvesről? Hogy fitos az orra, hogy a gödröcskéi ennivalóak, ha mosolyog, hogy egy hajfürtje a szemébe lóg, ha megrázza fejecskéjét, mint pirul el egy pajkos tréfán, és hogy’ villog a szeme, ha haragszik? Nem, erre gyenge a szó, fakó minden jelző, az érzelmeket nem lehet híven elmondani.

Mi késztet hát rá, hogy mégis megpróbáljam leírni, hogy kiadjam a szívemből, a világ elé tárjam? Talán a kérkedés azzal, hogy milyen kincs birtokosa vagyok, talán a vágy mások irígységének learatására. Mindegy, nézzétek el nekem. Elég, ha én biztos vagyok benne: ha megismeritek, ti is beleszerettek.

Először 2002-ben, fajtúrista kolléganőmtől hallottam az Erdélyi Bihar-hegység eme izgalmas részéről és annyira megfogtak a sejtelmes, izgató és rémísztő félinformációk, mint a fantáziadús gyereket az ördöggel való ijesztgetés. (Az úgy van, hogy vannak fajtúristák, akik szintkülönbségre és kilométerre mérik és nyilvántartják az erdei gyaloglást, éves túratervet készítenek, jelvényt, pecsétet, aláírást gyűjtenek. Ezek hívják a kirándulókat kulturistáknak, akik képesek egy kis hűsölés, egy szép kilátás megcsodálása, egy érdekes bogár, virág miatt megállni és ezzel a napi kilométerátlagot lerontani.) Hittem is meg nem is, hogy létezhetnek az erdőben sötéten tátongó lyukak, jégbarlangok, félelmetes szépségű szurdokok, rosszhírű, áldozatokat követelő, zegzugos barlangok egy ilyen kis területű fennsíkon.

A korábbi hideglelős borzongásom akkor kezdett el őszinte érdeklődéssé átalakulni, mikor egy fiatal kollégám, Ricsi haverjaival ott töltött egy hetet és se medve, se barlangi lidérc nem ette meg őket, viszont sajátos, megejtő szépségű tájakról hoztak élményeket, fotókat. Vadkempingeztek a fennsíkon egy erdészház tőszomszédságában, ivóvizük, fürdőszobájuk a forrásnál, WC-jük az erdőszélen volt, birkanyáj ébresztette őket reggel, szerencsétlen esetben a medve éjszaka. Bár a fennsík csaknem teljes területe természetvédelmi körzet, a közismert román pontosság és precizitás az erdő mélyére már nem hatolt be és senki sem kérte számon, hogy egy ilyen fokozott védelemre érdemes területen milyen alapon vernek sátrat, raknak tüzet és pottyantanak az erdőszélen. Sőt az erdésznek adott törköly jellegű kenőolaj nekik, a táborozóknak adott egy bizonyos védelmet. Külön figyelmet érdemel itt az az eredetileg közgazdasági elv, hogy minden adható-vehető dolog értékét egy közös egyenértékessel fejezik ki. A buta közgazdászok azt tanítják, hogy ezt a szerepet holmi papírdarabok és fémkorongok látják el, de a Pádis környékén a folyékony egyenérték az általánosan elfogadott.

2003. SZEPTEMBER

Az idén kezdtem el komolyan foglalkozni a környékről megjelent monográfiákkal. Ezek valamennyien megemlítik a hegység belsejének feltárásában úttörő szerepet vállaló Czárán Gyula fölbirtokosnak a nevét. Czárán 1890 és 1905 között birtokai jövedelméből feltárta és kiépíttette a Pádis-környék fő vonzerejének számító Csodavárat, a Galbina-szurdokot, a Szamos-bazárt, az Elveszett világ bizarr karsztképződményeit. Az ő kitartó munkájának és anyagi támogatásának köszönhetően készültek a nyaktörő meredekek megközelítésére, bejárására a sziklába vágott, helyenként kötelekkel, hágcsókkal, hidakkal, kiegészített turistautak, kilátók. Az Erdélyi Kárpát Egyesület tagjaként közzétette kutatása, feltárása eredményeit és ezzel sok hívet szerzett a Bihar-hegység szépségeinek.

A Bihar-hegység amúgy földrajzi helyzeténél fogva is sajátos: a hegység lába kényszeríti az Alföld felől az uralkodó nyugati széljárással érkező meleg levegőt hirtelen felemelkedésre és lehülésre, ami gyakori, kiadós csapadékot okoz. A Pádison ezért akkor is esik, amikor sehol máshol. A sok csapadék viszont a hegységet alkotó mészkövet kilyuggatta, a hegység belseje olyan, mint a sajt, amiben szinte csak lyuk van. Ezt jelzi a Pádis fennsíkon a kisebb-nagyobb felszín alatti üregek beszakadásából keletkezett millió töbör, zsomboly, víznyelő, szakadék. Éppen emiatt a lyukacsosság miatt a fennsíkon alig akad forrás, ha mégis, a vize hamar eltűnik egy szikla aljában vagy egy töbörben, hogy aztán a barlangrendszerben összegyűlve a hegység lábánál igen bővizű forrásokban bukkanjon a felszínre. A patakok, folyócskák viszont a külszínen vájnak hihetetlenül szűk kanyonokat a mészkőbe és barázdálják mélyen a hegység ábrázatát.

Na, de félre a tudománnyal, lássuk a medvét! (Átvitt értelemben gondolom persze, de az ottjártak kajla ijesztgetései óta a valódi felbukkanásnak kezdett baljós jelentése lenni a számomra.) Elmentem a tavalyi túra szervezőjéhez, hogy a tapasztalatait meghallgassam. El is mondta, hogy az erdész a törkölyt szereti és ha megitta, nem lehet kikerülni a dalestjét, bár a hangja felejthető. Megtudtam, hogy az utolsó falu, Vasaskőfalva (Pietroasa) után az út a hegység belsejébe igen rossz, hogy ne igyunk közkútból és a vendéglőkben – habár olcsók és ízesen főznek – nem kizárt a fertőzésveszély. Az is hasznos információ volt, hogy melyik határátkelőnél nem szívóznak az emberrel a románok. Az ember amúgy baráti beszélgetéseken, ha erre terelődött a szó, sok olyan kemény kiszúrásról hallhatott akkoriban, hogy órákig, félnapokig várakoztatták a románok ilyen-olyan ürügyekre hivatkozva a határátkelni szándékozót, de az útlevélbe tett bankjegynek látszó betétlap sokat tudott segíteni a helyzeten. Javasolta, hogy mindenképp vigyünk magunkkal fejlámpát, kötelet, valóban esőálló sátrat.

Elkezdtem hát toborozni és beszerezni. Hamar kiderült sajnos, hogy a lelkes nagyszájúak mégsem ide vágyakoznak, inkább vonzó nyáron a tenger, a láblógatás. A beszerzés is csak látszott egyszerűnek. Egy komoly túracipő 150 – 200 Euro, ami most reálisan nem jöhet szóba, mert másra gyűlik a pénz. Van ugyan egy PUMA sportcipőm, ami már régóta bizonyít túrán, tenisz- és focipályán, kocogáson, de ez lyukacsos felsőrészű és a bokát sem takarja. Mégis tanácsosnak látszott egy komolyabb, magasszárú cipőt beszerezni. Tanácstalanságomban lementem az alagsori tárolónkba és megtaláltam a bokatörésemkor vett katonai surranómat, ami még nem is volt rajtam. Ezentúl sem lesz: azóta meghízhattam bokában (talán a jóléttől, vagy mi). Végül – mint már annyiszor – a lengyel piac segített: egy pár igen fáintos bőr magasszárú cipőt sikerült bagóérrt megcsípni, amiről utóbb az is kiderült, hogy olajálló a talpa. A barlangászáshoz sisakot és fejlámpát a volt cégemtől kértem kölcsön, a Pádis túristatérképét pedig az Internet segítségével a DiMap-tól sikerült megrendelnem. Maradt gondnak a mi régi napfény-sátrunk (ezt úgy kell érteni, hogy a mi sátrunknak csak napsütésben kifogástalan a „felfogása”), a szúnyoghálóul szolgáló belső héj tartóinál a külső, vízlepergető héj lassan beereszti a cseppeket. Ricsi ajánlott valami impregnáló spray-t, amivel ha lefújja az ember, akár tengeralattjárónak is alkalmas a sátor, de mások megijesztettek, hogy ez a spray meg oldja a külső héj eredeti vízlepergető bevonatát… Valaki még egy tuti medveriasztó kotyvalék receptjét is megadta:

            Kurta kígyó nyelve-farka süljön-főjön e habarcsba,
           Tüzesgyík-szem, békanyál, varjúvelő, kutyaháj
           Kutyatejfű sűrű mérge, kuvikpehely, vipera kérge,
           Egy kis tigrisbélt belé, s azzal kész a drága lé!

Az igazat megvallva tartottam Marcsitól, hogy egyik lábosát se adná szívesen oda a kotyvasztáshoz, így maradt a titkolt rettegés a mancsostól.

Itt álltam tehát a túra tervezett időpontjában talpig felszerelésben, de túratárs nélkül. Sok más vidéken eszembe sem jutott volna emiatt a túrát elhalasztani, de ezt a környéket ennél veszélyesebbnek ítéltem. Neeem, NEM a medvék miatt! Nem rendes dolog az embert örökösen a medvékkel riogatni! Szóval leeresztettem rendesen, de töretlen hittel készültem – a jövő évi túrára. És mit tesz Isten: egy szép napon az egyik csoportvezetőnk mit másol a fénymásolón: egy cikket a Pádis-fennsík nevezetességeiről! Kérdezem hülyeségből:

- Mikor indulhatunk, Csabi?
- Akár holnap!

És komolyan gondolta! Majdnem megcsókoltam!!! Tudnotok kell, hogy Csabi korábban aktívan focizott, aztán egy sérülés miatt le kellett mondania profi álmairól, de lezser, néha már a flegma határát súroló alapbeállítottsága pályán és pályán kívül megmaradt. Ma is focizik bulimeccseken, szenzációsan tud cselezni, de nem hal meg a pályán. Ehhez képest egy ilyen fizikailag keménynek ígérkező túrához valósi vonzódást nem néztem volna ki belőle. Vártam egy hetet és igyekeztem nem nagyon belelovalni magamat, hátha meggondolja, de megmaradt komolynak a dolog és végül szept. második hetére tűztük ki a túrát. Próbáltunk még pár ingadozót megnyerni az Ügynek, de most sem kaptunk többet lelkes sajnálkozásnál, meg hogy talán jövőre. Voltaképpen csak két probléma volt ezzel a kétfős csapattal. Jobb szerettük volna a benzinköltséget több részre osztani (célszerűen négyfelé), aztán meg erősen törtük a fejünket, hogy vicces kollégáinknak hogyan magyarázzuk meg, hogy mi, mint furcsa pár miért épp sátorral indulunk „nászútra”. Az utóbbi ugyan nem nagyon izgatott, de azért mégis megkönnyebültem, mikor Csabi szólt, hogy már hárman vagyunk! Kiderült, hogy a nejét fűzte meg, így az én „nászutamnak” lőttek, neki viszont bepótló jelleggel elrendeződött. Az meg már csak odakinn, Erdélyben világosodott meg nekem, hogy ez a lókötő valószínűleg kellemes sétákat, örömtúrázást ígért asszonykájának. A valóság meg ezzel szemben azt mutatta, hogy a mi magyar léptékű hegyeinkehez-völgyeinkhez szokott lábunk is reszketve mondja majd egy-egy húzósabb túra utolsó kilométerein, hogy elég.

A közvetlen előkészületekkel nem úntatlak beneteket, de az indulás előtti estén a sógorasszonyom volt a vendégünk és mi reggelig elhallgattuk volna élményeit, munkavállalóként megélt tapasztalatait (ld. még a Svédországról megjelent írásomat). Így aztán a pakolást kicsit összecsaptam és ez meg is bosszulta magát, mert reggel már a benzinkútnál jutott eszembe, hogy az olajálló túracipőm otthon maradt. Szép kis indulás, mondhatom, égtem, mint a Reichstag, különösen mert én erőlködtem a korai indulás miatt. Nem mentünk vissza érte, legfeljebb majd nem lépek olajra… Mindegy, kiadtam a jelszót: „Megyem Erdélybe, szarom egészre!”

A kollégák zsúfoltságot jósoltak, de az út hazai szakasza (Veszprém – Enying – Simontornya – Dunaföldvár – Kecskemét – Békéscsaba – Méhkerék h.á.) rácáfolt aggodalmainkra, a kishatárátkelőnél meg csaknem az osztrák határon megszokott unott intéssel hessentettek át a túloldalra: fél egykor már Románia területén voltunk! Az első pár km műút meglepően jó minőségű volt, de a határ után azonnal látható lett a lényeges különbség a magyar oldalhoz képest: az út szélén távírópóznák álltak, valaha egy sorban. Mára – talán a fejlődő román demokráciát értelmezhették az oszlopok túl szabadon – jobbra-balra dőltek, némelyiket – úgy tetszett – már csak a távíró drótok tarthatták vissza a teljes kidőléstől. Az igazi kátyús, tengelytörő, futóművet szétizélő román utat csak az első város, nagy költőnk, Arany János szülővárosa, Nagyszalonta után tapasztalhattuk meg. Itt már nincs szükség sebességkorlátozó táblákra, a kocsiját valamennyire is féltő autós a szétesést elkerülendő úgyis lelassít. Az úton megtalálható a hagyományos „karbantartás” minden módszere a gödrök egyszerű törmelékkel való feltöltésétől a tudj’Isten hányadik aszfalt-folt ráhengerléséig. Az utak meredekebb részein – talán hogy a vezetés monotóniáját megtörjék, vagy csak pusztán hagyománytiszteletből – meghagyják a macskakövet. Az is lehet persze, hogy ezek a szakaszok az ősi dák birodalom hadiútjai voltak és akkor már világos minden: meg kell értetni a porbafingó, kalandozgató magyarokkal, hogy ha a római harci szekereknek jó volt ez az út, az erdélyiek és érjék be vele, de főként azt, hogy már a római időkben is román terület volt Transsylvania.

Döcögtünk hát és tátottuk a szánkat: a román ipar remekének, a francia származású DACIA-nak minden évjáratát láthattuk úton – útfelen, más márkát viszont alig. Ennek alighanem az egyoldalú alkatrészellátás lehet az oka: ehhez a tipushoz lehet alkatrészt kapni, máshoz csak külföldön. És ennek volt köszönhető az a felvásárlási láz is, ami a magyarországi DACIA-állományt pár év alatt átsegítette Romániába. Immár volt DACIA-tulajdonosként büszkén vallhatom, hogy még forgalomban is leszólítottak fekete hajú-bajszú, széles karimájú kalapos oláhcigányok, hogy nem adom-e el a jószágot.

A falvak, városok is különböznek erősen a hazánkban megszokottól. A házak egy része vakolatlan volt és a téglák közti habarcs színe mutatta, hogy nem tavalyról maradt el a bepucolás. Az ablakok fája, az ereszdeszka, festetlenek, avatatlanok, valószínűleg erre sem maradhatott pénz. A csúcs azért az Allianz Biztosító épülete volt Tinkafalván. Igaz, hogy az épület vakolt volt, tehát eleve az igényesebb kivitelűek közé számított és egyenest arra a térre nézett, ahol az állat- és kirakodóvásárt szokták tartani (legalábbis a téren heverő potyadékok milyenségéből és mennyiségéből ítélve), tehát a központban, de a portól vastagon lepett falak, ablakok, a nem egyforma színű és fajtájú cseréppel fedett tető, a megrepedt fal, a poros-sáros környék mind nem a bizalmat erősítették. Lehet persze, hogy a szerény minőségű választékból ez volt a legbizalomgerjesztőbb.  Más faluban viszont láttunk olyan kétszintes házat, aminek klasszikus oszlopokkal épített erkélykorlátja és apró kerámialapokkal borított homlokzati fala volt a rongyrázás végett. Az átlagos ház azonban vakolt, meszelt volt, amit a román tulaj a középkék egy undorítóan lilás árnyalatával színezett. Ez a szín egyébként Románia-szerte uralkodó, gusztusuk ne legyen.

Az udvarokon nincs érkezése kinőni bármi növényneműnek, mert az éhes jószág hamar lelegeli, az árokpart füve sem a gondos fűnyírástól rövid. Az állatok szabadon kószálnak az úton is és a többségében románajkú lakosok nem nézik jó szemmel, ha téblábolásukat az úton holmi dudálással zavarja az autós. Szép számmal láttunk vándorcigányokat, helyben maradósakat még többet. A vándor fajta támaszpontja a lovaskocsi: általában egy ló és egy gumirádlis, hosszúplatós kocsi (hogy az egész pereputty felférjen), a platón ülőket és a motyót ívesre feszített ponyva védi esőtől, naptól. Aki elunta a pereputty csárogását vagy egyszerűen csak nem fért fel, kulloghat a kocsi után. Gondolom, parkolási díjat sem szednek tőlük, így ahol rájukjön a megállhatnék, hát ott vernek tanyát.

Az Allianz-„palota” groteszk látványa és egy barnásfekete cigány karjelzései (hogy t.i. álljunk meg, mert valami nagyon fontosat akarna mondani) annyira megzavartak, hogy mint mitfahrer rosszul navigáltam Csabit, elmentünk egy másik úton vagy 10 km-t. Az első falunál rájöttünk, de Csabival közösen nem a visszafordulás, hanem egy másik útszakaszon való becsatlakozás mellett döntöttünk. Bár ne tettük volna: a következő tanya után hamar vége lett a bitumenes útnak és kipróbálhattuk az igazi román földutat. Az ilyenen általában terepjáróval, teherjárművekkel ill. élettartamuk javán már túlllévő személyautókkal közlekedtek a helybéliek is. Nekünk megrakodva nem maradt más, mint lépésben haladva kerülgetni a nagyobb köveket, gödröket. Érdemes volt megfigyelni a szembejövő autók vezetőinek arcát: minden harag, indulat nélkül viselték a döcögést, a kocsi töretését, a port. Vajha átragadna ez a nagy-nagy türelem honi autósainkra is! Végtére ezen a próbatételen is túljutottunk alig egyórai időveszteséggel és a legközelebbi városig, Belényesig (Beius) már suhantunk a flaszteren. Ott aztán váltottunk pénzt a benzinkútnál és felkutattunk egy vendéglőt, mert amúgy semmi internacionális felirat vagy tábla nem utalt rá, románul meg ki a fene ért? Csabi édesapja révén tudott pár szót, így sikerült fellelnünk egy kerthelységet egy belső udvarban. Az amúgy lerobbant ház udvarán pár öreg fa vetett árnyékot, az egyik udvarra nyíló lakást alakították át konyhának, ahova a szagok után eljutottunk. Az asztalokat egy alacsony kerítés szegte körbe, talán a nemkívánatos állatvendégek távoltartására. A söntéspultnál a román nő egy kukkot sem akart érteni, de addig azért eljutottunk a szájunk belseje felé mutogatással, hogy mindkét meleg tálételből beígért a nő hármat – hármat. Hamarosan meg is jelent leveses tányérokkal és valami fasírt félével. Előbbire Csabi ráismert, hogy ez a scsorba, a románok nemzeti eledele, egy savanykás káposztaleves különféle húsokkal. A levének ingerlően jó illata volt, neki is láttunk bő kenyérrel és csak később jött a döbbenet: a leves „lelke” nem hús, hanem pacal volt. Tudnotok kell, hogy ezzel a főtt frottírtörölköző-csíkokból készült étellel ki lehetne üldözni a világból, nem hiszem, hogy elég éhes tudnék lenni bármi körülmények között is, hogy a számba vegyem. A scsorba leve viszont finom volt, hát lekanalaztuk a pacalt gondosan kerülve. Hogy milyen arcot vághattak a konyhán, mikor a három adag pacal levetlenül visszakerült és hogy mi történhetett a maradékkal, azt csak sejthetjük. Mertem volna fogadni, hogy „recycled” lesz, de úriember biztosra nem fogad. A másik fogás szintén román specialitás, a mitite vagy becenevén egyszerűen mics volt. A mi fasírozottunktól csak abban tértek el ezek a frissen kisütött rudacskák, hogy alighanem a mócsingot is beledarálták, mert afféle húsízű rágógumiként elnyújtották az ízek élvezetét. Szerintem a mosogatószivacsból is kerülhetett a vagdalékba, de a kellemesen csípős fűszerezés ízileg elfedte. A sör viszont igazán élvezhető volt és kellemesen elzsibbadtunk tőle.

