TÚRÁIM A SZLOVÁK TURISTA PARADICSOMBAN

2016. szeptember 22. - fpetyay

Volt a kocsival könnyen elérhető túralehetőségek között egy, ami már nagyon régóta bizgatta a fantáziámat. Előbb csak a patakban kőről-kőre lépdelős, félig sziklamászós szakaszokkal nehezített túraútvonalakról hallottam egy kollégától, aztán a teljesítménytúrázást kedvelő unokatesóm mesélte, hogy Pünkösdkor ugyanabban a felvidéki régióban készülnek túrázni, ahol olyan nehézségű akadályokon kell átküzdenie magát a kalandor kedvűeknek, ami komoly állóképességet, szédülésmentesen biztos lépést igényel és néha a csuromvizes zoknit, ruhát is el kell tudni viselni. Azt is mondta, azért megy épp Pünkösdkor, mert olyankor még komoly mennyiségű víz is nehezíti a kanyonban az előrehaladást. Több sem kellett, kerestem könyveket, térképet erről a térségről és lassan egy számomra nagyon vonzó, ugyanakkor a kaland borzongását is jelentő céllá erősödött a Szlovák Turistaparadicsom. Ez a vonzalom még most, féltucat találkozás után is erős bennem és szerencsére vannak ott nekem még újdonságot jelentő részek is.

Ha korábbi írásomban a Pádis-fennsíkot a szerelmemnek tituláltam, akkor nyugodtan mondhatom a Szlovák Turistaparadicsomot a kalandnak.

Így előljáróban is kell mondjak pár szót erről a környékről. A Szlovák Turistaparadicsom (Slovenský raj) a Szepes-Gömöri Érchegység (Slovenské rudohorie) legvadregényesebb része. Területét északról a Hernád-áttörés, délről a Gölnic (Hnílec)–patak, azaz a Sztracenai-völgy határolja, nyugatról az Alacsony-Tátra tömbjéhez csatlakozik (bár annál jóval alacsonyabb), keletről az Igló – Mlynky vonal határolják. A hegységnek ezt a részét karsztosodásra hajlamos fiatal, lágy mészkő ill. pala uralja, melybe a fennsíkról lefutó vizek mély szurdokvölgyeket vájtak.

A hegység belsejének feltárása előbb az ott található ércek kinyerése miatt kezdődött el a tulajdonos Coburg hercegség révén 1840 körül kezdődött el. A túrisztika első lépése 1870-ben a Dobsinai jégbarlang felfedezése, de aztán a Magyarországi Kárpát Egyesület tagjai létrákkal, kötelekkel felszerelve Róth Márton tanár vezetésével fokozatosan hódítják meg a szurdokvölgyeket. Ez a folyamat a Nagy Sólyom-völgy (Veliky Sokol) és a Róth-szakadék feltárásával 1893-ban kezdődött és volt olyan szakasza (Kysel-kanyon), amely csak 7 évi próbálkozás után, 1907-ben adta meg magát. Ezzel párhuzamosan folyt a szurdokvölgyek járhatóvá tétele előbb rönklépcsőkkel, később láncos kapaszkodókkal kiegészített sziklajárdákkal, vastálcákkal. Jellemző e munka nehézségére, hogy utolsóként a Hernád-áttörés teljes hosszának kiépítése 1974(!)-ben fejeződött be. A táj egyedi szépségének és természeti értékeinek védelmére 1931-ben megtiltják a favágást, Nemzeti Parkká 1989-ben nyilvánítják.

A turizmus egyre fokozódó terhelést jelent e tájnak, de szerencsére a komoly erőfeszítést és ügyességet igénylő túrák már eleve úgy szelektálják az ideérkezőket, hogy azok értékelik és védik a természet szépségeit. Nem volt ez igaz sajnos arra a pár felelőtlen személyre, akik 1976-ban a Kysel-kanyonban rakott tüzükkel valóságos tűzvészt okoztak. A tűz az igen szűk völgyben fellépő kéményhatás és az igen száraz nyár miatt hetekig tartott és oltására a nehéz terep miatt gondolni sem lehetett. A völgy mészkőszikla falai az izzó pokolban annyira felhevültek, hogy külső rétegük tartás nélküli mésszé égett ki és a fokozott pergés veszély miatt ezt a szakaszt lezárták, a mászást segítő láncok, létrák tönkrementek, a szurdoknak ez a szakasza a mai napig le van zárva. Bár a nagy öregek szerint ez volt a Szlovák Turistaparadicsom legvadabb és egyben legszebb szurdoka, mégsem kell ajkbiggyesztve legyinteni: a táj bőven kínál még izgalmas és szép túrákat. Visszatérve a Szlovák Turistaparadicsom egészére a turistautak nagyon jól jelzettek, de mondjuk azt az elvetemültet meg is nézném magamnak, aki a két sziklafal határolta szurdokokban le tudna térni az ösvényről. A húzósabb szakaszokon a sziklához erősített fémtálcák, láncok, kötelek, létrák segítik a mászást, vagy épp a mederbe dőlt fenyők törzsébe vágott vagy rászegelt fokokon lehet lépdelni. A segédeszközök felszerelői azért bőven hagytak helyet az ügyességnek és a tériszony kiélésének. Az óhatatlanul bekövetkező balesetek vagy vészhelyzetek esetén a Hegyimentő Szolgálat (Horské Sluzby) segít, telefonszáma minden környékbeli kempingben, szórakozóhelyen ki van írva. A kempingekben ugyan nem vagy alig beszélnek magyarul, de a világnyelveken törekszenek megérteni minket és megértetni magukat.