Sajnos a zsibbadtság nem tartott soká, mert a város szélén álló sörkombinátnál letértünk a Nagyvárad – Déva országútról és megláttuk a rendesen kátyús utat, de erről a sík vidékből igazán impozánsan kiemelkedő Bihar hegység tömbje egyelőre elterelte a figyelmünket. Az utolsó falu, Vasaskőfalva (Pietroasa) már az előhegyek közé ékelődött. Az első pillantásra látszott, hogy igénytelen és nagyon szegény lakosai vannak. Itt már alig láttunk vakolt házat, kerítésre se nagyon telt. A főutcán mintha nemrég egy alapos árvíz rohant volna végig és minden burkolatot lesodort volna az alapul szolgáló nyers sziklákról. Néhány férfi üldögélt kopott, pecsétes ruhában a bolt előtt a földön a sörét hörbölve. Mindenütt az enyészet és általános leromlás uralkodott. Más kivezető útja nem lévén a Pádis felé csak végig kellett menni az egyszem utcán. Az ”út” minősége már nem tudott rosszabb lenni a falun kívül, de a völgy szűkült és a Köves-Kőrös néhol bele-beleharapott az út töltésébe is, ott egynyomnyira szűkült a járható szélesség. Nagyritkán találkoztunk a hajdani bitumenes borítás szigetekben megmaradt nyomaival, de ezek is inkább csak rontották az út használhatóságát. A bitumenezés a helybéliek szerint még valamikor a román nép nagy vezére, Caucescu korából származik. Akkoriban még terepjáró nélkül is fel lehetett hajtani a Pádis-fennsíkra, talán medvére vadászott a főelvtárs. Peeersze, tudom, akkoriban vadult meg és lett vérmedve néhány megsebzett példány! Hagyjatok már békén ezzel a medvével!!

Úgy egyórányit döcögtünk az egyre szűkebb és egyre meredekebb falú völgyben. A folyócska még az igen száraz nyár dacára is folydogált, a meder szikláin és kőpadjain azonban jól látszott, hogy ha megbolondul, szobányi darabokat is elsodor és hogy a kavicsos – köves hordalék minden útjába kerülő dolgot kiváj, gömbölyűre koptat. A meder helyenként 1-2 méter mély, keskeny vályúvá szűkült, benne tajtékosan, tombolva rohant a víz. A „vályú” néhol medence-szerűen kiöblösödött, benne állandó örvény, mintha az óriások mosógépe működne éppen. Mindezt Csabi nemigen láthatta, mert bár a vezető felőli oldalon folyt a Köves-Kőrös, de az út változatos felszínéről nemigen vehette le a szemét. Végre a völgy egy sajátos arcélt formázó sziklaél, a Bulcz-kő után kiszélesedett.  Innen egy jó kilométeren a völgy alja 50 – 100 m-nyire kiszélesedik és az út mentén két oldalon sorjázó házak már a Boga-üdülőtelephez tartoznak. A közintézményeket a kocsma képviselte, a vendéglátóipart két panzió, az infrastruktúrát semmi: rögtön a telep első házainál egy szeméttel dugig tömött konténer és a kényszerből mellette felhalmozódott ráadás már lassan az utat is elfoglalta. Ahogy később a bennszülöttektől megtudtuk, van ugyan a telepnek polgármester asszonya, de benn lakik Vasaskőfalván és igy nemigen bántja a szemét a szemét. Az út szélén egy ARO kisteherautó állt mozgásképtelenül, egyik első futóműve kifordítva. A kerékagy és a felfüggesztés elemei ott hevertek szétdöntve az útszéli murvásra gondosan leterített ujságpapíron, mellette két alkotókedvű, ámde könyékig olajos fickó kalapáccsal és vágóval „javította”. Szerintem a kép groteszk bája mellett is szépen példázta a román nép munkakedvét és töretlen kitartását. A mellettük elgyalogló helybéliek érdektelen, közömbös arcából ítélve az eset (már t.i. hogy egy jármű útközben egy kicsit fődarabcserére szorul) korántsem lehetett kuriózum. Azt kell mondjam, hogy az utak állapotából ez törvényszerűen következik, ráadásul ezen a környéken telephelyező járművek műszaki állapota is katasztrófális. Ha valaki könyvet akarna írni „Hogyan javítsd házilagosan DACIA-dat?” címmel és ötletekre lenne szüksége, bátran ajánlanám ezt a műszaki beltenyészetet. A hátsó lökhárítóhoz drótozott kipufogódob, a lecsukhatatlan, ezért a motor hűtését javító motorház fedél, a hajdani zár helyén gumipókkal lehuzatott csomagtartó fedél csak afféle technikai sziporkák. Az igazi unikum viszont a zártalanított és ezért minden kanyarban ki-becsapódó hátsó ajtók kinyílás elleni védelmét szolgáló kampós végű gumikötél, amellyel az ajtókat az utastérben huzatták össze. A gumikötél a hátsó ülések fölött feszül és így a személyekkel való túlterheléstől is megvédi a kocsit. Ez azonban már olyan know-how, amelyre az innovációs piac hiénái már régtől fenhetik a fogukat.

De ne merüljünk el a részletekben, hiszen autóutunk java, mintegy 15 km még hátravan: fel kellene kanyarognunk majd 1000 m szintkülönbséget legyőzve a fennsíkra. Hát megsúgom, ez ment a leggyorsabban: a szerpentin első 100 métere meggyőzött arról, hogy ez nem fehér ember autójának való feladat. Le kellett tehát hamar mondjunk a fennsíkon való sátrazásról és ezzel automatikusan minden túránk meghosszabbodott egy fel – le menettel. Elindultunk Csabival sátorhelyet vagy szállást keresni. Hamar kiderült, hogy kemping nincs a telepen és az is, hogy a telep lakói – a hétvégi házak külleméből ítélve – a vagyonosodó réteghez tartozhattak, többségében a közeli Nagyvárad vagy Déva lakói. Magyarul többé-kevésbé tudtak, jó szívvel kínálták gidres-gödrös kaszálójukat, kertjük végét, sőt, az egyik üzleties román nő az út ment lapost – éjszakánként 4 euróért. Végre – mint a jó mesében – elértünk a tündér kertjébe: egy kellemesen „ö”-ző, tehát Szöged környéki hölgy vezette panzióba. Engedte a hozzá tartozó füves területen a sátrazást is fürdőszoba-WC használattal, de alig drágábbért szobát ajánlott a tiszta, takaros kétszintes épület emeletén. Nem tudtunk ellenállni a kísértésnek (az egyébként sem arra való, mint azt már többször kifejtettem), kivettünk két szobát. A hölgyről hamar kiderült, hogy Hódmezővásárhelyen lakik a családjával, fóliáznak és abból került ki a Flóra – panzió felépítésére a pénz. A szabad konyhahasználat révén egész uraknak érezhettük magunkat, tányérból ettünk, széken ültünk és a medve kérhetett engedélyt a kerítésen kívülről dörmögni, hehehe. A ház néhány lépésnyire esett a pataktól, köztük tábortűz helyeket alakított ki a gazda. Egyik este épp láttuk, amint a Boga-patak hordalékából 6-8 méretes követ bányászott ki és csinált belőlük bástyát, a közét az aprósabbjával megtöltve. Derekas munka, nem mondom, meg lehet emberesedni tőle. Hogy a délutáni scsorba káros mellékhatásait kiküszöböljük, alkalmaztunk Csabival egy Amstel-es beöntést és ágynak dőltünk.

Másnap – ahogy rendeltük – ragyogóan tiszta ég nevetett le ránk és úgy általában minden a legnagyobb rendben volt. Megreggeliztünk és mint botcsinálta túravezető, akkor kezdtem bajban lenni: a gondos, a fokozatos terhelést szem előtt tartó túraterv első napja máris egy kb. 4 órás fel-le pótlékkal bővült. Az első napra szánt „lájtos” túra is komoly erőfeszítést jelentő talpalássá avanzsált ily módon. Fújtattunk felfelé keményen, de a fennsík látványa – mint egy időben és mértékkel adagolt jó narkotikum – elfeledtette kínjainkat. Az idilli szépségű, töbrökkel tarkított Bál-rét, a fenyőcsoportok, a távolban legelő birkanyáj teljesen elandalított mindhármunkat. Pedig volt még kaptató vissza aznapi célunkig, a fennsík peremén őrt álló Boga-szirtig. Nem tudom én híven visszaadni a saját törpeségemnek, a táj fennséges szépségének és a hirtelen rámtörő enyhe tériszonynak a keverékét, amit a célunknál az erdőből kilépve éreztünk. Lábunk előtt – alatt közvetlenül az éktelen sziklákkal tűzdelt, vad Boga-katlan, az alóla kifutó völgy mentén odébb a Boga-telep és az azt övező hegyek, távolabb (a fényképen alig kivehetően ) pedig síkság, részben már Magyarország. A kb. 100 m-es függőleges sziklafal pereméig ki sem mertem menni, így a közvetlenül alattunk tátongó ördög-világot (boga t.i. románul ördögöt jelent) csak utólag, a mélység fölé nagy félve kitartott géppel készített felvételen láttam meg én is. A látványt léptékében nem, de lélegzetelállító voltában a bükki Látókövekhez, vagy méginkább a Szlovák Túristaparadicsom-béli Hollókőhöz (Havranie Skala) tudnám hasonlítani. Nem győztem csettegni és most utólag bánom nagyon, hogy a széles panorámát a Horgas-havastól a Galbina-szirtig nem fotóztam le állványról, mert így utólag csak egy rész panorámát sikerült némi ügyeskedéssel összerakni. Egészen feldobódva ereszkedtünk vissza a Flóra-panzióba. Valahogy maradt még bennünk jártányi erő, hát az üdülőtelepen átfolyó Boga-patak mentén elindultunk a Boga-katlan irányába – immár séta gyanánt. Elmaradtak a házak, a telep göröngyös főutcáját is felváltotta egy kavicsos szekérút, ami elkezdett emelkedni. Az egyik fordulóban aztán a lemenő nap sugaraitól vörösesre festve hirtelen elénk magasodott a Boga-szirt. A térkép szerint lehettünk vagy 3 km-nyire az aljától, mégis impozáns látványt nyújtott. Azt hiszem, így volt teljes ez a nap. A panzióban nagy fürdést csaptunk és áldottuk az eszünket, hogy érkezésünkkor nem erőlködtünk a sátrazás mellett. Megmelegítettük a vacsorakonzervet, alaposan bekajáltunk, meglocsoltuk némi sörrel. Meghallgattuk a tulaj feleségének panaszait, hogy milyen arcátlanul megvágják a falu előljárói minden adónemnél, mivelhogy bevétele van. Őszintén megvallva nem tudtunk igazán azonosulni vele: akinek 30 – 35 vendéghelye van, szerintünk is indokolt ötször annyi szemétadót fizetnie. Csak abban van egyenlőség, hogy az ő szemetjét ugyanúgy nem szállították el, mint másokét. (ne neked demokrácia román módra.) Amúgy istenítette a környéket és ajánlotta a szilveszter környéki túralehetőségeket erősen. Még egy darabig visszaidéztük a nap eseményeit, látványait, de még ez a szellemi kérődzés is fárasztónak tűnt, így hamarosan beájultunk.

A második napra szintén „pihentető” túra volt a túratervben, célunk a Pádis-fennsík központját jelentő Pádis-menház és a mellette magasodó Mócok temploma volt. A mócok az erdélyi ember szóhasználatában a románokat jelentik, ezen belül is a román pásztorokat, a Mócok temploma pedig egy sziklaszirtet és a törmelékéből képződött szabályos kúp alakú hegyet jelöl. A hegy pazar kilátást kínál háromnegyedkaréjban a fennsíkra, bár alig 200-300 m-nyire emelkedik ki belőle.

Túránk szervezkedéssel kezdődött. Azt még tegnap, a fennsíkra kapaszkodás közben láttuk, hogy jópár kocsi megy fel reggelente és rögtön adódott a nadselű ötlet, hogy valamelyiket meg kellene támadni. A fuvardíj – nem lehetett kérdéses – Csabi hazulról származó törkölypálinkája – mint általános egyenértékes – kellett legyen abból a kerítésszaggató minőségből, ami arrafelé márkásnak minősül. Reggel gondolva a fuvardíjra már előre „felváltottuk” a liternyi cefrét két félliteres címletre, az azonban már ötletszinten is komoly gondot jelentett, hogy a felfelé tartó kocsik a vadiúj márkás terepjáró és a szétesés előttinek látszó DACIA között szórtak. Namármost a szupi járgány vezetőjének nem ajánlhatjuk fel a lét, mert az hidegen hagyja, ő meg minket ott. A csotrogány gazdája meg hamar kikapná a kezünkből a cefrét, de mi nem biztos, hogy azon a felfelé úton akarjuk megszülni a rázós kocsijában a vesekövünket. Elvileg szóbajött, hogy Évát, Csabi szemrevaló asszonykáját állítjuk ki stoppolni az út szélére és mi csak akkor támadunk lesből, mikor megáll egy madár, de ezt emberiességi okokból már ötletszinten elvetettük. Végül a vakszerencse egy ideális fuvart hozott össze nekünk: egy FIAT Punto tűnt fel a kanyarban. A fiatalember nagyváradi vállalkozó volt és barátnőjével mentek a fennsíkra. De hogy! Döngetett a fickó az „út”-hoz képest ezerrel, pattogott a szerencsétlen jószág a köveken, buckákon. Miután meglepetésünkre felvett, már nem pattogott, csak nyögött és néha még az út köve is megcsikordult a fenéklemezen. Mondtuk neki, hogy sportosan vezet, de elértette és csak még jobban tolta neki. Behúztuk a nyelvünket, nehogy leharapjuk. Később aztán kiderült, hogy cégautó a szerencsétlen Punto és lesz helyette másik, ha megmakkan. Imádkoztunk, hogy ez ne a felfelé úton következzen be. Amúgy ők is turista célzattal jöttek, az üdülőtelepen laktak és jártak fel naponta túrázni. Éva kicsit szemtelenül, de nagyonis gyakorlatiasan meg akarta kérdezni, hogy holnap is jönnek-e fel, de mi, szemérmetes fiúk lehurrogtuk. A törköly megmaradt, de tudtunk másképp segíteni a fiatalemberen, mert nem volt térképe. Hogy mi módon gondolt tájékozódni ezen az egyébként sem egyszerűen áttekinthető, szabdalt terepen, azt elképzelni sem tudtuk, viszont volt önbizalma elég. Odaadtam az egyik fénymásolatunkat, ami azért több a semminél, de fekete-fehér volta miatt a színes turistajelzéseken nemigen lehetett eligazodni.

Nekünk igen kényelmes lett ezzel a fuvarral, mert aznapi célunk már csak egy órányi sétára volt oda. A fennsík igazi szépségét most láthattuk meg igazán: a sudár fenyvesligetek és a rövidre legelt gyepű tisztások, rétek idilli szépségű együttesként borították a rengeteg töbörrel tarkított felszínt. Az ember helyenként valóban úgy érezhette magát, mint a légy a tojástartó tálcán: mire kimásztál az egyik gödörből, már benn is voltál a másikban. Némelyik gödör egészen lapos volt, némelyik megmászhatatlanul meredek falú, néha a tölcsér alján lyuk is tátongott. Érdekes volt látni, hogy a fenyők előszeretettel nőttek ki a töbör aljából: onnan már nagy valószínűséggel nem sodródhatott tovább a fenyőmag és ott több nedvesség jutott neki a növekedéshez. A fenyves helyenként kefesűrű, helyenként ligetesen ritkás volt, alattuk hihetetlen vastag mohaszőnyeg. Ahogy közeledtünk a menházhoz, láttunk egy-két töbör aljában soha el nem emésztődő műanyag szemetet, flakont, reklámszatyrot és a vízmosások sem voltak tisztábbak. Mondhatatlanul lehangoló volt látni ennek a természeti értéket, szépséget nem becsülő, felelőtlen viselkedésnek a nyomait. A helyzet egész a menházig fokozódott, ahol az általános szemetelés tetejébe még egy szánalmas bódésor, meg néhány lerobbant, valaha mívesen megcsinált, de pénz vagy igényesség híján súlyosan elhanyagolt épület rondította a gyönyörű tájat. Még ma is látom lelki szemeimmel az ügyesen a szépre irányított képek folytatásában azokat a lehangoló építményeket. A bódésor amúgy olyan rikító színűre volt pingálva, hogy az már szinte fájt. Ha volt a medvének egy csöpp szépérzéke, ezeket nagy ívben elkerülte. Végülis, ügyes… Volt azért szép, a tájhoz illő épület is: a szabályos nyolcszög alaprajzú pavilon ugyan nem az erdélyi fafaragás hagyományai szerint épült, gerendáit nem szekercével, hanem gatterral vágták s nem volt rajtuk egy szem díszítő faragás sem, de mégis jó volt ránézni.

A Mócok templomát egy darabig kerestük, mert a sziklát onnan takarták a fenyvek és egyáltalán: nem tűnt az a domb kilátóhelynek. Mint már annyiszor, most is elnéztük a léptéket, vagy húszpercnyi tüdőtágító kapaszkodás után értünk a szikla aljába és még csak akkor jött a zergeképző: a szikla istenesebbik oldalán némi talaj is meg tudott maradni, de azon a leesés veszélye nélkül nem lehetett volna felkapaszkodni, ezért két nekidöntött fenyőtörzs közé illesztett fokokon lehetett felkúszni mint hegyimókus. A szikla tetején kefesűrű bozót alig észrevehető ösvénnyel és végre a panoráma: felejthetetlen körkép a fennsíkról és a Bihar-hegység magasabb csúcsairól, amelyek 1400 – 1600 méteres létükre nem átallják a „havas” nevet viselni (Horgas-havas, Sík-havas, Mező-havas, stb) Kiültem a sziklára, mint öreg sas a fészkére és csak szívtam magamba a látványt. Csak a lovak, birkák hangyányi mérete mutatta híven, mennyire nem „domb” tetejéről szemlélődtünk. Alig volt kedvünk továbbindulni. Lefelé még meredekebbnek tűnt az oldal és mire leértünk, csak összenéztünk Csabival és semmi pillanat alatt elhatároztuk, hogy egy-egy sörrel jutalmazzuk meg ezt a teljesítményt. Éva nem kért belőle, így otthagytuk a legelésző birkák martalékául és visszakutyagoltunk a nyolcszögletűhüz, közben csendben danoltuk az operett slágert, hogy:

            „Egy Ciuc* és más semmi:
             a vágyam csak ennyi
             és csendben elmenni tovább!” 

/* a Ciuc (ejtsd csjuk) a románok egyik kedvenc söre/ 

Kaptunk, megittuk, megyünk vissza, hát Éva reszkető szájszéllel meséli, hogy a juhász komondor méretű korcs kutyája meglátogatta és  félreérthetetlenül jelezte, hogy éhes. Ez olyan lehetett, mint az emberek között a fegyveres kéregetés: nem lehet neki ellenállni. Éva se tudott, odaadta annak az ocsmány dögnek – hogy nőtt volna be a szája - hármónk uzsonnáját. (Tipikusan olyan szituáció, amitől az ember rögtön éhes lesz – pszichikailag). Hamar szétosztottam hát a mogyorós csúcs-csokimat és indultunk visszafelé. Járt utat a járatlannal keverve törekedtünk a legrövidebben elérni a fennsíkról a telepre levezető utat és így volt szerencsénk az erdőn átvágva megismerkedni a mesésen vastag mohaszőnyeggel. Mindent bevont a zöld ezer árnyalatában pompázó moha: kidőlt fatörzset, követ, taplógombát, szarvaspotyadékot. (Neeem, NEM medvepotyadékot!)

A lefelé út már szinte unalmasnak tűnt, szedtük a lábunkat. Csabi már a fennsíkon azt mondogatta, hogy tevemód szomjas, de vízzel nem akarta a szomját oltani, mert az a sör elől veszi el a helyet. Nem szeretném, ha azt hinnétek, hogy a szeszturizmus rabjai lettünk: sör a fennsíkon, sör a völgyben, a lejtőn meg aztán nincs megállás. A kocsmai kilátások akkor, ott olyan vonzóak voltak, hogy másra sem tudtam gondolni, mint a párás korsó peremén túlcsorduló fehér habra, az aranysárga nedűre. A kocsmahivatal rögtön a falu első háza volt, érdekesmód csak pár ember üldögélt benn, azok is igen megnéztek minket a hátizsákos, rövidnadrágos szerelésünkben. Végülis nem lehet mindenki fehér ember… A kocsma egyúttal bolt is volt: konzervet, ropogtatnivalót tartottak, a kenyeret viszont meg kellett rendelni és másnapra elhozták. A korcsmárosnak se lehettünk túl bizalomgerjesztők, mert kétszer is megkérdezte, hogy de biztosan eljövünk-e a másnap reggelre megrendelt kenyérért. Kénytelen voltam elmagyarázni, hogy ha valamiben, hát az emberi éhségben (itt konkrétan az enyémben) nyugodtan megbízhat.

Feljebb a szemetes konténert meglepték a lovak: némelyik csak úgy passzióból turkált a földön szétszórt mocsokban, az igényesebbje a konténerből a fogaival emelt ki egy-egy még bontatlan nejlonzsákot, a lábával széttaposta és úgy látott neki a meglepetéscsomagnak.  Láttam már sok háziállatot turkálni, a TV-ben vadakat is mutattak (főleg medvéket), amelyek ezt a kényelmes, de veszélyes módját választották a táplálékszerzésenk, de lovat még soha. Gondolom, jól ki lehettek éhezve csóri jószágok, hogy erre fanyalodtak.

Levezetés gyanánt kiültünk a patakparti szalonnasütő helyek egyikére egy kis füstszagot bevenni. Igen ki voltunk szolgálva: a hasábfa ott ált a lépcsőfeljáró alatti zugban, csak hasgatni kellett, a fémnyársak is készen, glédában, a szúnyogok is ott vártak valahol, mert semmi pillanat alatt előteremtek. István, a házigazda is odajött a napi kubikusmunka végeztével, aznap egy újabb piknik-terület számára termelte ki a köveket, a sódert. Jól elbeszélgettünk, iddogáltunk. Elmesélte, hogyan szánták rá magukat öt évvel ezelőtt, hogy a paprika-paradicsom nagybani termesztéséből összegyűlt pénzüket ide fektetik be. Már előtte is ismerték ezt a csodaszép környéket, kirándulni jártak át, hiszen Hódmezővásárhelyről 2-3 óra kocsival. A román hatóságok nem akadályozták, hogy ide építsenek, de aztán hogy kész lettek, annyi adót zuttyintottak a nyakukba, hogy egyelőre még nullszaldósra sem tudják kihozni mint vállalkozást. Igazából persze bosszantotta őket, hogy a borsos szemétszállításí díj dacára a szemetjük ott érlelődik az alvégen, az út csak rázóteszt céljaira lenne alkalmas, de az akár terepjárók számára is. Mondtam neki, hogy rá kellene venni egy főelvtársat Aradról vagy Váradról, hogy vegyen ott kinn a Boga-telepen birtokot és onnan kezdve a személyes érintettség okán lenne út is, szemétszállítás is, meg még talán olyasmi is, amire most gondolni sem mernek. Nevetett, de igazat adott. Mindenesetre a Flóra panzió, a szépre kialakított környezete, a kedves, családias vendéglátás erősen valószínűsíti, hogy ez a vállalkozásuk az elégedett vendégek révén előbb-utóbb pozitív irányba fordul.

Már megint jól tudtunk aludni és reggel megint sütött a nap, és mi kezdtük úgy érezni, hogy a gyakori esővel való rémisztgetés talán csak rossz vicc volt. A mai túránkat vegyes üzemmódban lehetett csak teljesíteni: a Galbina patak szurdoka és a Csodavár az eredetileg a fennsíkra elképzelt táborhelyünkhöz viszonylag közel fekszik, a Boga-telepről viszont gyalog egy nap alatt nem bejárható. Csabi még egyszer megsímogatta jobb sorsra érdemes járgányát és nagy sóhajtással nekiindultunk a rázatónak. Egy darabig vissza, a falu felé tartottunk, aztán egy oldalvölgyben egy a térkép szerint még az eddigieknél is rosszabb minőségű „úton” zötyölődtünk. Az út egyre magasabbra kapaszkodott az oldalba és néha szép kilátás nyílt a fennsík peremén őrt álló hegyekre, sziklákra. Az út maga szerencsére picit még jobb is volt, mint a falut és a Boga-telepet összekötő borzalom, a meredekebb szakaszokon viszont a töltés meg-megcsúszott és az út emiatt félelmetesen összeszűkült. Az út mentén újnak látszó beton villanyoszlopokról lógtak egy még fényes (tehát nemrég kifeszített) vezeték maradványai. Egyetlen közt sem kíméltek a vezetéktolvajok: a szigetelőtől méternyire volt elvágva valamennyi. Lassan az út visszaereszkedett a völgybe és úgy egy órányi, tehát kb 10 km-nyi út után odaértünk túránk kiindulópontjához. Ott a völgy alját a szikláig kimarta a patak, az út ijedten bújt a szigorú sziklafalak oldalához, mi meg az ülésbe: néha annyira a szakadék szélén autóztunk, korlát meg semmi. Már azon ijedeztünk, hol fogunk megállni vagy megfordulni, de egy kocsinyi hely(!) azért mégis volt a „beszállás”-nál (itt se igen számolnak tömeges turizmussal!). A forrás felé immár gyalogosan haladva a meredek sziklafalak egyre magasabbak, a meder egyre szűkebb lett. Kezdetben a meder kiálló kövein egyensúlyozva tudtunk nyomulni, de helyenként át kellett menni Pókemberbe: ahol a víz az egész medret elfoglalta, ott falra szerelt gerendákon, és acélsodrony kapaszkodók segítségével boldogultunk, máshol a majd függőleges sziklafal párkányain, kiszögellésein kapaszkodva juthattunk előre.Az egész nagyon hasonlított a Szlovák Túristaparadicsom szurdokvölgyeire azzal a lényeges különbséggel, hogy ott a sziklához erősített láncok, lépcsők, tálcák megbízható állapotban voltak, látszott rajtuk a rendszeres odafigyelés, felújítás.

Itt az eszközöket talán még maga Czárán rakathatta fel, ezért ezek a segítő eszközök nemigen növelték az ember biztonságérzetét. A szurdok végefelé például a segítséget egy kb. 15 méteres hosszon egy kiszálkásodott sodronykötél jelentette.
A kötél olyan magasságban volt, hogy csakis a kéz kapaszkodását segíthette, de középső, kb 10 méteres szakaszán nem volt rögzítve, erősen belógott, ráadásul a lábnak alig akadt támasztéka az iszamós sziklafalon, így gyakorlatilag kézen függeszkedve lehetett csak előrehaladni. Ez még akkor sem egyszerű feladat, ha a kötél szintes, de ilyen belógás mellett a kötél emelkedő ágán csak az tudott felkapaszkodni, akinek közeli majomősei vannak. Többtagú társaságban azért lehetett ezen segíteni azzal, ha két súlyosabb túratárs a rögzítésekhez közel rácsimpaszkodva feszesre húzta a kötelet. 

Az addig egyenes szurdok vonala aztán egy ponton megtört és egy a völgyet elzáró sziklafal hasadékából tört elő és zúdult vagy 10 m magasból a mederbe a víz: elértük az Eminenciás vízesést. Ezután a száraz nyár után igen mérsékelt hozamú volt a patak, a vízesés is elmaradt látványban az internetes beharangozóban látható fotójától. A jelzés a barlangszájhoz vezetett, ahonnan a víz kizúdul és csak közelről vettük észre, hogy némi tornamutatvánnyal be lehet jutni a barlangba. A víz a barlang alját símára koptatta és benne 2-3 kádnyi méretű, bizarr formájú medencéket mart. Ahogy a szemünk megszokta a barlang sötétjét, már derengett messziről a barlang felső vége, egy hatalmas (kb. 30 m széles, félkörívesen magas) barlangszáj, ahova a folyó a szurdok felső szakasza felől érkezve beömlik. A barlang maga a kiömléstől egyre szélesedett, magasodott, a patak hangját sokszorozva verték vissza a falak, pedig a víz néhol valósággal eltűnt a mennyezetről leszakadt vagy a víz által besodort óriási szikladarabok között. Némelyik egy bakterház méretét is elérte. A völgy felső szakaszán néhol kiszélesedett, néhol szurdokszerűen újra összeszűkült, az út így már nem a mederben, hanem a hegyoldalban folytatódott. Egy szakaszon a patak a völgy sziklás aljában egy 2-3 m széles vályút mart és abban folyik, afféle vizicsúszdát képezve. A térképünk szerint még 3 vízesésben gyönyörködhettünk volna, de ilyen kevés víznél nem voltak valami látványosak, főleg így madártávlatból (egy okkal több, hogy oda vissza kell térni). Végül egy sziklák közé ékelődött tavacskához (a térkép Galbina-kitörésnek jelzi) értünk el, amit a barlangok bonyolult rendszerén keresztül a fennsíkon összegyűlt vizek táplálnak. Kicsit ücsörögtünk és akkor azt hittük, hogy ennyi pihivel elérünk a Csodavárig, de megint rá kellett jönnünk, hogy itt mások a léptékek. Másfélórányi tüdőtágító kapaszkodás és 4-5 légzéscsillapító pihenő után még nem látszott a nyereg, amin átkelve még le kellett ereszkedjünk. Végül persze elértük, de a félórás kitérőt a Porcika-zsomboly felé már ki kellett hagyjuk.

Most, amikor a Csodavár látványát kellene valahogy érzékeltetnem, igazán bajban vagyok. Megpróbálom érzelemmentesen, tárgyilagosan leírni, bár nem tagadhatom, hogy a hatása alá kerültem annak a szigorú, félelmetes szépségnek. A fennsíknak ez egy mélypontja, ahova a másutt el nem tűnő vizek felszínen és föld alatt összefolynak. Eredetileg itt egy derekas méretű víznyelő lehetett, amely egy barlangon át a Galbina forrásához továbbította a vizet. A barlangot aztán a vizek a víznyelőnél több helyütt is kiöblösítették, kimélyítették, amíg végül a hatalmassá vált föld alatti termek be nem rogytak és kialakult az a három óriási lyuk, amit ma Csodavárként ismerünk. Méreteik igazán lenyűgözőek: az egyik 100 m átmérőjű és 100 m mély, a hasonló méretű másikat voltaképp egy sziklafal választja el ez elsőtől, a harmadik úgy 50 m átmérőjű és 120 m mély. Csak az érzékeltetés kedvéért mondom, hogy a mélyebbik szakadékba egy 40 emeletes ház beleférne. A felszini víz útját követve le lehet ereszkedni az elsőnek a fenekére és a hajdani barlang egy szűkebb, be nem rogyott szakaszán a harmadikba is. A lyukak oldalai csaknem függőleges sziklafalak, csak néhány bátor fenyő kapaszkodik elszántan egy-egy sziklapárkányon. A fenyőkkel kefesűrűen benőtt környéket Czárán Gyula fedezte fel és saját költségén építtetett négy kilátóhelyet a lyukak peremére. Ezek nélkül – tapasztalatból mondom – az ember még annyira sem meri megközelíteni a kürtő peremét, hogy az aljáig lelásson. A kilátók öles fenyőtörzsekből készültek: kettő párhuzamosan a földre fektetve, a gödör felőli végük 2-3 méternyire lóg ki a szédítő mélység felé, erre ácsolták  rá a „balkont”, ahogy a román mondja a kilátást szolgáló szószéket. Az alapgerendák maradék, vastagabbik 10 métere lerögzítés nélkül fekszik a kürtő peremén és voltaképp a súlyánál fogva nem engedni lebillenni a levegőben lévő rövidebbik felét. Mindez persze csak addig kelti az ember fiában a biztonság érzetét, amíg az anyaföldön áll. A balkon korlátjaihoz közeledve éled át az öreg Einstein relativitás elméletének általam jegyzett kiterjesztését: az addig ölesnek látszó gerenda vacak karóvá nyeszlik, a korlát és a padlat kétcollos deszkái még furnérnak se mennének el és az egész építmény egyensúlyi helyzetének billenési határpontját nagyon nem szeretnéd kísérletileg meghatározni. Mindehhez hozzávéve, hogy a faanyag korhadófélben volt, talán megértitek, hogy miért nem a „balkon”-ról fotóztam. Inkább kikucorodtam a semmi szélére, egyik kezemmel egy csenevész fenyőcske törzsét markoltam görcsösen, másikban a mélység fölé tartott gépemet igyekeztem irányítani. Hát persze így nem nagyon lehetett célzott „lövést” leadni, az eredmény viszont a meglepetés erejével hatott: csak az előhívás után láthattam meg, amit akkor, ott exponáltam, de - kanyarlátásom nem lévén - nem láthattam.

A félrebecsült menetidő miatt a mélybe már sajnos nem jutott időnk leereszkedni, indulnunk kellett vissza. Viszonylag hamar elértük az útkereszteződést, ahova délelőtt a Galbina-szurdokból jövet érkeztünk. Innen lehetett a Czárán-féle Galbina-körút másik felét teljesíteni, azaz a szurdok sziklafalának tetején végigmászni.. Lett volna egy normális embernek való visszaút is, az egy erdős hegyoldalban és a festői Flóra-réten át vezetett némi kerülővel a „beszállásig”, ahol a kocsit hagytuk. Csabi – mondván, hogy most vagyunk itt, élvezzük ki minden részét – bevette a direkciót a sziklás félkörút felé. Hiába kérleltem, hogy ahhoz túl fáradtak vagyunk mindhárman és a szurdok falait délelőtt alulról végigszemlélve túl veszélyes is: megmakacsolta magát és elindult a gerincen (de talán szerencsésebb erre tarajt mondani), a neje meg hűséges társként mögötte. Nem volt mit tennem, ha nem akartam egyedül maradni a sötétedés közeledtével, velük kellett tartsak (neeem, NEM a medve miatt!). Nekivágtunk, az elején még néhány képet is csináltam a szurdok sziklafalának éléről e rémisztő mélységbe, de aztán már tempósan kellett volna haladni és ez a helyenként görgeteges oldalban – azzal a tudattal, hogy egy megcsúszásnál a meredek után a függőleges sziklafal következik egész a jó száz méterrel alattunk folyó patakig – araszolva ment csak. Lassacskán sötétedni kezdett, a fás részeken már a lábunkat is alig láttuk, de ereszkedtünk lefelé, végül kiértünk egy kb. 6-8 m magas sziklafal élére, alattunk egy csaknem vízszintes terület, rajta fiatalok sátraztak és már láttuk a kocsit is. A sziklafalról valaha egy vaslétra segítségével lehetett lemászni, de az valakinek máshol jobban kellett. A nem könnyű túra, az aznap látott szédítő magasságok és mélységek tehették, de egy pillanatra az volt az érzésem, hogy amazokhoz képest ez a magasság túró és csak rá kell szánnom magam az ugrásra. Aztán eszemre tértem, viszont jött a jeges rémület: ha nem tudunk itt lemászni, vajon meddig kell a sötétben vissza-botorkálnunk a nyaktörő ösvényen, hogy egy járható leutat találjunk, vagy egész a kereszteződésig kell visszatolatnunk?! Végül Csabi – nyilván bűntudattól mardosva – talált néhány kiálló dudort, féltalp széles párkányt és leküzdötte magát a vízszintesig. Ha láttatok még reszkető lábakkal előadott, térden, seggen, hason radírozva a falról lefolyó „sziklamászást”, dicstelen visszavonulást – ráadásul nézők előtt – hát ez az volt, de a franc se bánta. Akkor, ott meg tudtam volna Csabit fojtani egy kiskanál vízben, amiért ezt a veszélyes és nehéz szakaszt bevállaltatta velünk, de a gyerekeire gondoltam, nameg arra, hogy akkor ki vezet hazafelé…meg aztán bocsánatot is kért. Visszafelé se mehettünk kocsiilag gyorsabban, pedig de jó lett volna. Öreg este lett és cudar hideg, mire a panzióba értünk, de igazán kellemes meglepetés várt: a háziasszony befűtött a szobánkba! Ha máskor nem, most igazán hálásak voltunk a sorsnak, hogy nem a sátorba kellett bevackolódni fáradtan, izzadtan. Meleg konyhában, széken ülve, tányérból asztalnál meleg ételt enni: ez ám a luxus! Még reggel kinéztünk valami meccset a TV-ben, de most az sem hiányzott, csak beestünk az ágyba és szunya.

Reggel már borús volt az ég és a magyar rádió is egy kiadós frontot ígért sok esővel. Éva megelégelte a tegnapi megpróbáltatások okán a túrázást, így ketten lódultunk neki Csabival a Bársza-katlan látnivalóinak. A katlant a fennsík peremén álló hegyek övezik, egy lefolyástalan (úgy értem, felszíni lefolyás nélküli) terület, viszont tele van ez a néhány négyzetkilométernyi terep töbörrel, zsombollyal, sokuk barlangban folytatódik. Itt található a híres-hírhedt Zápogye barlang, melynek feltárása közben egy barlangászt csak a speciális mentőegység tudott a felszínre (és ezzel az életbe) visszahozni, mert egy kőtömb megmozdult és satuszerűen megfogta a lábát. A brossúrák írnak szerencsétlenül járt pásztorokról, akik jószáguk után vesztek valamelyik sötét kürtőben és kalandot kereső túristákról is, akik eltévedtek és ottvesztek a tekervényes barlangokban. Bár vittünk fejlámpát és kötéllel is készültek voltunk, hangulatunkra mindez azért baljós árnyékot vetett. Hamar elértük a katlan peremét, elsőként a Zápogye barlang meredek, sártól csúszós, beszakadt kőtömbök közt rejtőzködő bejáratát. Nem szégyellem bevallani, hogy még a lámpát se vettük fel, úgy hagytuk ott azt a likat és nemcsak a ruhánk tisztaságát féltettük, de mondhatnánk parasztosan úgy is, hogy fostunk bemenni. Hasonlóan aggasztó bejárata volt a Bársza-jégbarlangnak, ott megelégedtünk azzal, hogy két nyakig sáros lengyel srác angolul elmesélte, mit láttak benn a mélybe vezető jeges lejtőn kívül. Saját gyávaságunk rossz érzésétől sarkallva aztán a Neagra-barlangba már bementünk, lévén normálisan megközelíthető bejárata és bentebb is „kultúr”-járatai. Ez a barlang egyébként is tanulmány lehetne arra, hogy a kőzetet a víz milyen hihetetlen üregekkel, járatokkal tudja kikönnyíteni. A rengeteg folyosó között ráadásul a mészkő engedékenyebb rétegei mentén még számtalan 5-50 cm széles (vagy inkább keskeny) járatot, rést is hozott létre. Mint egy kísértetkastélyban, a folyosók között néhol 5-10 méterre is megláthattuk egymást ezeken a réseken át. A köveket az erózió símára nyalta és hihetetlen alakzatokat produkált, cseppköveket azonban nem láttunk. Mire előjöttünk, az eső elkezdett vigasztalanul cseperegni, majd esni, ahogy reggel a pesti ember mondta. Még tisztességből elmentünk a Bársza-katlan egyik fő nevezetességeként számon tartott Eszkimó-jégbarlanghoz, de ott csalódás várt: csak a barlangszájhoz tudtunk lejutni, onnan már láttuk az állandóan vastagodó egyik és a mennyezeti kürtőn besütő nap miatt nyaranta picire zsugorodó, telente pedig újra megnövekvő másik jégoszlopot. Az oszlopok közelébe a kötéllel biztosítva ugyan némi tornamutatvánnyal le lehetett volna jutni, de átázott gúnyánk és a barlang jeges levegője miatt erről is lemondtunk. Megvallva az őszintét a mennyezet beszakadásán keresztül bekerült levelek, ágak, föld annyira betakarták a jeget és a borús ég miatt az egész annyira nem kapott akkor megvilágítást, hogy az egész inkább illúzióromboló semmint szemet gyönyörködtető volt. A barlang a nevét szintén Czárántól kapta. Az eszkimó (a vastag jégoszlop) minden évben új asszonyt kap (az évente elolvadó, majd újra megvastagodó jégoszlop). Láttam képet, amin az utóbbi a kürtőn át épp ráeső napfényben szinte földöntúli ragyogással tölti meg az amúgy 40-50 m átmérőjű barlangtermet, innen kapta a román nevét a barlang: Focul Viu, azaz égő jég. Kiérve sajnos sietősre kell venni a dolgot, mert rendesen rázendített. Beöltözünk, mint a falusi maskarások és döngetünk lefele ezerrel a panzióba. Rágondolni is rossz, milyen vacak lett volna, ha sátrazunk: átázva, szörcsögő cipővel, átázott ruhákkal kucorogni és a vizes holmi kiszárítására még csak nem is gondolni. Brrrr! Így meg forralt borral várt minket Csabi neje, a forró zuhany után jól bekajáltunk a hazai ebédkonzervből és meghallgattuk a magyar időjárásjelentést, miszerint a kiadós csapadékot hozó felhőörvény Magyarország fölött lelassult, ezért pár napig nagy lesz a környékünkön az esőre való hajlandóság. Éva gyermekelvonási tünetektől szenvedve már a tegnapi kimerítő túra után is pedzegette, hogy mi lenne, ha másnap hazamennénk, de akkor Csabival keményen ellenálltunk. Mikor ma elkezdtek pusmogni, már tudtam, hogy az elromlott idő és a női stratégia együttes ereje ellen semmit sem tehetek: hamarosan indulnunk kell. Úgy is lett, de olyan nagyon nem is bántam: a hegyek között a sáros, csúszós talaj még a derült idő beköszönte után is keseríti még pár napig szegény turista életét, a mi soron következő túránk, a Szamos-bazár meg ráadásul az utikalauz szerint normális (értsd. száraz) körülmények között is nehéz, helyenként veszélyes. Zuhogott másnap is reménytelenül, hát délben felkerekedünk, elbúcsúztunk a kedves vendéglátó hölgytől, bezötykölődtünk a faluba és egy kis kitérővel megnéztük a Medve-barlangot. Ez a környék többszáz(!) barlangja közül az egyetlen, amelyet látogathatóvá kiépítettek, de méltán. Ha a folyosórendszer hossza nem is, de cseppköveinek szépsége, mérete és gazdagsága méltán vetekszik a mi Aggteleki barlangunkéval. Ízelítőt kaphattunk sovinizmusból is: az idegenvezetőre várva az előtérben angolul, németül, franciául és oroszul olvashattunk a barlang felfedezésének és birtokba vételének történetét. Magyarul nem, pedig a magyar határtól alig 100 km-nyire nyilván magyar vendég látogat ide legnagyobb számban. Mindegy, még érniük kell. Még kifogtuk a szomszéd faluban a csordát, amint komótosan végigvonul a falu főutcáján. A tehenek szépen fogytak, ahogy melyik-melyik hazaérve befordult az ismerős kapun, csak az a rosszarcú, füstösbarna csordás nem akart elmúlni, aki még azt is villogó szemmel és botrázással honorálta, hogy Csabi pár méterre követte a sűrűn „aknát” potyogtató hordát. Visszafelé is tartottuk a formánkat: csak egyszer kevertünk el, mert a járási székhely Nagyszalontán egyetlen tábla nem mutatja, hol tér el az út a határátkelőhely felé, csak annyi volt kiírva ékes román nyelven, hogy Vama, azaz vám. Se piktogramm, se H betű, semmi. Túl is szaladtunk rajta, el is szidtuk az anyját a szőröstalpúaknak, elpocsékoltunk vele egy félórát.