Az itt leírt túrák egyike sem haladja meg egy átlagos edzettségű felnőtt vagy gyerek teherbírását, de gyerekeknél elengedhetetlen a mélység tisztelete. Aki még nem volt soha a Szlovák Túristaparadicsomban, csak biztatni tudom rá: a vadregényes szurdokvölgyek a segített sziklamászással nehezített túrákért hihetetlen látványokkal, a komoly túrák kellemes teljesítmény-érzésével és egy életre szóló élménnyel fizetnek.Aki már egyszer is volt ott, annak ezt nem kell magyarázzam. A Magas-tátrai beszámolómból viszont ideemelnék egy mondatot: „…a szédülés természetes emberi reakció, de leküzdhető, egyedül a bepánikolásra hajlamosak kell komolyan meggondolják a dolgot.”

1992. július

A sok izgalmas információ és kép alapján teljesen bezsongva készültem első találkozásomra a Szlovák Turistaparadicsommal. Hogy ezt a kalandot miért épp két lányommal, a 19 éves Ancsival és az 5 éves Ágival vállaltam be először, ma már nem is tudom. Nekem akkor mindenesetre vállalható őrültségnek tűnt, hiszen az akkori eszem szerint a két stramm kis csajnak ezek a túrák fizikailag semmi esetre sem jelenthettek túlzott megerőltetést, talán inkább a cikisebb helyeken némi kockázatot, amit azzal a tudattal vállaltam, hogy mindketten gyakorlott túrázók voltak, akik nem ijedtek meg egy kis koca sziklamászástól és biztos voltam abban, ha Ági közelében tudok lenni a melegebb szituációkban, segítségemmel gond nélkül boldogulunk. Hogy ez mennyire nem így volt, az hamarosan kiderül, de a kedves olvasó most ne gondoljon emögé egy baljós filmzenét.

A sok túra közül a lányok és a magam tapasztalatlansága miatt a könyvek szerinti könnyebbeket ill. veszélytelenebbeket választottam ki ügyelve arra is, hogy egymás utáni napokon nagyobb terhelésnek ne legyünk kitéve. A nyár közepe a Szlovák Turistaparadicsomban már száraz évszaknak számít, amikor a szurdokvölgyeket kivájó patakok alig csordogálnak és ez ugyan csökkentette a túrák élményét, de kockázatát is. Saját sátrunk akkor még nem lévén az üzemi KISz- szervezettől kölcsönöztem két sátrat és minden más eshetőségre is felkészülve raktuk meg a jó öreg Daciá-t és indultunk útnak. Segítségünkre volt, hogy Édesanyáméknál Miskolcon megaludva nem kellett túl sokat egyvégtében kocsizni, és onnan jóval egyszerűbb volt a Miskolc – Hidasnémeti – Rozsnyó – Imrikfalva (Dedinky) útvonalon becserkészni első táborhelyünket. Szombat lévén mégis csalódás várt: Imrikfalván kempingnek a Gölnic (Hnilec)-patak duzzasztásából keletkezett tóra lefutó hegyoldalban kerítettek területet és érkeztünkkor a szintesebb helyeket már elfoglalták. Hosszas keresés után találtunk egy maradhatósan lejtős placcot valahol fenn, ahova viszont kunsztosan, jórészt tolatva és igen lendületesen lehetett csak kocsival felmenni. Most hasznát vettük az otthoni sátorverési gyakorlatnak és déltájt, egy gyenge ebéd után készen álltunk az első „bevetésre”.