Ahogy azt Csabival még indulás előtt megfogadtuk, a dunaföldvári Halászcsárdában a messzeföldön híres halászlével koronáztuk meg ezt a csodaszép pár napot. Visszatekintve és kicsit kiértékelve a túrát, azt már most nyugodtan merem állítani, hogy a Pádisra vissza kell térni. Nemcsak azért, mert az amúgy is rövid egy hetet az a kutya eső még megkurtította, hanem azért is, mert a már látott dolgok egy része is több időt érdemelt volna. El kellett hagyjuk a közelgő sötét miatt a Porcika-zsombolyt, az eső miatt nem másztuk meg a Galbina szirtet és nem ereszkedtünk le a Csodavár mélységes fenekére. Két túranapunk elmaradt szintén az eső miatt: nem jutott nap a Szamos-bazár karsztcsodáira és még meghódításra várnak a Bihari-havasok is. Sőt, már eleve nem fértek bele az egyhetes túratervbe az Elveszett világ feneketlen zsombolyai, a regényes történetű Rozsda-szakadék, a lenyűgöző méretű Nagy-Phaeton vízesés, a kicsit távolabbi Biharfüred a festői környezetével. Ugye tudjátok hová készülünk túrázni legközelebb?! Csabival ha összefutunk, már csak összekacsintunk: Mikor induljunk?

A medvével – amivel Ricsiék olyan hatásosan megijeszetettek – meg nem találkoztunk, immár több túra tapasztalata alapján mondom: nincs azon a környéken. Feszültséglevezetés gyanánt Nagy Bandónak, kedvenc humoristámnak az Erdélyben gyűjtött viccét viszont elereszteném ebben a témában:

Szól az apa a fiának.

- Édes fiam, keresd elő a kötelet, a puskát és hozd a kutyát, megyünk medvére vadászni!
- Miért kell annyi minden, Idesapám?
- Figyelj! Kimegyünk az erdőre, a medve ott fog csücsülni a fán. Én utánamászok, lelököm a földre. Akkor te elengeded a kutyát, az elkapja a medve tökeit, te meg megkötözöd a medvét.
- Jó, de minek akkor a puska?
- Na most figyelj jól! Ha a medve lökne le engem a fáról, azonnal lelövöd a kutyát!

Ennyi nyitva maradt túralehetőség és kudarc után nem várhattunk sokáig, beláthatjátok. Az élménybeszámolónk, képeink is megtették a magukét, már nem kellett nagyon toborozni a következő menetre.

A gyerekek igényeire nézve van a bátyámnak egy tetszetős elmélete. Eszerint a gyerek vágyai, igényei a szüleitől, ajándékozásra hajlamos rokonaitól, ismerőseitől kapható játékokra, ajándékokra egy csaknem végtelen lista és ez onnan látszik, hogy ha a lista tetején álló dolgot megkapta, akkor csak annyi történik, hogy a lista elemei eggyel feljebb tolódnak és a „vegyél” szó mögé a következő lép. Vannak persze jól nevelt és igényeiket szerényen elhallgató gyerekek, akik csak unszolásra mondják el, mi az, amire a titkon vágynak, de listájuk nekik is van. Ez a lista persze gyakran nem csak azért módosul, mert egyet-egyet ki lehet pipálni, hanem mert minden életkornak és életfelfogásnak megvannak a maga tipikus vágyai és ez alól mi, felnőttek sem vagyunk kivételek. Ki ne ismerne a környezetében olyanokat, akik luxus autóra áhítoznak vagy full HD-s 3D-s, stb. szuper TV-re, mások a Seyschelles-szigetek fehér homokját próbálnák ki szívesen, a gyógyfürdők kényeztető wellness szolgáltatásait vagy az ügyeletes szex-szimbólum ágyát. A ki nem elégített vágyak viszik előre a világot, kár lenne tagadni.

Az én listám elején már három éve az Egyes-kő meghódítása szerepelt, egy ilyen idült túrázhatnékkal fertőzött egyedtől nem is lehet mást várni. Az Egyes-kő a Székelyföld egyik jellegzetes sziklacsoportja a festői szépségű Hagymás hegységben, amelyet Erdély Svájcának is szoktak nevezni. Először a neten az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) képes túra beszámolóinak olvasgatása közben láttam meg és azonnal rákattantam. Benne volt ebben  a zergevérrel mérsékelten beoltottak vágyakozása a kihívóan meredek, első látásra megmászhatatlan sziklaszirt megmászására és az a kiéhezett állapot, hogy évek óta nem voltam az én szeretett Erdély-országomban. A Hagymás-hegység (románul Munții Hășmaș) a Keleti-Kárpátok mészkő-szirt övezetének része, amely a Csíki-havasok folytatása egészen a Békás-szorosig. A szinte világító fehér sziklák sora főleg a gyergyói medence felől közeledőnek impozáns és kihívó. Egyúttal nevezetes folyók, az Olt és a Maros erednek itt és tesznek elképesztően eltérő utat Erdély távoli vidékein. A Maros a sík vidéket járja, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Déva és Arad érintésével Szegednél ömlik a Tiszába, az Olt inkább küzdő típus, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy és Fogaras mellett egyre duzzadva nekiveselkedik, hogy a Kárpát-koszorú legmagasabb gerincét áttörve a Vöröstoronyi-szoroson át érje el a Dunát.

A túra megvalósításánál az akadályok oka többféle volt: a régi, pádisi csapatból több pár meggyerekesedett, más elvált és a láthatások rabja, megint más továbbtanulva vagy előadáson van, vagy vizsgára készül, a már vagy még szabad embereknek meg valahogy nem fűlt a foga a hosszú kocsizással járó és ezért célszerűen legalább egy hetes túrához. Írtam én túratervet rövidebbet, hosszabbat, lájtosat és zergéset, vadonban sátrazósat és panziós-kényelmeset, a majd 12 órás autózást megbontó közbenső állomásokkal könnyített változatot, évekig hiába. Már el voltam szánva, hogy Marci kutyámmal kettesben indulok neki, de az elszaporodott medvék híre mindig visszatartott. Ha éjszakánként felébredtem az álom és ébrenlét határán minden olyan egyszerűnek tűnt: Marci úgyis elzavarja a mackót az ugatásával, de ha mégsem, a turistabotomat dugom a vicsorgó pofájába. Egy tanulmányi kirándulás elég volt azonban a helyi állatkertben, hogy ráébredjek: a medvével szemben – ha megkívánna – esélyem nincs, gyorsabban fut, jobban mászik fára és olyan vastag a bundája, hogy bármilyen ütleget csak bíztató simogatásnak venne. Marci kutyámat ismerve pedig valószínűleg lehasalna a medve előtt, hogy most ő dobja el jó messzire a labdáját, szóval nem egy őrző-védő fajta.

  Maradt hát a várakozás túratársakra és végre az idén összejött egy mini csapat: Balázs befejezte a szakmérnökijét, Szabi pedig erre az évre nem tervezett az előző évekhez hasonló nagyobb lélegzetű (pl. Himalája) túrát. A potenciálisan még szóba jöhető Tihamérnak sajnos épp akkoriban valósult meg a régi álma: kiválasztották egy afganisztáni kiküldetésre, így maradtunk hárman az erdélyi túrára meg Marci. Az egyhamar eldőlt, hogy a hosszú autózást Torockón megszakítjuk, ill. hogy a Hagymás-hegységet Balánbánya és a Békás-szoros irányából is megtámadjuk. Nyugdíjas lévén magamra vállaltam a szálláskeresést és meglepetés volt, hogy az egyes régiók kínálat szempontjából mennyire eltérnek. Torockón vagy 20 címet kínált fel az internetes kereső, Balánbányán egyet sem, de a nem túl távoli Csíkszentdomokoson és a Gyilkos-tó környékén nem volt gond választani. Túratársaimmal már többször elelmélkedtünk azon, mekkora kitörési lehetőség Erdély számára a turisták egyre növekvő áradata, ezért nagyon furcsának tartottam Balánbánya esetét, de erről majd később. Végül sikerült egy EKE-túratárstól egy címet kapnunk Balánbányán is és ezzel, valamint az elszánással, hogy legrosszabb esetben sátrazunk, nekiindultunk. A hajnali rajttal elsősorban az volt a szándékunk, hogy Budapesten túl legyünk, mire forgalmilag felébred, és ez sikerült is: az M3-M30-M35 útvonalon Debrecenig és onnan Berettyóújfalun át délben már elértük a határt Biharkeresztesnél. Nagyvárad elkerülője is segített bennünket, Kolozsvárra – minthogy mindhárman láttuk már – nem akartunk betérni, így az épülő A3 autópálya már elkészült Gyalu – Torda szakaszát is felhasználva 4-re már a totálisan feltúrt Torda utcáin tévelyegtünk. Segített ebben a GPS is, amely minden sarkon újratervezett, végül másfél órai tekergés után egy benzinkutas igazított útba minket a Tordai-hasadék felé.

A Tordai-hasadékot (Cheile Turzii) Mészkő falva (Cheia) felől a legcélszerűbb megközelíteni autósan. A meredek domboldalba vágott út csak a kőbánya bejáratáig jó minőségű, bár a hegytetőn lévő parkolóig aszfaltozott, onnan a szurdok bejáratánál lévő menedékházig köves, görgeteges, inkább terepjáróknak ajánlanám. Mi is megmaradtunk a parkolóban a hegytetőn és bár már 6 óra is elmúlt, belevágtunk. 

A szurdok mit sem változott utolsó ittjártunk óta, a Hesdát-patak ugyanúgy csörgedezik kőről-kőre, a szurdok falai ugyanolyan félelmetesen magasodnak a fejünk fölé, mint előtte, de csak most kristályosodik ki bennem az érzés, hogy a sziklába vájt kényelmes út, a függőhidak és a korlátok valahogy elveszik a látogató szurdok-érzését, a természet vadságával való akárcsak részleges szembenézést.Ez az, amit pl. a Szlovák Turistaparadicsomban szerintem sokkal profibb módon oldottak meg azzal, hogy a kőről-kőre lépdeléssel, a létrákkal, kötelekkel hagyják a látogatót legalább egy kicsit szembekerülni egy szurdok végigjárásának nehézségeivel, izgalmával és ezzel a végén megadni nekik a győzelem örömét.A szurdok túlsó, Alsó-Peterd felőli végén felkapaszkodunk a Peterdi-gerincre és ott az emlékek megzavarnak, elkeverünk a füves-bokros tetőn. Már sötétedik, most nincs idő kalandos útkeresésre, vissza kell tolatnunk az utolsó jelzésig. Közben felhívom Irénkét, aki Torockón minket terített asztallal és vetett ággyal vár. Fel is veszi, hangja maga a megdöbbenés: holnapra várt minket és minden jóindulata mellett is csak a szállás oldható meg ma estére, a vacsora már nem. Kérdésére, hogy hol is vagyunk, elérti a választ és örül, hogy akár fél órán belül ott lehetünk. Már sötét van és 9 óra, mire a kocsihoz keveredünk, ismét hív és csak most érti meg, hogy az amúgy félórás autóútnak még előtte vagyunk. Hangja panaszosra vált, már reggel öt óta fenn van és holnap is korán kell kelnie, siessünk, kéri. Megígérjük, de sajnálni igazán nem tudjuk: aki szállásadó, annak keresete is, munkája is ebből van.

Nyomom a gázt, ahogy lehet, de az út egyre rosszabb, már aggódunk, hogy elkevertünk, hiszen az lehetetlen, hogy a Torda – Gyulafehérvár út ilyen pocsék minőségű legyen. A végső kétségbeesésbe az úttal párhuzamosan folyó Aranyos-patak újabb hídja kerget: a gyerekkádnyi kátyúk közt lépésben billegve araszolunk előre és elhatározzuk, hogy a híd túlsó végén visszafordulunk, de ott sima aszfalt burkolat, frissen festett felezővonal fogadnak, helyreáll lelkünk békéje és csakhamar begurulunk Torockóra. A Fő-tér 237-es házat keressük. A kocsmában értetlenül néznek ránk, csak Irénke panziójának hallatán derül fel a képük (és a miénk még inkább) és igazítanak útba. Irénke így, személyesen is panaszkodik egy sort és egy csinos házhoz kísér. Itt lesz szállásunk, reggelire már vár minket, megmutatja a kútba leeresztett szivattyú beindításának fortélyait és azzal magunkra hagy. Hosszú, fárasztó nap volt a mai, gyorsan harapunk sokat és ágynak dőlünk.

Reggel verőfény süt be a muskátlis ablakon, betölti a festett parasztbútorokkal ékes tisztaszobát. A komódon, a falakon helybéli szőttesek, a fényesre sikált fapadlón rongyszőnyeg, a falon csuprok, tálak, mind a helybéli kézművesek remekei. Kinn az udvaron a ház gazdasági épületek, nyári konyha és egyebek sorában folytatódik, kert alig tartozik hozzá. A kerítésen nyomtatott információs tábla tájékoztat, hogy az épület, ahol lakunk 1740-ben épült és többször esett át felújításon, melynek lépéseit is mutatják a fényképek. A ház szerkezete jellegzetesen torockói: a habarccsal kötött kő alapra támaszkodó fa épület vastag gerendái a sarkokon csapolással illeszkednek (ezt hívják errefelé borona-háznak), a gerendákat kívül csak az ablakpárkány magasságáig vakolták be. Ugyanitt tudom meg hogy a mi utcánk a Gatyaület (értsd: a nadrág ülepe) dicstelen nevet viseli Y-alakú elágazása miatt. Az már csak később derül ki, hogy a falu minden egyes háza a Fő-tér szerint van számozva, legalábbis a román közigazgatás primitív beskatulyázása szerint, amúgy minden utcának, térnek volt, van rendes magyar neve.

Torockó a Székely-kő és az Ordas-kő közötti széles völgyben fekszik, vaskő és nemesfémek bányászatából megélő település volt emberemlékezet óta, neve is a szláv ’troszk’, azaz vaskő, vassalak szóból ered. Maga a falu és a tárnák egy része is a Székelykővel szembeni Tilalmas-hegy oldalában találhatók. A sziklás hegyoldalt alig takaró kevés föld szűkös művelni való terültet hagyott, emiatt a falu házai is szoros közelségben épültek a csekély terület miatt, így a tüzek könnyen és gyorsan terjedve utcákat, részeket tudtak hamuvá tenni. Volt más baja is a falu lakosainak: a bányászkodásban megfáradt falubéli férfiak a saját földjeiket is bérbe műveltették, a földesúrnak teljesítendő robotot pedig hanyagolták és a renitens viselkedés többször vezetett megtorláshoz. A legkegyetlenebb ezek közül Rabutin tábornok német császári csapataihoz fűződik: 1702 november 17.-én éjszaka lerohanták a falut és összefogdostak minden férfit, aki nem tudott időben a hegyek közé menekülni. A templom falai közt menedéket keresőknek sem volt irgalom, börtön várt rájuk, a falu bányászait megillető jogok szószólóit véresre verték majd felakasztották. Ezeket a jogokat csak az 1848-as szabadságharc idején ismerték el, a bányászkodás is újra indult, de a régi tárnák addigra vagy beomlottak vagy kezdetleges biztosításuk életveszélyesen megromlott. Az 1702-es véres leszámolás emlékére az ablakkereteket jó ideig vörösre festették.

Irénke csak 8-ra vár minket reggelivel, hamar összekapom magam és elindulok a faluban csak úgy vaktában. A házak mindegyike csinosan rendbe hozott, meszelt, a homlokzatok domború díszítése hasonló mintájú, de nincs két egyforma. Az utcák kövesek, egyenetlenek, a házak falánál gyér gaz veri föl. Találkozom pár helybélivel, kedvesen köszönnek.Lemegyek a Fő-térre, az igazira: focipályányi, lejtős, hossztengelyében dupla kádnyi beton medencék lépcsős során folyik át a patak vize egy legnagyobba, ez a Nagy-Vajor s onnan a műút alatti átereszbe. A Nagy-Vajor (és faluszerte több kisebb) legfontosabb rendeltetése volt a tűzivíz tárolása, de az állatok itatása is. Ma gyerekek fürödnek sikogatva a jéghideg vízben, az alsó medencékből vett vízzel szőnyeget mosnak vagy épp DACIA-t. A Fő-tér másik építménye az unitárius templom, kerítése a körülötte lévő sírokat is vigyázza. A Fő-tér alsó házsorára már nem jut időm, sietek vissza.

Irénke pár házzal lejjebb lakik, ott vezet konyhát. Az ebédlő bútorai, a tálaló, a fali téka, de még a karnis is a falu kézműves mestereinek festett műremeke. A reggeli gombás omlett, sajt, felvágott, kávé. Finom, ízes valamennyi, Irénke szíves kínálása szükségtelen, elfogy minden. A másik asztalnál három férfi, beszélgetésükből kitetszik, hogy visszajáró kolozsvári mindhárom, pár napos túratervük utolsó napján a torockószentgyörgyi várat látogatják meg. Mi a Székelykő meghódítására készülünk. Ez az a szikla, amelynek fekvése miatt a torockóiak elmondhatják, hogy náluk kétszer kel fel a nap: egyszer hajnalban, majd pár órát a szikla mögött rejtezkedve délelőtt másodszor is. Ez azért nyáron nem sikerül neki, túl magasan jár.

Csomagolunk vizet, szendvicset és nekivágunk. Hamar kiérünk a faluból, előttünk az egyre meredekebb legelő a szikla aljáig tart, majd az innen még csaknem függőlegesnek látszó bevágáson kapaszkodunk majd feljebb. Már most meleg van és irigykedve nézzük az előttünk haladó csoportot, mert nekik még árnyékot vet a szikla, de már látszik, hogy nekünk ott is lesz részünk napfürdőben, izzadságban. A sziklás, kőgörgeteges bevágás neve Nagy-Árok és nem okoz csalódást, csigalépcső-szerűen meredek, keskeny és nem akar véget érni. Már az előző csapat lemaradóit is utolérjük, levegő híján kézzel intünk valami kitartásra buzdítót és tovább. Egyedül Marci érzi elemében magát, fut előre-hátra, ismerkedik rámenősen az ellenállásra képtelen előttünk haladókkal, tér vissza farkcsóválva, biztatólag. Végre felbukkan a „lépcsőház” utolsó fordulója, ugyan innen is meredek, de már füves, fás és látni a végét. Gépiesen rakjuk a lábunkat, minden lépés nehéz, de közelebb visz a csúcshoz. A nyolcezresek meghódítóinak „élményei” jutnak eszembe: a fizikai terhelés mellett az oxigén hiánnyal, a hegyi-betegség okozta gyengeséggel, az orkán-szerű széllel, metsző hideggel is meg kellett birkózniuk és elhallgat bennem a nyavalygás. Két púp közt a nyeregbe érünk fel,jobbra a Székelykő, balra a Várkő, amelyen a hajdani vár alapjai még itt-ott látszanak. Előbb a Székelykő felé vesszük az irányt, a köves-füves oldal már csaknem szintesnek látszik, egyedül a „lépcsőház”-ban megfáradt lábunk érzi, hogy kaptató azért ez is. Az 1129 m-es csúcson már sokan heverésznek, fotóznak, lógatják lábukat a szirtről a szédítő semmibe. A falu innen térkép-szerűen mutatja magát, ráismerni a Gatyaület-utca névadó alakjára, a Fő-térre, jó szeműek még a vajor medencéiben csillogó vizet is látni vélik. Visszaballagunk a nyeregbe és az alacsonyabb Várkő oldalán kapaszkodunk fel. Harapunk, pihenünk a pár, fonnyadt, pöndörödött levelével eső után kiáltó csenevész bokor árnyékában, aztána Várkő sziklatömbjét hátulról megkerülő erdős úton ereszkedünk le a falu határáig. A földekre kiérve kopasz fejem hamar felforrósodó tetejéről veszem észre, hogy a tűző naptól addig védő sapkám valamelyik erdei pihenőnél az ágra akasztva maradt. Már nincs erőm visszamenni érte, de biztosan érzem, hogy pótolni kell, mihelyst lehet. A faluba érve nem halogatjuk hazáig a folyadék utánpótlást, az első apró kocsmában Gösser-es beöntésekkel próbálunk egyenesbe jönni.Hazaérve nagy lelkierővel ráveszem magamat, hogy pihenni ráérek, a Fő-tér házainak dombor-díszes homlokzatait végig fotózom. Sajnos egy részükről lekéstem, a mutatósabb felső sor homlokzatai már árnyékban vannak, a mintákat most az alsó sor homlokzatai adják ki jobban a rájuk súrolóan eső napfényben. A felső sor házainak pince-szintjére az utcáról pár lépcsőn lehet leereszkedni, hajdan az ügyes kezű ácsok, kovácsok itt tárolták és piac napokon innen rakták ki mustrára a ház előtt felállított asztalokra a portékájukat: ajtót, ablakot, zárat, lakatot, vasalatot. Manapság ezek az iparágak már feledésbe merültek,az üresen maradt pince-raktárakból borozót vagy épp csinos kis házi kápolnácskát alakított ki gazdájuk. Az egyik nyitva is van, benne pici oltár Mária képpel, pár pad. A tér sarkában felfedezem a Forrás borozót, amely a ház emeleti ablakában megfakult cégérével hirdeti, hogy a Székelykő megmászóinak egyetlen hitelesítő hivatala. Csakugyan, az Alpok Nyugat-európai részén szokásos csúcs-napló hiányzott a Székelykő tetején a kereszt alól, mi mással tudná a turista igazolni, hogy meghódította, mint az ebben a kocsmahivatalban kiállított oklevéllel. Ügyes, ügyes - mondaná Kohn bácsi.

Visszatérek a házunkba ejtőzni egy csöppöt, aztán hármasban elmegyünk még egyszer körülnézni és javaslatomra a Forrás borozóban kötünk ki. A Fő-tér sarkából kerített kerthelyiségben jól esik ücsörögve megbeszélni a napunkat, nézni a nappali hőség után megélénkülő jövés-menést. Oklevelet a csúcs-hódításról nem kérünk, de Hargita sört igen, két korsónyi épp kellemesen megágyaz Irénke vacsorájának.

Reggel már a továbbutazás izgalmával kezdődik. Reggeli, fizetünk, búcsúzunk, aztán hajrá: vár minket valahol messze Balánbánya. Sofőrként csendesen imádkozom, hogy a tordai közlekedési káoszt valahogy el tudjuk kerülni és a benzinkutas útmutatása szerint sikerül is: az autópálya mostani végéig, Aranyoslónáig száguldunk, aztán jön a régi A3-as kétsávosan, településeken keresztül, olyan forgalommal, hogy nézni sem érdemes az előzés lehetőségét. Van időnk bámészkodni, furcsa dolgokat észre venni: pl. a településeken a gázvezeték az út széle és a kerítések közötti árokparton halad térdmagasságban, a bejáróknál - hogy kocsival ugratni ne kelljen - a föld alá bújtatják és ettől úgy néz ki, mint egy sárga négyszögjel, már hogy a villamosmérnöki hasonlatrendszeremet is fitogtassam.

Közeledünk Marosvásárhely felé és felötlenek bennem az akkori útviszonyok: a város elkerülő útján láttam először előttünk haladót és szembejövőt egymást és a kátyúkat kerülgetve kaotikusan szlalomozni a két korlát között. Halk imádságom meghallgatásra talál: az út váratlanul jó minőségű, bár sok falun halad át, de összességében rövidít időben. Szintén a 6 évvel ezelőtti túránk tapasztalata alapján elkerüljük a Szovátán át vezető rövidebb utat (visszafelé mégis bevállaltuk és jól jártunk!), hanem Székelyudvarhely és Csíkszereda érintésével közelítjük meg Balánbányát, közben a lüke melegben jól esik egy kis hűs pihenő a Hargita nyergében. Csíkszeredán rövid városnézést engedünk meg magunknak kizsibbasztásilag, én veszek egy újabb elhagyható fehér baseball sapkát és gurulunk tovább.  Az idő már délutánba hajlik, a mára tervezett „gyors” túrának már lőttek, minden sietség nélkül érünk be Balánbányára. Láttam már képeket, hallottam útibeszámolókat a városról, mégis meglep a lepukkant szocreál jelleg, amely éles ellentétben áll a fölénk magasodó meredek hegyoldalak rétjeivel, fenyveseivel. Keressük és a jó itiner alapján hamar megtaláljuk egyetlen támpontunkat a város túlsó végén. Károly ismeretlenül is kedvesen fogad és előre biztosít arról, hogy székelyföldön magyar vendég még nem aludt az ég alatt. Leültet a kerti pad hűvösébe s lázas telefonálgatásba kezd, de a beszélgetések hallható feléből is kitűnik, hogy rosszkor jöttünk: szombat-vasárnap a város apraja-nagyja menekül a betonból az Olt pár kilométernyire lévő tározója melletti üdülőkbe, nem találni kiadót. Jó szívvel, de szégyenkezve bocsát el azzal, hogy van a város eminnenső végén egy panzió, bár azt amúgy nem ajánlaná, mert egy románé. Rövid tanakodás után elvetjük a tározó-parti sátrazást, ebben hat ránk Szabi büszke nyilatkozata, hogy a panzió „luxusát” nehogy ne engedhesse meg egy balluffos magának (ez itt utalás akarna lenni német anyacégünknél járó átlag feletti keresetre). Újra végig a városon, már elfogynak a házak, elhagyjuk a meddőhányókat, mikor az oldalban felbukkan a Meridian-panzió emeletes, valószínűtlenül sárga épülete. Aurel, a panzió tulajdonosa kedvesen fogad, van hely számunkra és egy kör cujkával (szilvapálinkával) oldja a román-magyar feszültséget és a nyelvi nehézségeket. Megoldódik a nyelve, habár maga nem ihat és tört magyarságát sok nyelvi leleménnyel kisegítve elmeséli, hogy a bányánál dolgozott korai nyugdíjazásáig. Jó fizetést kapott és egy szilikózist, előbbiből hozta össze a panziót, sőt, egy sípálya építése is tervbe volt véve a meredek hegyoldalban, de a szomszédai nem társulni akartak, inkább a jövedelmező projektre tekintettel borsos áron eladni az amúgy nem túl értékes telkeiket. Serényen kínálja nekünk az áfonyával bolondított cujkát pohárral is, üveggel is, utóbbi meglehetősen borsos árilag, nem kérünk belőle. Felcuccolunk és az erkélyről megpillantjuk vágyaim netovábbját, az Egyes-kő sziluettjét a kéklő messzeségben. Mindhárman meg vagyunk ütközve, a mai „gyors”-túrának szánt célpontot így szemre túl messzinek ítéljük, habár a térkép légvonalban alig 4 km-t mond és Aurél is úgy másfél órára becsüli oda az utat. Aurel Marcinak is jó helyet kerít: az ő vadabbik kutyáját kerítés mögé zárja, Marcinak meg éjszakára kinyitja a pálinkafőzésre használt bódéját, így akaratlanul is betekintést nyerek a dolog léptékébe, ami alkalmanként úgy 50 liter körül mozoghat és nyilván szezononként nem csak úgy mutatóba’. Megmutatja és ivásra ajánlja saját forrását: a sziklából kiálló cső zárósapkáját levéve vígan folyik a jéghideg forrásvíz.

A zuhany alatt megtisztulva, felfrissülve bevetjük magunkat a városi életbe. Sikerül rávennem Balázst és Szabit, hogy hadd kapjon a sofőr pihenőt és sörözhessen velük. Aurél szerint nincs messze a város, éttermet is ajánl „úgy háromszáz méternyire innen”. Lépegetünk serényen, de még a város eleje táblát sem érjük el és megtehettünk 1 kilométert. Megegyezünk, hogy Aurel becslésére ezen túl nem hagyatkozunk és úgy egy jó félóra múlva oda is érünk a Dolce Vita vendéglőhöz, közben menetből ismét megcsodáljuk a város „szépségeit”. Látni itt módszert az erkélyre épített üvegházra, a földszinti falhoz fecskefészek módjára ragasztott boltocskát, a hajdani központi fűtés pótlására telepített kályha füstjét falon, sőt ablakon át szabadba eregető csöveket, az ablakon át rendszeresen kidobált ételnek(?) a falon megkötött maradékát. A panelházak közötti parkot bódék, garazsak építésével hasznosították a lakók, a gyepen autók, gyalogosok kitaposott nyoma és a hinta vasán ma már csak szőnyeget porolnak. Két panel között rálátunk a bánya hajdani központi irodaépületére: elhagyatott, bejáratán lakat, ablakszárnyai már máshol szolgálhatnak, tetején csemetényi fák.

Az étterem viszont szépen berendezett, tiszta, kerthelyiségében telepszünk le. Áraik közepesen magasak, erdélyi zsebnek azért inkább magasak, bár erre rácáfol a különteremben folyó lakodalom. Rendelünk, az italt hamar hozzák, épp iddogálunk, mikor idilli kolompszó hallatszik közeledőben: három tehénke ballag ráérősen a fő-utcán hol az egyik, hol a másik oldali park legelni való csábításának engedve. A járókelők, autósok nyugodt viselkedéséből ítélve az állati menet nem valami kuriózum, türelmesen megállnak, megvárják, míg a tejipar elvonul. Kell-e mondanom, hogy a fényképezőm épp nincs nálam? Közben megkapjuk, amit rendeltünk, finom, ízes és kiadós és már a visszaút sem tűnik olyan leküzdhetetlen távolságnak.

Marcit kiszabadítom pálinkaházi fogságából, séta gyanánt kerülünk egyet a fenyvesek közötti réten, aztán nekem is véget ér a nap: jó éjszakát.

Mai tervünk az én vágyaim netovábbja, az Egyes-kő megmászása. Két útja is van, az egyik a városka közepén, a templomtól indul és kicsit kacskaringósabb, hosszabb, a másik a Szép-patak völgyén át közelíti meg, de ahhoz az Olt mentén fel kell menni a víztározóig. Utóbbit választjuk, már csak a rövidebb gyaloglás végett is, a tegnapi messzeség-érzést se a térkép, se Aurél nem hitelesített becslőkéje nem tudja eloszlatni. Persze, ha már arra járunk, nem álljuk meg, hogy a tározót meg ne nézzük. A város felső végét elhagyva az utolsó bányaépületig még elfogadható az út, de onnan gidres-gödrös, kell szlalomozni rendesen, ha nem akarom a Mondeo hasát kavicsos bedörzsöléssel kezelni. Vagy 10 percnyi bicergés, kanyargás után elágazik az út, a Kovácspéter falva felé vezető ág tovább emelkedik, a tóparti üdülőtelep felé vezető marad szintes. Hamar elérünk egy parkoló formán kiszélesedő placcra, onnan már látni valamit a tóból: meredek fenyves oldalak szorítják közre a tavat valahol lenn a mélyben, mi vagy 100 méterrel magasabban vagyunk. Rövid tanakodás után úgy döntünk, hogy a partig nem ereszkedünk le, fordulunk és megyünk vissza az Oltba ömlő Szép-patak oldalvölgyének bejáratáig.

Megtaláljuk a jelzést, 10 percnyi kapaszkodás után az út frissen hordott köves, sáros feltöltéshez vezet. Látszik, hogy a patak nemrég kicsit átrendezhette a medrét és a mellette vezető utat, a helyreállítás még nem teljes értékű. Valahogy kikerüljük, festői rétek, cserények maradnak el mellettünk, majd a fenyves oldalak közötti füves rét vezet egyre feljebb. A rét aztán teljesen összeszűkül végül eltűnik a jelzéssel együtt. Folytatást nem találunk, hát visszafordulunk, egy legényke igazít útba és csakugyan: egy másik, széles rét sarkába érünk, az előbb lanyhán, később egyre meredekebben emelkedő út a rét közepén visz. Az Egyes-követ nem látjuk, az előtte húzódó fenyves gerinc takarhatja. Beérünk az erdőbe, az út zergésen meredekre vált és mi csak csodálkozunk, hogy a nyomok szerint itt lovas kocsival is járnak fel. Meg-megállva kapaszkodunk, de a fenyves hűvösét nemigen érezzük a tüdőt tágító kapaszkodó miatt. Úgy 2 ½ órányi kapaszkodás után elérünk egy háznyi kőtömböt, amely az Egyes-kő csoportról szakadhatott le, alóla kis forrás vize csörgedezik: talán a szikla lyukaszthatta ki a hegyoldalt vízfakadásilag? Már nincs messze a menedékház, mondják a forrásnál éppen pihenő túrázók. Iszunk, felfrissülünk és csakugyan:pár perc múlva egy meredek rét tetején álló fenyők mögött már látszanak az Egyes-kő „ujjai”, t.i. négy, egymást támasztó szikla együttesét hívják így, számomra érthetetlen, miért. A menedékház egészen új, az EKE által épített régit már nem volt értelme felújítani, körülötte a réten csoportok, társaságok heverésznek szanaszét: kit az erdőszél árnyéka, kit verőfény vonz. A menedékház mellett két méretes házőrző vadul ugat és rángatja láncát Marci láttán. Leteszem a hátizsákom és a menház előtti tisztás túloldalán pár lépést kapaszkodva egy alacsony szikla pazar kilátást kínál a Csíki-medence irányában ésaz innen már csak félórányi járásra lévő Öcsém-tető sziklafalára s alatta az Ördögmalom kőgörgeteg-kúpjára. Úgy érezzük mindhárman, megérdemlünk egy kis pihenőt és egy szendvicset, leheveredünk mi is a réten és Marcit sem kell erre biztatni. Kisvártatva elindul felénk a menedékház tornácáról egy piros inges alak, hozzánk tart és felszólít, hogy kössem meg a kutyám, mert ez itt természetvédelmi terület és egyébként is, ha az ő megkötött kutyái elszabadulnak, bőrkutya lesz az enyémből. Ezek szerint ő a gondnok. Ellenkeznék gondolatban, hogy utóbbi miatt épp hogy szabadon hagynám Marcit, hogy esélye legyen menekülni, de inkább hallgatok és Marcit megkötöm: a kötekedő stílusa nem sok jót ígér. Nem vagyok egy jó színész, arcomról nyilván leolvasható, hogy nincs ínyemre a hang, ki is kezdi: Mi van, nem tetszik? Bár egyre inkább nehezemre esik, de a hallgatás bölcsességére gondolok és csak nyelek egyet, ki a fenének hiányzik itt egy veszekedés?

Pihi után nekivágunk a sziklát megmászni. Ha volt is, minden aggályom elmúlik látva a mászás után lefelé tartó gyerekeket, duci hölgyeket. A négy szikla-tű lábát a róluk lepergett törmelék meredek kúpján lehet elérni, onnan már tartókra feszített vastag acélsodrony segíti a sziklák közötti hasadékokban a mászást, de merem állítani, hogy kellő odafigyeléssel és egy kis amatőr szintű sziklamászási gyakorlattal enélkül is fel lehet jutni, a sodrony inkább csak a biztonságot szolgálja. Sokan vagyunk a sziklán, várni kell a lejövőkre a kitettebb részeken. Végre fent a négy ujj egyikének hegyén, alattunk vagy 50 méternyi függőleges fal, körbe felejthetetlen panoráma az Öcsém-tető, a párákba vesző Csíki-medence ésa Hagymás-hegység legmagasabb csúcsa, a Nagy-Hagymás irányában. A hely pár embernek is szűk, lépést sem merek tenni a szédítő mélység szinte szív, csak a keresztbe kapaszkodva, álltó helyemből fotózok körbe, sajnos emiatt a látványban gyönyörködők egy-egy testrésze is belelóg a képbe.

A réten újabb pihenő közben Szabinak eszébe jut, hogy meg kéne nézni közelebbről a menedékházat, követem én is. A verandán egy kis fali szekrényke üvegajtaja mögött fotók és egy szép vers:

Sík Sándor: Az Egyeskő 

A Hagymás üzen az Öcsémnek,
Az Öcsém felel a Hagymásnak.
Mit üzenhetnek egymásnak?

Közepettük a négyágú
Kőkoronával ékes fő:
Egyedül áll az Egyeskő.

A Hagymást utak ölelik,
Az Öcsémhez ösvényke fut.
Az Egyeskőre nincsen út. 

A Hagymás Gyergyóra könyököl,
Az Öcsém Csíkországba néz,
Az Egyeskő csak az égbe föl. 

A Hagymás szénáért könyörög,
Az Öcsém emberekér’,
Az Egyeskő semmit se kér. 

A Hagymás mondja légy velem,
Az Öcsém bíztat: Kegyelem,
Az Egyeskő semmit se mond:
feje körül az Úr lelke borong.

 Nem vagyok jó a memorizálásban, hát inkább lefényképezem, de az üveg csillogása miatt használhatatlan a kép, Szabi kinyitja nekem a szekrénykét a zárban lévő kulccsal. Még meleg a vaku, mikor ott terem ám a piros inges és ránk támad: hogy’ képzeljük, kinyitni a szekrényt, nálunk az-e a szokás, hogy vendégségben belenézünk a házigazda szekrényébe?! Szólni nem tudunk a kellemetlen meglepetéstől, a szekrényke tartalmából ítélve afféle hirdető tábla, ajtaja szél, eső, pára miatt lehet, nem vendégek ellen, de ő csak folytatja egyre: idejövünk, se be nem mutatkozunk, se engedélyt nem kérünk, hogy a máséba belenézzünk. Szabi elégeli meg először, kicsit nyakasabban visszaszól, de csak olaj a tűzre. Elrángatom onnan, de a kedvünket végképp elrontja a nyilvánvalóan kekec viselekedés, az oktalan rendreutasítás. Utólag, lehiggadva is úgy gondolom, hogy a menedékház nem az ő tulajdona, gondnokaként inkább a szíves szóval, közmondásosan meleg székely vendégszeretettel való vendégvárás, szidás helyett a szelíd figyelmeztetés lenne a dolga. Alighanem be lehetett szívva, hogy minderről elfeledkezett. Kár, nagy kár, hogy számomra a rég várt élményt megadó környék szépségébe, idilli békéjébe belerondított. Olyan ez az egész, mintha a lagziban valaki beleköp a leveses kondérba: csak egy kávéskanányi nyál, de elég ahhoz, hogy a levest is ki kelljen önteni és az ünnep hangulatát is elrontsa.

Tanakodunk, hogy mennénk-e tovább a Nagy-Hagymásra, de a tévelygéssel elfecsérelt idő s erő és a még itt fenn is tikkasztó meleg lebeszél róla, én is fájó szívvel, de tikkadt testtel engedelmeskedem. Hiszem, remélem, hogy lesz még legközelebb. Lefelé se kevésbé meredek az út, de gyorsabb és másfél óra alatt elérjük a kocsit, hamar hazaérünk, egy hűsítő zuhany után jól esik egy kis ejtőzés. A tegnapi vacsora ízlett mindhármónknak, de most kocsival cserkésszük be a Dolce Vitát. Már otthon csillapítottam a szomjam nagyját, de itt is jól esik az üdítő és ma kipróbálom gyermekkorom kedvelt ételét, a juhtúrós puliszkát, Szabi és Balázs maradnak a szokásos hús-köret vacsoránál. Ma sajnos nem jönnek a tehenek, hiába várom őket felajzott fényképezővel, talán mégis a havasi rét harmaton zsengére nőtt füvét találták ízesebbnek: sose voltam tehén, de megértem őket. Kihozzák az ételt, hasonlít, hasonlít, de csalódás: gyerekkorom ízeit nem lehet visszahozni.

Este kupaktanácsot ülünk, mi legyen holnap. Eredeti tervünk szerint az Olt völgyében kellene kocsival, teljes menetfelszereléssel nyomulnunk felfelé Kovácspéter falváig, de Károly határozottan lebeszélt minket erről, mert a víztározó után az út már csak terepjáróval járható. Vérzik a szívem, mert a falu környékéről jelentős kapaszkodás nélkül megtámadhattuk volna a Nagy-Hagymást és a Fekete-Hagymást a fenyvesek közé ágyazott havasi réteket: újabb ok a visszatérésre. Így viszont lazább lehet a mai nap: átkocsizunk némi kerülővel Csíkszentdomokost és Gyergyószentmiklóst érintve és a Gyergyói-havasok hágóján átkelve a Gyilkos-tóhoz. A kemping, ahol évekkel ezelőtt sátraztunk, átalakult, faházak sorát építik éppen, szemmel láthatóan nem marad már hely sátrasoknak. Másutt sem jobb a helyzet, ott is csak faházas hellyel tudnak kínálni, hát maradunk az első miniszállónál, ahol két szobát kiveszünk. Jó kis sport a harmadik szintre felcuccolni, a lépcső meredek és keskeny, a szobák elképesztően aprók és csak az egyikben van zuhany. Mindegy, sátorban még ennyi komfortra se számíthattunk volna és két éjszakára ki lehet bírni. Hamar átvedlünk turistává és nekiindulunk a Kis-Cohárd megmászásának.  Bár a környék kissé átalakult, új épületek, kerítések terelik másfelé a jelzett ösvényt keresőt, rátalálunk a folytatásra, de meredekebb útra emlékszem. Lassan, szerpentinezve emelkedünk, míg aztán csak rátérünk a már ismerős ösvényre, innen már kapaszkodósabb az utunk, míg végre ott állunk a lélegzetelállító kilátást kínáló sziklatetőn.Alattunk mélyen a völgy, ahonnan indultunk, odébb a Gyilkos-tó madártávlatból, szemben a Csíki-bükk sziklás oldala, balra a Tündérkert, de mondhatnánk függőkertnek is, merthogy ott nem szed virágot senki és legelni is csak a zergék járhatják, abból is csak a bátrabbja. A szintet tartva ennek a lépcsősen meredek ill. függőleges sziklafalnak a tetején kígyózik az ösvény, míg a sarokra ki nem érünk.Onnan már É-K felé is kinyílik a tér, közel és kicsit lentebb az Oltár-kő, távolabb és velünk egy magasságban a Bardócz-kő vigyáz a Lapos-patak szurdokára (holnap oda megyünk) és a kéklő messzeségben a Csalhó sziklás gerince magasodik fölénk. Lenyűgöző látvány, akárcsak a fenyves hegyoldalak haragos zöldje közt a vonalnyi szélességű szerpentin, amely a Békás-szoros sziklafalai közt tűnik el. Visszafelé ereszkedve megtaláljuk a frissen épített kőkerítést is, amely a régi ösvény alsó, meredek szakaszát bejárhatatlanná tette.

Lezuhanyozunk, egy kis pihi és még mindig van időnk felkocsizni a Gyilkos-tó gátjához, amelyet az a bizonyos földcsuszamlás emelt 1837-ben, maga alá temetve egy székely embert kocsistól, lovastól. Ma inkább kirakodó vásáráról híres ez a hely, kapni itt hímzett blúzt, inget, báránybőr bekecset, subát, asztali székelykaput és korondi fazekasok munkáját. És persze ezen túl mindet, ami ehető és iható: pisztrángot, mics-et, scsorba-levest válogatott húsokkal, vagy akár pacallal, jóféle sört és bort, az is bolond, aki itt éhen, szomjan marad. Elballagunk a tóparti kultúrösvényen a Gyilkos-patak betorkollásáig, aztán teszünk egy kört a vásárban, hogy beskálázzuk az árszínvonalat és végül az étkező sátrak szélén foglalunk helyet, hogy Marci is etethető közelségben legyen. Persze, hogy a roston sült pisztráng a nyerő, Marci is boldog a gerincen maradt hússal, uszonyokkal és a szállodánkig vezető ~500 m-es út két oldalának és közepének zsúfoltsága miatt még a sörözés kockázatát is bevállalom.

Ragyogó napfény ébreszt, ma is szép napunk ígérkezik: a Békás-szoros előtt letesszük a kocsit egy falatnyi parkolóban és a Lapos-patak szurdokának mentén felkapaszkodunk a Kupás hátsó mezejéig, majd visszaereszkedünk. Már a kocsiból látszik, hogy a patakunknak csak a neve Lapos, nem a jelzője: nemcsak a szurdok falai látszanak mászhatatlanul meredeknek, de a szurdok völgyvonala is.Nem csalódunk, mire a szomszéd oldalvölgy alján lévő parkolóból a gerincre felérünk, már fújtatunk erősen, innen egy pontról a fölénk magasodó Oltár kő pazar képe foqad. Oldalazva, szerpentinezve fut az út, a szurdok alja hamarosan alánk emelkedik, de hangja nincs: a hosszú szárazság elapasztotta a patakot, csak pár medence alján csillog valamicske víz. Marci persze beleveti magát és mi irigyeljük, bár saját levünkben mi is fürdünk. A szurdok szikláin, kövein jól látszik, hogy átlagos víznél komoly zúgók, kisebb vízesések egész sorának hangja töltheti be a völgyet, amit a sziklafalak még felerősítenek, kár, hogy ezt az élményt most nem élhetjük meg. Följebb, följebb, a szurdok falai összeszűkülnek, függőlegesek, most járhatunk a Bardócz-kő alatt. A mederben kőről-kőre lépdelve vagy a sziklafal aljában taposott ösvényen haladunk tovább, aztán egyszer csak kinyílik a völgy,az ösvény felkapaszkodik a lankás oldalba és egy cserényekkel, esztenákkal, megszórt hatalmas havasi rét szélére érünk: ez már a Kupás hátsó mezeje. Letelepedünk a fenyők hűvösébe, eszünk, iszunk és egy kis pihi is kijár: a rétet övező, innen dombnak tetsző csúcsok rendre 1200 m körüliek. Egyedül Marci kutyám mutat aktivitást, hozza az eldobni való ágakat és nem érti, hogy miért vagyunk még dobálni is lusták. Na ja, akinek négy lába van…

Szabit a korábbi világjárásairól faggatjuk és ha elhallgat, inkább még kérdezünk, valahogy nem akaródzik megmozdulni erről az idilli szépségű helyről. Pedig ballagva is gyönyörű, nem győzzük fényképezni az erdőszéli ösvény kibukkanásainál az újabb-újabb profilját. Még mindig van mit kapaszkodni, egész fel a nyeregig, ahol pár tehénke legelészik békésen. Marcit megkötöm, a nyájak mellett szolgáló kutyák méreteiről és vadságáról már a Pádison volt módom fogalmat alkotni.Felérünk, nyájőrző kutya egy szál sem, turista jelzés se több, bóklászva keressük a következőt, végül a nyereg túloldalán, a fenyőcsoportokkal tarkított rét folytatásában, a kocsiút mellett leljük meg. Jó darabig ez a kép kísér, aztán beváltunk az erdőbe és onnan egyre meredekebben ereszkedünk le a parkolóig és igazán most tűnik csak fel, hogy milyen magasan lehettünk. Bár kora délután van, se kedvünk, se erőnk még egy lájtos pót-túrára. A zuhany alatt a fejem tetejéről sós lé csorog, sebaj, majd a jó fűszeres-sós miccsel pótoljuk a sóveszteséget. Már nem is jut eszembe összeaggódni magam, hogy a sörök miatt gyalog menjünk: a szokott helyen a szokott menü és Marci is jóllakik. A vásárban veszünk pár dolgot az otthoniak örömére és hamar nyugovóra térünk: holnap jó lenne még kora este hazaérni.

Hajnalban kelünk, csak a kempingfőzőn készített instant kávé segít használható állapotba zökkenteni minket. Nyögve, bukdácsolva lecuccolunk a lépcsőn, amely tűzoltók edzésére lenne inkább alkalmas és nekiindulunk. Gyergyószentmiklósnál valami belső sugallatra Szováta felé fordulunk és nem bánjuk meg: a Hargita-vonulat nyerge itt alacsonyabbnak is tűnik, az út sem rosszabb, mint Székelyudvarhely felé volt és nyerünk vagy 90 km-nyit az amúgy sem rövid útból. Minden perc jól jön, Nagyváradon már ismerősként használjuk a belvárost elkerülő körgyűrűt, így 1 óra körül lépjük át a határt. A rekkenő hőséget és az autópálya monotóniáját segít feledni a rádiós közvetítés kézilabda csapatunk hősies győzelméről az izlandiak ellen a londoni olimpián és fél 6-kor azzal búcsúzunk Veszprémben, hogy Erdélyt felfedezni nem, csak picit jobban megismerni sikerült és van bőven miért visszatérni.

2012 augusztus

A dolog úgy kezdődött, hogy lusta voltam beírni a netes keresőbe a Szlovák Paradicsom teljes nevét, és persze előhozott néhány weblapot a Cseh Paradicsomról is. Kíváncsi lettem, hogy az elvált felek (Csehország és Szlovákia) hogyan osztoztak meg a paradicsomjukon. Az már a képekből is látszott, hogy bár a szlovákoké izgalmasabb és fizikailag is nagyobb kihívást jelent, de látványban és változatosságban a cseheké sem marad el mögötte, ráadásul ott van többlet vonzerőnek a környező tájék szelíd szépsége, várai.

Hogy a két Paradicsom különbségét jobban megvilágítsam, hadd tegyek egy kis kitérőt. Mint azt már egy korábbi dolgozatomban kifejtettem, a turistáknak két válfaja van. A fajturista meghódítandó terepnek tekinti a természetet, nem átallja órában, kilométerben és szintkülönbségben mérni a napi teljesítményét és a meghódított csúcsok magasságával ámulatba ejteni hallgatóságát. Amíg két lába viszi, elképzelhetetlennek tartja, hogy a napi kitűzött adagot akár egy méterrel megkurtítsa, sőt, akár kitérőkre is hajlamos, amíg a nap le nem megy. Picit lenézi a kulturistát, aki viszont a természet iránti kíváncsiságból és szeretetből nem átall leguggolni kirándulás közben egy virághoz, látcsővel lesni az állatokat, filozófiai alapon, nem gyengeségből választja egy hegytető, szikla könnyebb, lájtosabb útját és nyugodt szívvel fordul vissza az aznapi túracél előtt, ha elfáradt. Na, ha a Szlovák Paradicsom túrázásilag a zergevérrel oltott fajturistáknak kedves igazán, a Pádisra meg az menjen, aki a felmenői között legalább egy barlangi medvét fel tud mutatni, a Cseh Paradicsomot a kulturistáknak ajánlhatom igazán. Ne totózzatok, magamat hova sorolnám: mindkettőhöz, társasága válogatja, bár korral egyre inkább hajlok a kulturizmus felé, de mindig fel tudnak izgatni egy-egy komoly teljesítményt jelentő túra tervével.

Nézem hát a Cseh Paradicsom képeit, olvasom az élménybeszámolókat és egyre inkább vonzónak találom, már terveket szövök, milyen útvonalon mennénk, hol tudnánk sátorozni, mit érdemes a környéken megnézni és mindez hány napba férne bele. Aztán ahogy szoktam, túratervet csinálok és szétküldöm a barátaimnak, mert az igazán jó túrához szükséges ösvény, hegycsúcs meg patak, de egy jó társaság elengedhetetlen. Na, hát ez utóbbi jött össze nehezen, nem mintha nem tetszett volna nekik a dolog, de kinek épp kampányszerűen sok munkája volt és nem mehetett szabira, kinek a diplomatervét kellett a közeljövőben beadnia, kinek meg az volt a kihívás (és persze egy kis mellékes), hogy huszonkét focista közt szaladgálva kivívja a közönség haragját. Végre összejön a dátum és kocsizással együtt 3 napra szűkül a terv. Ilyen körülmények között különösen fontos, hogy ne kemping vagy parkoló keresgélésével teljen az idő, hát nekiesek a netnek és alaposan feltérképezem a lehetőségeket. Kemping van elég, a nyárvégi időpont elég üres sátorhelyet ígér, nem törődök foglalással. A turista térképeket böngészve fokozatosan ráébredek, hogy a Cseh Paradicsom turisztikai látnivalói több kisebb, de egymástól 8-10 km-nyire lévő területen koncentrálódnak és ugyan az egész gyalogosan is körbejárható egy hét alatt, de nekünk az idő rövidsége miatt célszerűbb lesz az egyes területeket kocsival megközelíteni és ott bakancsra szállni. Hogy társaim ne tartsanak túrázásilag beszűkültnek, szerepel a tervben Jicín-i városnézés már csak Rumcájszra tekintettel is és egy Nova Paka-i menet, hogy a csehek híresen finom söreinek egyikét ne csak a korsóban, de az erjesztő kádban is megismerjük.

Ahogy szoktam, fellapozom az Útikönyvek sorozat egy régi, még Csehszlovákiáról szóló kiadását, hogy megtudjak valamit a csehekről. Azt írja ez az okos könyvem, hogy a cseh ember vígkedélyű, vendégszerető, de a hasát is legalább annyira szereti. Imád jóízűeket enni, pár korsó helybéli főzésű sör mellett elbeszélgetni és a híres cseh cukrászok remekei is a gyengéje. Mondjuk, ez alapján mi, magyarok is jó csehek lehetnénk, persze állampolgárság nélkül. Találóan jellemzi a csehek viszonyát ezekhez a dolgokhoz Josef Ladá-nak, a Svejk-regény világhírű illusztrátorának rajza, a címe: „A hanák mennyország”. Jól táplált morva hanákok hevernek hasmánt egy zöld réten, körülöttük hasonlóan gömbölyded angyalkák szakácskodnak, keverik a gombóctésztát, főzik a vajas knédlit, sütik a húst, forgatják zsírjában a ludat és csordítják habosra az aranysárga sört a boldog létezés mennyei fokán. Egyaránt szeretik a sertés- és a marhasültet, köret gyanánt a krumpli, de főleg a knédli jöhet szóba és mellé természetesen párolt káposzta. Nem szabad a felsorolásból kihagyni a kvarglit. Ez az Olomutz-i származású pogácsasajt aludttej túrójából készül és rúzsflórával érlelik. Alacsony zsírtartalmú, igen pikáns illatú, kissé sós, markáns ízű dolog és igen jól harmonizált íz-együttest alkot a rozskenyérrel és a sörrel.

 A cseh konyha egyik jellemzője, hogy a főzelékeket nem ismeri, zöldségeket alig használ, azt egyék az állatok, hogy jó porhanyós sültet lehessen belőlük készíteni. Kedvenc tálételük így áll össze: natúr sertéssült knédlivel és párolt káposztával, csehül veprové, knédlik se zelo, a kis v-betűs ékezeteket meg osszátok be, ahogy jónak látjátok. Az édességeket – bár vágytunk rá – nem volt alkalmunk kipróbálni a nagy rohanásban, talán legközelebb egy gasztro-túra keretében.

De hát hol van ez még, oda kellene érni előbb. Minthogy a csapatunk négy fős lett, cuccostól beférünk az én cet-méretű Mondeo kombimba és előreveti árnyékát részemről egy napközbeni aszkézis sörileg, ami Csehországban a jó öreg Tantalusz kínjával vetekszik. Az útvonal Veszprém – Győr - Pozsony – Brno – Prága – Mladá Boleslav – Jicin, kb 540 km, ebből  478 km autópálya. A szlovák és a cseh autópálya matricákat az Autóklubnál előre és forintért megvettük időt és talán pénzt is megtakarítva.

Utánaolvasok a Cseh Paradicsom fő látványosságaként tartott sziklák geológiájának is. A szakemberek szerint ezeknek a „sziklavárosoknak” az anyaga tengeri üledékként került erre a területre és préselődött homokkővé ill. töredezett meg a rá nehezedő fedőrétegek nyomása alatt. Később a terület kiemelkedve helyenként megőrizte, máshol a csapadékvíz elhordta ezt a fedőréteget és napvilágra kerültek a homokkő sziklák, amiket a szaknyelv találóan kibúvásoknak nevez. Változatos formáikat már a felszíni erők (eső, szél, fagy) alakították és alakítják folyamatosan.

Sokáig vajúdtam, hogy Marcit, az én kedves kutyabarátomat hozzam-e magunkkal, de részben mert nem tudtam, hogy a természetvédelmi területté minősített Cseh Paradicsomba szabad-e egyáltalán kutyával bemenni, hogy lesznek-e ill. megkerülhetőek-e a Szlovák Paradicsomban megismert láncos, vastálcás, létrás szakaszok, amiket kutyával végképp nem lehet bejárni, nem utolsó sorban Marci hozzászokott már az utazási komfort egy olyan magas fokához, amit a kombi teljes csomagtere nyújt. Az utóbbi szempont döntött: négyünk motyója mellett csak egy szállító ketrec jöhetett volna szóba, ami egy ekkora útra szerintem állatkínzás és csak nyomós okkal vállal be érző szívű gazdi. Mint később kiderült, a másik két tényező miatt lazán jöhetett volna ez a kutyafülű, mert sehol sem voltak számára leküzdhetetlen akadályok, egyedül a sziklák tetején kellett volna elővigyázattal lenni.

Ezúttal nem szervezkedtünk előre saját hadtáppal bográcsozásilag, hogy maradjon tere tájjellegű vacsoráknak, de amúgy önellátásra készültünk. Ez be is jött: a nem korai, de annál bőségesebb reggelikkel és útravaló szendvicsekkel ki tudtuk húzni vacsoráig.

Szombaton hajnalban indulunk, mert a délutánt már túrázással tervezzük tölteni. Megy minden rendben, a határokat csak egy-egy lassítással vesszük. Ismerősek arrafelé nem lévén nagy megnyugvással nyugtázzuk, hogy az összes nagyvárost elkerüli az autópálya, a forgalom gyér, haladunk rendesen. Pozsony és Brno közt félúton elkezdődik a burkolat okozta ütemes, sűrű dobolás és eltart Prágáig. A Führer méter vastag betonlapokból álló Drezda-Berlin autóútja jut eszembe az illesztésnél idővel akár arasznyira nőtt ugratókkal, de ezt itt képtelen vagyok megérteni: az aszfalt színéből ítélve nem lehet öt évesnél idősebb és csak arra tudok gondolni, hogy az útépítő körhagyó úthengert használhatott és így a végső egyengetés picit barázdásra sikeredett. A Prága – Mlada Boleslav szakasz ehhez képest maga a csendes suhanás, habár szemmel láthatóan régebbi kiadás. Jók, érthetőek a táblák, időben kapunk információt a leágazásokról, egyedül Jicinnél kavarunk egy kicsit, mert Turnov helyett Trutnov-ot vesszük célba. Jinolice falucska előtt beugrunk egy kempinget jelző táblának, de egy pár szilvafás telken kötünk ki, amit a tulaj kempinggé minősített művelésileg. Balázs már maradna, de fordulunk és pár perc múlva már a Nemeček-tó partján elterülő kempingünkhöz vezető úton gurulunk. Már majdnem beérünk, mikor az út szélén egy alak megállít és egy jegytömböt lobogtatva 75 koronát kér. Csehül egyikünk sem ért, az a kevéske orosz, ami még régvolt tanulmányainkból megmaradt kevés hozzá, hogy szót értsünk, de végülis fizetés nélkül elenged. Talán egy szélhámos lehetett vagy egy a sikertelenségbe beleúnt kihelyezett horgászjegy árus, mert a 3 nap alatt többször is elgurulunk a helye mellett, de többet nem látjuk. A kemping idilli szépségű, van itt minden: tópart, fenyőcsoportok, zöld gyep, faházikók, játszótér – és sár. A jelekből hamar kikövetkeztetjük, hogy komoly eső eshetett nemrég, keresni kell a helyet, ahol nem csillog a víz a fű között. A recepción mosolygós hölgy, az angolt érti, a németet nem annyira és a mutogatásban is otthon van. Hamar tisztázzuk, hogy előre kell fizetni, megkapjuk a „Fizetve” értelmű sátor-táblácskáinkat, megmutatja a hideg-meleg vízlelőhelyet, a falatnyi vendéglőt és sörözőt, végül mutatóujját nyomatékkal felemelve mellúszó mozdulatokat végez. Csak bámulunk, talán a horgász-tó egy sportos használatára hívja fel a figyelmet vagy az alkoholos befolyásoltság komolyabb mértékénél a tocsogós helyeken a hasmánt előrejutás módját ajánlja? Nem, a lopás ősi mozdulatát mutatja, hogy óvakodjunk, csak így két kézzel, párosan mutatva félreértettük. Ennyi feszültségre a csehek a 11˚-os Gambrinust ajánlják és errefelé nincs sörpatika, ahol ne lehetne kapni. Élvezettel kortyoljuk, hamar hat, megnyugodva verünk sátrat helyfoglalás gyanánt és pár perc múlva már első túránk beszállásához igyekszünk, várnak minket a Prachov-i sziklák (Prachovské Skaly). Átkelünk a fölöttünk lévő Odborsky-tó gátján, körülöttünk fürdőzők, kempingezők, kocsik, kutyák, gyerekek tarka kavalkádja, néhány konténer méretű vendéglőcske jóval nagyobbacska kiülővel jelzi, hogy kínálásban, kiszolgálásban is szorgalmas nép a cseh. Futó pillantást vetünk a készételek fényképes kínálatára és máris tudjuk, hogy este nem kell vendéglőt keresnünk. A tó túlpartján az erdős oldalba kanyarodik az ösvény és 10 perc kapaszkodás után már két irányban is közelíthetjük túracélunkat. A sziklák alatt vezető, kevésbé látványos ágat választjuk, így jó dramaturgiája van a túrának, csalogatónak a fák közt villan csak ki egy-egy sziklatorony. A turistaút széles, jól jelzett (és ez igaz a később végigjárt összesre is). Álmélkodunk, hogy a fákat, növényeket kényeztető humuszréteg alig pár centis, inkább a homokkő sziklák anyaga, a hajdan tengervíz áztatta homok a talaj, amelyen kellemes járás esik. Találkozunk a sziklák néhány méretes darabjával, amely a lejtőn valahol megállt és beágyazódott, lassan a vegetáció birtokba veszi: előbb a moha lepi be, aztán már fenyők is próbálkoznak megélni a tetején, változó sikerrel. Érdekes, hogy a sziklatornyok szülte darabok méretében nincs középút: vagy szobányiak vagy homokká porladtak. Haladunk, bámészkodunk, pár, sziklák határolta, mély bevágás kivételével alig látunk valamit. Végre egy szép sziklacsoport, az erdő fáiból alig látszik ki és onnan megpillantjuk a sziklavárost, amiért jöttünk: előttünk a Prachov-i sziklák. Közelebb érve nagy parkoló bukkan ki a fák közül sok kocsival, ide ér fel a műút Prachov község felől.  Az út túloldalán a természetvédelmi terület bejáratának épületei, kerítése várják a látogatókat: 50 korona a felnőtt, 30 a nyugdíjas/diák belépő, leperkáljuk és máris a paradicsomon belül érezhetjük magunkat: a parkerdősen széles turista-országút mindkét oldalán a képről már ismerős, de élőben mégis lenyűgözően karcsú sziklatornyok csoportjai magasodnak.Csak bámulunk, aztán fotózunk megszállottan, de hamar dönteni kényszerülünk: mellékutak vezetnek a sziklák alá, közé. Persze hogy nem lehet megállni, nem szabad kihagyni, fel kell menni. Már az első bámulatba ejt: a függőleges, néhol visszahajló falú, 10-20 méteres sziklafalak valóságos labirintust alkotnak, van sima falú és egérrágta, rovásírásos és szintesen barázdált, köztük a rések az arasznyiaktól az épphogy járhatón át a még bővebbekig, a tornyok tetején csúcsos sapkát, asztalnyi sík lapot, de akár bonszáj fenyőt fedez fel a szájtáti látogató és találhatsz olyat is, mintha egy leveles pogácsát készített volna nyaktörő magasra egy őrült szakácsné.Helyenként félsz, hogy az egész torony rád dől vagy csak épp az a szobányi, bizonytalan helyzetű szikladarab zuhan mindjárt a fejedre,máshol oldalazva préselődsz át egy olyan résen, ami előtt a hátizsákodat már muszáj volt levenni és nyilvánvaló, hogy ott túl a résen nem szabad az uzsonnádat megenni, mert akkor már nem férsz vissza.A kő-csodákra szinte zavartalanul bámulhatsz, mert a homokkőbe ügyes lépcsőket, átjárókat faragtak gondos kezek, eltévedni meg lehetetlen, mert a vendég hogy úgy mondjam, meg van vezetve. A kilátás szó itt sajátos értelmet nyer, mert jórészt további sziklákra lehet fel- ill. lelátni, messzebb, a 4-500 m-es tengerszint feletti magasságú dombvidék távolabbi pontjaira alig. Ahol mégis, ott szinte bizonyosan a Trosky Hrad kéttornyú sziluettje tűnik fel a kéklő messzeségben, mint e táj szimbóluma.

Haladunk lassacskán, bejárjuk szorgalmasan a kitérőket, oldalágakat és ha a sokadiknál fásultan fel is merülne a kérdés, hogy felmenjünk-e,  érdemes-e az ikszedik sziklára felkapaszkodni, hogy újabb sziklákat láthassunk, Balázs mindig ráébreszt, hogy most vagyunk itt, ne hagyjuk ki. Balázs így a védése előtt legalább másfél diplomás szaktekintély, már csak ezért sem vitatkoztunk vele, meg aztán az tényleg axióma, hogy akkor ott vagyunk, ahol épp vagyunk, ezen nincs is mit vitatkozni. Csodálatunk a sziklák iránt lassan mérséklődik, de átterelődik a látogatókra. Maga a turista főútvonal is lépcsőkkel, átjárókkal, szűkületekkel tarkított, helyenként meredek, mégis szép számmal lehet látni nem sportos küllemű, átizzadt pólójú, lihegő turistákat, kerékpárosokat, babakocsit toló szülőket. Lenyűgöző és dicséretre méltó ez a népes törekvés a természetbe, a jó levegőre és jó lenne hazai erdőinkben is viszontlátni.Vissztértünkben a prachovi sziklák legutolsójáról szép kilátásunk nyílik a tavainkra, a „néplavór” kempingre, a miénket a fák miatt csak sejteni lehet.

A kempingben konstatáljuk, hogy bár a térkép szerint nem volt több a megtett táv 6 km-nél, 4 órába telt és határozottan jól esik leülni, elfáradtunk. Persze a 6 km így csalós, a sok kitérő és lépcsőzés kiszedte az erőt a lábunkból, a nézelődéssel elszaladt az idő. (Na, így magyarázkodik a fajturista…)

Mindenesetre a falatnyi vendéglő műanyag hullámlemezzel fedett teraszán bármelyik lefényképezett ételt elfogadnánk, ha azonnal tudnák hozni, mégis erőt veszünk magunkon és kérjük a cseh specialitást, a betanult vepro – knedlo – zelo-t. Kudarc elsőre, így hármasban nincs, de van két étel, amiben a három alkotó megtalálható, hát ketten-ketten így rendelünk egy-egy párt és nem bánjuk meg, csak a knédlivel körített sertéssültre öntött barna mártást nem szabad összeházasítani a húsos gombócokhoz járó tejfölös-káposztás szósszal, de belakunk rendesen, a Gambrinus is jól esik nagyon, fogpiszkálót ugyan úgy kell faragnunk fagyis falapátkákból, mégsics nálunk elégedettebb turista paradicsom szerte. Már sötétben ballagunk haza és félálomban jut csak eszembe, hogy milyen hosszú volt ez a nap.

Rossz szokásom, hogy a lefekvéstől csaknem függetlenül hajnalban ébredek és a zabszem fényképezésileg már bennem van: egy rövid foto-túrát teszek a többiek ébredéséig.Most sem csalódom: elmegyek addig a szikláig, ahonnan tegnap szép kilátás nyílt a kempingünkre és tátom a számat, mert a szikla jelentősen likas, amit csak így, alulról lehet észrevenni. A „talált” fotó jó érzésével térek vissza, a társaság már a reggelihez készülődik. Elfoglaljuk a kemping egyetlen asztalát a konyha előtti féltető alatt. Nincs messze a sátrunktól, mégis ésszerűnek látom kocsival odaállni, nem egyenként odacuccolni. Ezek hárman meg persze hogy kikezdenek, hogy így aggkori elgyengülés, meg úgy egészségtelen kényelemszeretet, de így hamarabb készülünk el, indulás!

Mai túratervünk szerint három régióját járjuk be a Cseh Paradicsomnak. Az első a Trosky Hrad, egy domb tetején áll és két különálló tornya különösen magasnak látszik, mert egy-egy bazalt kúp tetejére építették. Bár kocsival csaknem a vár lábánál lévő fizetős parkolóig fel lehet gurulni, de mi a domb aljában lévő Klová falucska utolsó házainál hagyjuk a kocsit és fajturistákhoz méltóan onnan indítjuk a csúcs-támadást, a gyanúsítást pedig, hogy mindezt földhözragadt anyagias okokból tennénk, kikérjük magunknak. A vár maga is belépős, fizetünk és lépcsőzünk.A két bazaltkúpot egy derekas várfal keríti körül, belül békés kép fogad: ketrecekben kacsák, galambok várják sorsukat, az ívesre hajlított ülőfák most még üresek, valószínűleg ragadozó madarak fognak bemutatót repülni, ha összejön a nép. A várfalnak sörsátor, ajándékárús bódé támaszkodik, mindez nem zavarja a várudvar hangulatát, egyedül a tető helyett katonai álcahálóval leborított hajdani épület rí ki ebből a környezetből. Csak nem hadban áll a várúr és az ellenséges légi felderítés dolgát van hivatva megnehezíteni ez a terepszínű „patchwork”? Mi azért megtámadjuk az egyik tornyot és jelentős szuszogás árán be is vesszük. A falak szépen rendbehozva, a zászló kitűzve, gyönyörű körpanoráma kínálja magát a bámész látogatóknak, sűrűn csettegő fotósoknak. Így, madártávlatból látszanak igazán a dombság szelíd lankái, a békésen kanyargó Libunka folyócska és most pillantjuk meg először a közeli „sziklaváros”-nak, utunk következő állomásának bizarr sziluettjét. Bár a kilátás a másik toronyból csaknem ugyanaz, mégis le- és felmászunk és rájövünk, hogy tényleg. Belegondolok, mi szaladgálni valója lehetett anno egy apródnak, ha a feledékeny várúrnak az egyik torony tetején jutott eszébe, hogy a pipája ugyan ott lóg a szája sarkában, de a tűzszerszámot a másik torony párkányán hagyta, dohányért meg le kellene ugrani a faluba. Nehéz lehetett régen az apródi élet.

Lenn a társaság komlós, alkoholos üdítővel jutalmazza magát, én csak belekortyolok, hogy mégis legyen fogalmam, mit veszítek.

Átgurulunk a Turnov városkához közeli hegyi parkolóba, lepengetjük a tökéletesen kecskepásztor kinézetű hegyi embernek a szükséges koronákat és innen már gyalog kapaszkodunk fel a Valdstejn-kastélyhoz. A névadó valószínűleg Waldstein-nek írhatta magát és nem volt más, mint a harmincéves háborúban magát kitüntető Wallenstein tábornok, aki Jicin városát is felvirágoztatta. A kastély nevének ezen a szimpla v-s, j-s, betűtévesztő (el)írásmódján a precíz német bizonyára kiakadna, de ez így csehes és kész.Látszik, hogy építtetője hadvezér volt: a kastély védelmileg egy jókora sziklatömbre épült az erdő közepén, bejárati útja hídszerű és pillérei is sziklák. A klasszicizáló kastély és a bejárati híd oszlopsora, rajtuk szentek szobrai stílusos egységet alkotnak. Innen többfelé mehetünk, mi az ide 3 km-nyire lévő erdei kastély, a Hrubá Skála irányában megyünk a csaknem tökéletesen szintes, széles erdei úton. Az erdő szép, gondozott, itt is sok a gyalogos, kerékpáros túrázó és félúttól egy-egy rövid kitérő csodaszép kilátásokat kínál a dombságra és az előttünk – alattunk húzódó „sziklavárosra”.A tegnapitól annyiban különbözik ez a kilátás, hogy távlata is van, itt nem jutna eszedbe, hogy egy kötél és sok-sok bátorság árán meg lehetne spórolni a leereszkedést és a felmászást a másik torony tetejére. Sok a szép kilátás, lassan haladunk, még egy csinos erdei erdészházat hagyunk el egy rét közepén és felbukkan aHrubá Skála kastély tornya, aztán a dugig telt parkoló és a vásárososok, büfék és kegytárgy árusok során tolongó nép. Ülünk picit, harapunk párat, megcsodáljuk a kápolna nemesen egyszerű, mégis áhitatot fakasztó belsejét, de megyünk is tovább: ez a tömeg valahogy nem illik érzésünk szerint a túránk hangulatához.

Most végigcsodálhatjuk alulról, a sziklák tövéből azokat a tornyokat, amelyeket az imént még felülről, oldalról láttunk: csak a perspektíva más, a bámulat ugyanaz, gyönyörű és ámulatba ejtő, méltán hívják ezt a sziklacsoportot Rock City-nek..Egy sziklatorony tövében a homokkőbe mélyen bevágódó kéznyom mutatja, hogy nem csak az időjárás képes bámulatos formákat létrehozni a homokkő szapora koptatásával. Vagy ez az útvonal rövidebb vagy már kevesebb időt töltünk egy-egy képződmény fotózásával: vissza hamarabb érünk a parkolóba. Előbb hosszasan tanulmányozzuk a térképmásolataimat, hogy különösebb látnivaló híján hogyan kellene célszerűen átkelni Turnov városán és megtalálni mai harmadik túracélunk, a Klokocské Skaly turistaútjának kezdetét Záholice község határában. Ha eddig nem, most nagy hasznát vesszük a kölcsön GPS-nek, mert a város túlsó fele fel van túrva, a dombok felé vezető utak szinte mindegyike le van zárva. Végül jelentős vargabetűvel elérünk egy kereszteződéshez, ahonnan már nem lehet messze Záholice. Kérdezősködünk, két hölgy is csak a vállát vonogatja, hát találomra, csak az irány tartva elindulunk és pár perc múlva, egy métert sem tévelyegve ott a jelzés! Már 4 óra van, kongatnak odabenn rendesen és nem mindenkinek vannak deréktájra beépített tartalékai, most már muszáj enni, hát kicuccolunk és egy lapos, de szobányi kő öblében megmelegítünk pár ebédkonzervet és amúgy nomád-magyarosan belakunk. Szerintem nem nagyon kellene erőltetnem, hogy már forduljunk hazafelé, mégis nekiindulunk, lássuk milyenek a klokocskai sziklák! Ehhez ebben a körzetben sem kell sokáig menni, egy oldalági kitérő kivezet egy sziklacsoport tetejére, ahonnan idilli kilátás nyílik a Jizera folyócska völgyére,aztán legömbölyítetten sima hátú, az eddigieknél jóval nagyobb területű homokkő kibukkanások következnek, de ezek mellől a víz még nem tudta lemosni a homokot, alig állnak ki a talaj szintjéből. Szórakoztatóak, de picit már únjuk a köveket és a homokot, még tisztességből elmegyünk a kilátópontnak jelzett következő csoportig, de a túra csúcspontját, a fényképekről izgatóan bizarr formájúnak látott Rotstejn megmászását közös elhatározással töröljük a mai programból.

Hamar kocsiba ülünk és egy kiadós terelés árán megmenekülünk a lezárt utcák környéki tévelygéstől: irány haza. Elhajtunk Rovensko falu bejárója előtt és nekem eszembe jut az okos könyvemben olvasott történet a falu harangjairól (úgy látszik, még nem vagyok elég fáradt). A falucska lakói az ellenreformáció idején kicsit megszurkálták a visszatérítéssel próbálkozó jezsuita pátert és ráadásul elkergették a császári csapatokat is. A dolog azért nem ment simán, a harangtornyuk tüzet fogott és leégett. Szorgalmas és hívő protestánsok lévén építettek hamar újat, de a császár a harangokat csak fordítva, nyelvvel felfelé engedélyezte csak beépíteni. Nyilvánvaló tanulsága az esetnek, hogy a fehér ember nem felejt, pláne ha bécsi, ill. hogy hiába van nyelve valam(k)inek, hangja mégsem lesz, ha a hatalom úgy akarja. Mindezt persze hiába meséltem el az utasaimnak, tudatilag visszafogottak voltak a sok kőtől (vagy a sok sörtől).

Nem szöszölünk sokat a kempingben az átöltözéssel és a sminkkel, a késői ebéd dacára lelki szememeink előtt a kisvendéglő tálétel fotói jelennek meg és pár korsó sör gyors egymásutánban. Jót eszünk, iszunk, némi időeltéréssel bezuhanunk a sátorba és most nem érdekel, hogy én alszom el elsőnek: akinek nem tetszik a horkolásom, vessen magára.

Másnap számot vetünk a környék még nem látott látnivalóival és hamar úgy döntünk, hogy a sörfőzés technológiájára nem vagyunk kíváncsiak. Tudat alatt talán az mondás is munkál bennünk, hogy aki „fogyasztani” akarja a párizsit és a törvényeket, az ne nézze meg, hogyan készülnek és lehet, hogy ez a sörfőzésre is vonatkozik. Ma már nem túrázunk, egy kiadós reggeli után szedjük a cókmókunkat, leadjuk a vizesblokk kaucióra megkapott kulcsait. Leadjuk a kulcsokat és már sajnálom, hogy nincs az otthoni kulcscsomómon felesleges darab, 100 koronáért igazán jutányos lenne azt is leadni. Pfúj, micsoda szélhámos gondolatok egy túravezetőtől, hát nem szégyellem magam? Hát nem, csak somolygok egy jót.

Mai első látnivalónk Jicín történelmi belvárosa. Az okos könyvem nem túloz: nemcsak szépen rendbe hozott és történelmi leheletű, de hű képét mutatja a cseh és a közeli német befolyás keveredésének.A város főutcájának középületei klasszicizáló stílusban épültek,az ennél jóval régebbi főtéren a német történelmi városmagok köszönnek vissza, és a pinceszinten hamisítatlan svejki hangulatot árasztanak a sörözők. Ődöngünk, fényképezünk másfél órányit, aztán enyhülés gyanánt a várható hőségre beülünk egy „cukáren” teraszára. Lehet, hogy nem néznek minket fizetőképesnek, de az is lehet, hogy a kisváros álmos hétköznap délelőttjébe nem fér bele a mi célirányos sietségünk, de 20 perc nem elég, hogy a pincér ránk kérdezzen, mit is szeretnénk: egy pohár alibi-szóda mellett napozással eltölteni az időt egy kései felkeléstől ebédig, mint a szomszéd asztalnál a helyi színház bonvivánja vagy futtában felhörpinteni egy pofa sört.Elunjuk a hiábavaló várakozást és meglátogatjuk a szomszédos sörpincét. A boltíves teremben meccsjelenetek és labdás csapatfotók jelzik a falon, hogy a közönség az egykaros súlyemelésen kívül a focihoz is szorosan kötődik. Érdekes azt is megfigyelni, hogy a hazai, sok kis asztalos kocsmológiai divattal ellentétben a vendégek hosszú asztaloknál, összeülve tárgyalják meg a helyi sportélet aktuális kérdéseit. Mindezt alkalmi Sherlock Holmes–ként a körülményekből vezetem le, mert az ivó amúgy bántóan üres ezen a sörözésileg korai órán. Végre előpenderedik a csapos néni, érdeklődésünkre lelkesen magyaráz valamit a képekről, aztán megkóstoljuk a Staropramen különböző alkoholfokú változatait. Jól esik a pince hűvöse az utcai meleg után és a habos hűvös a torokbéli szárazság után.

Elrobogunk Mladá Boleslav-ig, ahol a GPS hathatós segítségével megtaláljuk a Skoda-gyár múzeumát. Sajnos, a kiállítási anyag most a látogató központ épületének felújítása miatt jóval szűkebb, erre tekintettel a belépő is mérsékeltebb árú. Bámuljuk az alapítók rátermettségét, kitartását, ahogyan a hajdani kerékpár készítő műhelyből modern autógyárat hoztak létre, miközben az épületek és a gyártósor jelentős része egyszer le is égett. Utána Józsi kitartásának köszönhetően jó messze találunk egy jó kis éttermet a belvárosban, ahol megismerkedünk a szegedinszké gulas harmonikus ízeivel és az sem zavar, hogy a székelykáposzta-szerű étel káposztája nem savanyított, hanem cseh ízlés szerint édes. Iszom egy kávét, hogy tele hassal és a későnyári lüke melegben ne aludjak el, mert a volán mellett az még az álmoskönyvek szerint is rosszat jelent és nekivágunk a hazaútnak. Megy minden rendben, Prága után ugyan kifogunk egy jó órás dugót, de hát végülis egy kalandtúrába ez is belefér.

Hogy elmennék-e mégegyszer? A kihagyott Rotstejn talán megérne egy misét és persze a tágabb környéken ott lenne látnivalónak az Adsprach-i és a Teplice-i sziklalabirintus és picit távolabb az Elba menti Szász-Svájc híres sziklatornyai, a hanák falucskák csinos faházai, akinek a kövekből ennyi sem elég, néhány ásványmúzeum, Zelezny Brod csaknem teljesen üveg Kristály Hotel-je, termékbemutató jelleggel a Nová Paka-i sörgyár és bárhol egy jó kis cukrászda.

2011 augusztus

Néhányan kollégák rendszeresen kerékpározunk (ki munkába jövet-menet közlekedik így, ki szabadidős sportként űzi) és szerettünk volna valami komolyabbat teljesíteni ezen a nyáron. Tudnotok kell, hogy a társaság meglehetősen el van kapatva környékbeli túrákkal, a Veszprém környéki, vonattal is kombinált túralehetőségek szinte valamennyiét megtettük már egy 30-40 fős törzsgárdával. A teljesítménycentrikus mag a Balaton 3, 2 ill. 1 napos megkerüléseivel már többször is bizonyította, hogy lábai és ülepe kiemelkedő teljesítményekre képes, mi azonban ezúttal egy olyan közepesen igénybevevő túracélt kerestünk, amit fehér ember is kibír. Így esett a választás a Fertő-tó megkerülésére.

Agilis kollégánk, Péter kimódolta, hogy a céges FORD TRANSIT-ot bringahordónak megkapjuk, magunk a motyónkkal 4 személyautóban elfértünk. A 10 fős csapat életkora meglehetősen szóródott a 14 és 61 év között, edzettsége jó átlagos (mindenki rendszeresen sportol legalább egyvalamit), kedélye – a korábbi kellemes sítúrákra is tekintettel – kiváló.

Okulva bevállalósabb kollégáink 1 napos Fertő-tó kerülésének rossz tapasztalataiból eleve kétnaposra szerkesztettük a menetet. A nagyjából 120 km-nyi tiszta távot néhány kitérővel megcifráztuk és a tó kerületét a Mörbisch – Illmitz komp vonalánál megfeleztük, így jött ki egy naponta erőfeszítés nélkül letekerhető 60-80 km-nyi adag. Az már tiszta geometria, hogy a már említett „osztósíkhoz” közeli kempinget kerestünk és találtuk meg Fertőrákoson a Szt.Kristóf Sátorszállás (magyarul kemping) személyében. A régi parasztház hosszan hátranyúló részeiben szépen kialakított és példás rendben tartott fürdő-WC, konyha és mosogató, a kertben gondozott terület szolgálja a vendégeket. A kemping üzemeltetője az épület utcai részében lakik és készséggel állt rendelkezésünkre bármilyen teljesíthető kérésben (tüzifa, szerszám, kerti bútorok, fáról szedhető gyümölcs, stb.). A kemping a belfaluban található, nem messze a templomtól, viszont messze a strandtól.

Pénteken munka (és eső) után indulunk Veszprémből és bő 2 órás út után már válogathatunk is a sátrohelyekben. Amúgy csapatosan elfoglalunk egy traktust a kertből, szemmel tartva, hogy Laciék parancsnoki méretű, kupolás, két oldalhajós sátra illően központi helyet kapjon. Bevesszük honvágy ellen a szokásos tömény görcsoldókat, majd nekilát ki-ki a sátorverésnek. Laciéknak ez a sátor avatási ünnepsége is, de hamar kiderül, hogy ez a helyzetet inkább bonyolítja, mert a prospektus szerinti idő alatt felállítani nem csak annyiból áll, hogy a körlappá hajtogatott rugalmas rúd – sátoranyag kombinációt a reklámfilmben látott egyszerűséggel kidobjuk a placcra.  Közben Barbi élenjáró finom süteménnyel kínálja körbe a társaságot és előrevetíti árnyékát, hogy a közasztal gyanánt összehordott kerti bútoroknál este csak piszkálgatni fogjuk a hazait. Nem így lett, ettünk derekasan, mintha tudj’Isten mennyit gyalogoltunk vagy dolgoztunk volna. Hiába, korunk embere pszichikailag is meg tud éhezni. Meg is látszik rajta…

A sátramat emberiességi okokból a TRANSIT túloldalán verem fel, hogy horkolásommal csak a szomszéd kutyáját zavarjam. Ez össze is jön, arról meg már nem tehetek, hogy ha a többiek a kutya vonyításától nem tudnak aludni.

Reggel 9 tájt indulunk a nagyobbik félkörnek a Fertőrákos – Páneurópai Piknik Park – Mörbisch – Rust – Oggau – Purbach – Breitenbrunn - Jois – Neusiedl am See – Weiden - Podersdorf útvonalon Illmitzbe, ahonnan komppal térünk vissza Mörbischbe és visszatekerünk a kempingünkbe.

A Páneurópai Piknik Park a vasfüggöny széthúzásának állít emléket.Mi, magyarok, azt hiszem nem nagyon vagyunk tudatában a dolog jelentőségének, hiszen nem létezett budapesti fal és a kreált határokkal szétszakított magyar családok keservét sem lehetett hallani az ötvenes évek dresszúrája alatt, ahogy Alois Mock és főleg Horn Gyula 1989-es bátorságát sem tudjuk értékén becsülni. A Park túloldalán az Akadémia Emlékparkja állít mementót a Magyar Tudományos Akadémia 175 évének. Innen egy árnyas út vezet Mörbisch felé, kb a 2/3-nál kiérünk a dombélre, ahonnan már művelt szőlőterületek ereszkednek le a városka széléig.A kilátás a tóra innen csaknem teljes, a pihenő árnyékkal, a kút tiszta vízzel szolgál a vándornak.

Mörbisch (Meggyes) csinos kisváros a szőlőhegy aljában, a partra lefutó utcáján lezúdulunk, hogy a komp menetrendjét megérdeklődjük, de rá kell jöjjünk, hogy nádas itt sem keskenyebb, mint Fertőrákoson: a kikötőig még vagy 3 km-t kell tekerjünk.Kellemes meglepetés, hogy az út mindkét oldalán van kerékpárút(!), elkülönítetten a két forgalmi iránynak.Az utolsó komp 17:00-kor indul Ilmitz-ből vissza, azt kell biztonsággal elérjük.

Úgy 10 óra körül nekiindulunk a mai félkörnek. Mörbisch-t elhagyva a part vonalát követve halad az autók számára is elegendően széles, bitumenes út szőlők, állattartó telepek, nádkéve gúlák között. Máris érezhető a közepesen erős ÉNy-i szembeszél, nyomni kell, hogy haladjunk. Az első komolyabb település Ruszt, és még mielőtt beérnénk, áldjuk a lakóit, mert az út mentén telepített fasor nem csak szép látvány, de a szélárnyékában egész begyorsulunk. Már a szélső házai mutatják, hogy több évszázada létező település és a főtere – amelyet a Világörökség részévé nyilvánítottak - csak megerősíti ezt.A V-alakban kiszélesedő, kockakővel kirakott területet a végén a várfallal körülkerített Halásztemplom és az evangélikus templom épületei zárják le. A főteret szegélyező középkori lakóépületek kellemes rendetlenségben (azaz korántsem egyenes vonalat követve) épültek és ez az egész látványnak ad egy laza hangulatot. Kizsibbasztás gyanánt körültoljuk a bringát és tapasztalnunk kell, hogy az evangélikus templomot a kerékpárosoktól már a középkorban is lépcsőkkel védték. Ezen egy kicsit megsértődünk és a tér belseje felé vesszük az irányt, ahol már ínycsiklandó illatok vonzzák a népet.Az illatok forrása egy ökör, amelyet egy ügyesen szerkesztett állványon forgatnak a parázs fölött és nyilván a felégés ellen fényvédő faktoros sörrel locsolgatnak.
A dolog így rendben is van, a hús sehol sem vörös, inkább vonzóan ropogósra sült barna. Gyomrunk ösztönös vágyakozását egy kóstolóra legyűrjük és indulunk tovább.

Kiérve a mezőre az Alpok felől fújó közepes szembeszél újra próbára teszi a kitartásunkat, apasztja erőnket. Pedig a kerékpárút kifogástalan: széles, sima, időnként csinos pihenők csábítják egy kis lazára a bringást.Többségében egy asztal és pár kényelmes pad kínálja magát (és ki merné mondani, hogy 20-30 km után akár egy deszkalap is ne tudna kényelmesebb lenni a nyeregnél), részletes tájékoztató tábla térképpel és tengernyi információval (legközelebbi kerékpárszerviz, gyógyszertár, bankautomata, információs pont, elsősegélyhely, stb., egyedül a sör-utántöltő helyeket nem említi valami érthetetlen okból).Már a tó északnyugati ívét közelítjük kicsit törtvonalasan és egyre nagyobb a kísértés, hogy valahol megálljunk ebédelni. Egymás után érjük el az északi part településeit (Purbach, Breitenbrunn, Winden, Jois és a tó nemhivatalos fővárosa, Neusiedl), de az élboly szerint hol nincs hely, hol drága, hol lassú a kiszolgálás, egyre fásultabban taposunk tovább. A sivatagban bolyongókhoz hasonló víziók gyötörnek: előbb egy, később már egy egész tálca korsó sört látok lelki szemeimmel, a párától homályos korsó kacéran engedi látni az aranysárga nedűt és dús fehér habját, miközben betétes bringás nadrágomat fohászaimban felajánlom Szt. Simonnak, aki közismerten fakír beállítottságú volt. Végre Weidenben  megállunk és meglepve látjuk, hogy egy országúti kerékpáros verseny célállomása, ahol a versenyzőknek és a stáboknak számtalan sátor szolgál pihenésre, evés-ivásra. Hamar rádöbbentenek, hogy mindezt csak regisztrált személyeknek kínálják, de végre egy vendéglő teraszán lehuppanunk és az első kör sört elsősegély jelleggel egyszuszra lehúzzuk. Közben bátorítjuk egymást, hogy innen már segíteni fog a szél (hacsak a pesszimisták szerint meg nem fordul) és egy Wiener sniclitől új erőre kapva már repülünk a kompig. Adunk az inputnak rendesen és ismét bebizonyosodik, hogy a dolgok értékét az értük tett erőfeszítés adja meg igazán: sör még nem esett ilyen jól.

Kicsit merev lábakkal, de nagyon elégedetten vonulunk ki a bringáinkhoz és most hálát adunk a szerencsénknek (vagy a túravezetőnk előrelátásának), hogy szinte magától gurul a gép a hátszélnek hála. A tó partján itt alig van nádas, már tekerés közben is látni a sok paplanernyős hullámlovast, akik ugyancsak hálásak a szélnek.Beérünk a Seewinkel (~tószeglet) Nemzeti Park területére, ahol egy kilátó kínál lehetőséget egy kis pihire. Innen fentről látni csak, milyen nagy a tó és mennyi vizialkalmatosság használja ki a jó szelet, napsütést, szikrázó vizet. Idővel jól állunk, lehet örömkerékpározni, egy gyenge rásegítéssel 25 km/ó-s átlagot tartani. Csak érintjük Podersdorfot (Pátfalvát), majd több helyen két tó közé szorul az út: a Fertő tó partvonalát követő út túloldalán nádasoktól ölelt apróbb tavacskák sorjáznak, szemmel láthatóan kiváló helyek költő és költöző madaraknak egyaránt.

Ráfordulunk az Illmitz-be vezető autóutat kísérő bringaútra és hamarost a kompnál vagyunk. Behajózunk és a kompon oldódik a feszültség: megcsináltuk az első napi félkört! A bringákat a személyzet pakolja ügyesen, helytakarékos módon (bárha ezt a módit a MÁV is követné egyszer!), mi meg elégedetten elnyúlunk a fedélzeten. 

Mörbisch-hez közeledve elképedve ismerjük fel a londoni Tower Bridge körvonalait. Nem a testvérvárosi küldöttség köszöntésére emelték, a szabadtéri színpad díszlete. Továbbgondolva döbbenünk rá, milyen célszerű megoldás a színpad vízparti elhelyezése: az angol királydrámákban literszám kiontott vért így nem kell elvezetni.

Izomilag keserves zárása a napnak, hogy a parti Mörbisch-ből fel kell kapaszkodni a domboldali Fertőrákosig, miközben észrevétlenül határátlépünk.

A sátorszálláson Peti strandolókat toboroz és majd 100 km-nyi tekerés után néhányan őrültek legurulunk a strandig, hogy enyhülés gyanánt a habokba vessük magunkat. A víz hideg, a part sóderos, de összességében jól felfrissülünk és még a lenyugvó naptól is lopunk egy félórányi melegséget. Vissza már szenvedősebb a menet, de felérünk és nekilátunk az előre bepácolt húsok pirongatásának. Kerül mellé zöldség, hagyma, paprikaszeletek, hogy könnyítsék a gyomorilag várhatóan nehéz vacsorát. Hogy a húsok sütés közbeni folyadékveszteségét előre kompenzáljuk, második páclé gyanánt sörrel alapozunk. Idővel a nap megpróbáltatásai eltörpülnek és kezdjük erősnek, kitartónak és gyorsnak érezni magunkat, a sátorban a derékalj puha-pihe ágyikónak tűnik, de most külön kín, hogy hason szoktam aludni.

Másnapra ez az érzés alábbhagy, nyögve tápászkodom ki kétszemélyes sátram kibúvó nyílásán, de a nap süt és ismét szép napunk ígérkezik. A zsírjába fagyott sült hideg maradéka már nem olyan finom, mint tegnap, a sört sem kívánjuk és a körülkínált ágyas barackpálinka is alig fogy. Bár a mai a kisebb kör, de korábbi túrák résztvevői szerint ez a rázósabb.

Minthogy ma este már indulunk haza, egy kicsit sietősebb a reggeli, hamar rajtra kész a csapat. Az időbe belefér, hát közelebbről is megnézzük a kőfejtőt, a színháztermét és a dombtetőn a vasfüggöny mementójaként felállított grandiózus szögesdrót darabot, az ásványgyűjteményre a társaság többsége már nem kíváncsi.Most kerülő nélkül zúdulunk le Mörbischbe, behajózunk és fél tízkor már a túlparton tekerünk. Az ÉNy-i szél most is fúj, de ma a táv első felén fog segíteni, délután viszont hátráltatni, viszont nem kell már a komphoz időben igazodnunk. Lapos a terület, mint a tenyerem, az út nyílegyenes, néhol 30 km/ó fölött suhanunk. Áttekerünk Apetlon-on (Mosonbánfalván) és Pamhagen-en (Pomogyon) és aztán átlépjük az államhatárt. Az EU-s idők óta ennek itt az Isten háta mögötti helyen végképp nem volna jelentősége, csak a kerékpárút minősége jelzi, hogy ez itt már szép hazánk. A kerékpárút innen kerékpár sztrádává magasztosul, t.i. nem csak az út melléke (mondhatnám nagyképűen: a padka) van derekas gazzal szegélyezve, de az az elvetemült gyomnövény az  út hosszanti felezőjében az aszfaltozás illesztésénél is dúsan tenyészik.Minden stimmel: egy sztrádánál az ellentétes irányú forgalmi sávokat zöld sávval is el kell választani. Szerencsére a vegetáció csak szakaszonként ilyen dús, ezért lehet előtte lendületet véve a lábat felemelni és így elkerülni a szúrós mellékhatásokat a lábszáron. A dolog akkor izgalmas igazán, ha az ember kifog egy megelőzendő népesebb csoportot, mert nem ott jöhetsz vissza a saját sávodba, ahol gondolsz, hanem ahol az a gaz felező engedi. Mindez csak pár km-nyit tart és még jó szolgálatot is tesz, mert elvonja kicsit a figyelmet a melegről és az egyenetlen felület okozta rázásról.

Beérünk Eszterházára (korábban Fertőd), ahol a fő attrakció természetesen a szépen felújított Esterházy kastély.A kastély eredetileg egy U alaprajzú vadászkastélynak készült, majd Esterházy Miklós herceg tervei alapján 1720 – 1766 között épült meg az U két szárát lezáró homlokzati szárny. A kastély méretei, fényűző belső berendezése és a körülötte épített hatalmas park alapján méltán nevezhették kis Versailles-nak. Az Esterházy-ak  híres mecénások voltak, elég ha Joseph Haydn itt töltött zeneileg termékeny éveire gondolunk.

Hamar eldöntjük, hogy egy rövid látogatásra befizetünk, de előbb letesszük a gépeket. Komoly bringás érdeklődésre számíthattak, uras terület és számos tartóelem szolgál parkolásra. Beállok én is, kezem gépiesen rácsattintja a zárat és abban a pillanatban belémhasít, hogy a kulcs a kempingben maradt. Hamar felhajtok egy mindentnyitó vasfűrészt, de addigra Péter és Laci már kinyitotta a záramat egy hajcsattal és egy késpengével. Ügyes, ezt akár én is megtehettem volna (habár hajcsatra amúgy már alig van szükségem), most már csak a bizalmam rendült meg a záramban.  A vezetett kastélylátogatást már lekéstük, hát csak amúgy bringásan körültekerjük a kastélyhoz tartozó park nevezetességeit aztán beülünk egy vendéglőbe és rendesen bekajálunk.

Idővel jól állunk, kicsit sziesztázunk is, és aztán lassan nekiindulunk. Lassan, mondom, mert nincs miért sietnünk, meg tele hassal siessen az, aki dongómotoros. Haladásélményről a sűrű falvak gondoskodnak: Fertőszéplak, Fertőhomok, Hidegség. Utóbbi uras, díszes térkővel kirakott belső bringaút szakasszal büszkélkedik, a belterülethez illő lelassulásról meg néhány derékszögű törés gondoskodik az amúgy nyílegyenes út mentén és az autóversenyekről ismert sikánokra emlékeztet. Fertőboz és Balf között erdőben gurulunk és majdnem pórul járunk: az eső egy szakaszon sártengerré változtatta a bringautat, amire normál sebességgel ráhajtani biztos perecelés. Balfra már azzal a gondolattal érünk, hogy innen ez már a célegyenes (Fertőrákos előtt az utolsó település). Említésre érdemes, hogy sok munkaszolgálatos társával egyetemben itt nyugszik Szerb Antal író, irodalomtörténész, a Pendragon legenda és az Utas és holdvilág c. regények szerzője. A város másik híressége az enyhén kénes gyógyvíz, melyet fürdésre és ivókúrára egyaránt használnak. A túlvégen egy csinos pavilon kínál kultúrált gyógyvízvételi lehetőséget és árnyas pihenőt a vándornak.A víz savanykás, frissít, bár összetétele alapján teljesítményfokozónak nem mondanám.  Pár percet időzünk itt is és nekivágunk a utolsó szakasznak. A vízpartig lefutó dombok emelkedői nem komoly próbatételek, hamar beérünk Fertőrákosra és sátorszállásunkra. Gyors tisztálkodás, szétkapjuk a sátrakat, fizetünk és ötre már menetkészek vagyunk, de Peti még ajánl egy kiváló búcsúalkalmat: a szomszédos fagyizóban jól kinyaljuk magunkat.

Megszavazzuk, hogy a tókerülést haladó hagyománynak tekintjük és a következő célpontunk a Wörth-i tó lesz aztán közepes forgalom mellett estére otthon is vagyunk. A lépcső a negyedikre mintha rövidebb, a fotel mintha kényelmesebb, és egyáltalán, a világ mintha kerekebb lenne.