Első túránk amolyan igazi beavató jellegű volt: a Geravy-fennsíkra gondoltunk feljutni a Nálepka-vízesés szurdokában. A térkép nem minden részletében egyezett a valósággal és mi addig mentünk a szurdok „beszállásához” vezető zöld jelzésen, míg egyszer csak minden sziklás kapaszkodás nélkül felértünk a fennsíkra. Egymásra néztünk és már csak ki kellett mondanom: nekünk szurdok kell! Igenám, de a szurdok túrák kivétel nélkül egyirányúak – felfelé. Nem volt mit tenni, szépen visszaballagtunk a völgybe, némi kavarás után megtaláltuk az igazi beszállást és megkaptuk, amit akartunk: a Nálepka-vízesést és a szurdokot a csúszós köveivel, sikamlós fa-létráival és a kényszerű toporgással, mert beszorultunk egy kínos lassúsággal araszoló kulturista csapat mögé. Mégis rém büszkén értünk fel ugyanoda és tettünk egy tiszteletkört a karcsú fenyőkkel szegett vadvirágos tisztáson. Méltányosnak gondoltam, hogy a figyelmetlenségemből duplára sikeredett fennsík-mászást bónusz gyanánt egy lanovkás leereszkedéssel zárjuk. A lanovka alsó végállomása a kemping éttermével egy épület, nem kellett hát gondolkozni, hol is együnk. Alaposan bekajáltunk, felkapaszkodtunk a helyünkre és valahogy egyikünk sem volt oda érte, hogy az esti fogmosáshoz ismét alászálljon a mosdókhoz. Bevackoltunk és semmi pillanat alatt aludtunk, mintha tudtuk volna, hogy ez az éjszaka még izgalmakban fog bővelkedni. Éjfél körül egy mini-férfikórus hangjaira ébredtem, akik a szlovák népdalok nem túl igényes előadását egy igen lelkes és harsány énekléssel próbálták ellensúlyozni. Közben szorgalmasan aprították fejszével a felcipelt tuskót és szították a tüzet, amit – nekem úgy tűnt – a kölcsön-sátrainktól csak pár méterre raktak. Próbáltam csendesíteni őket, de hamar elmutogatták, hogy ha alszom, aludjak, ha nem tudok aludni, jöhetek én is valamelyik szólamot erősíteni. Lehetett úgy hajnali három, mire ők is elpilledtek, de nekem már nem sikerült. Tetézte az éjszakám élményét, hogy a lejtős területen felvert sátorban folyton a legalsó zugban találtam magamat, mert a hálózsák selymes anyaga és a sátorbelső fólia alja kiválóan csúszott egymáson.

Nincs szebb egy ilyen éjszaka után, mint a hajnal. A tó vizét sűrű párák takarták, és ahogyan a nap kezdett erőre kapni, a dúsan harmatos hegyoldal is kezdett párologni. Felkapaszkodtam a kemping melletti sípályán a gerincig és sokáig élveztem a felszálló párákból kibontakozó gyönyörű tájat. Mikor már úgy gondoltam, hogy a lányaim is éledhetnek, lebotorkáltam. A kórus tagjai amúgy sátor nélkül, ki hálózsákban, ki anélkül aludták az igazak álmát és én gyönyörű, gonosz terveket szőttem, hogyan lehetne az éjszakai szerenádjukat egy hajnalival viszonozni vagy valami, de a fejszére is tekintettel ez csak elmélet maradt. Nem is jó az, ha az ember túlalussza magát.

Aznapi programunkat vegyesre terveztem. Először is felcuccoltunk és otthagytuk a rossz emlékű lejtős kempinget, majd elindultunk a Gölnic-patak völgyében felfelé. Ilyenkor a jó öreg Tantalosz kínjait éli át a sofőr, mert szemét a sűrűn kanyargó úton kell tartsa, de közben muszáj lopva fel-felpillantani. A meredek, fenyves lejtőkkel, fehérlő kőszirtekkel szegett völgyben kőről-kőre bukdácsoló patak, néhol rétek csalják félre a pillantásomat, majd néhány koros faház jelzi a festői Sztracena falucskát, ahonnan a völgy is kapta a nevét. Bár mai főcélunk az áttelepülés Káposztafalvára, de hogy a punnyadás fel ne üsse a fejét, ma is túrázunk, mai célunk a Holló-kő (Havranie Skala). Sztracenán hagyjuk a kocsit és a Gölnic túlpartján visszagyaloglunk egy darabot, onnan vesszük be magunkat a rengetegbe. Jó félórás kapaszkodás, kanyargás után megpillantjuk a szédítően magas, hófehér mészkőszirtet. ((r001-001)) Az út egyre meredekebb és végül ott állunk a szirt aljában, ahonnan egy darabig a sziklafal tövén kapaszkodva elérjük a szirt „gyenge pontját”, ahol egy hasadék révén be lehet venni a megmászhatatlannak látszó szikla-erődöt. A szirt tetején eláll az ember lélegzete részben a tériszonytól, részben a pazar félkörös kilátástól: előttünk-alattunk a Szlovák Turistaparadicsom csaknem teljes területe. Lefelé meglepő, hogy a szirtről egy másik, lankás úton tudunk leereszkedni, majd egy gyönyörű, havasi jellegű réten átvágva jön az igazi próbatétel: a Sztracena fölötti kutya meredek köves, görgeteges oldalban szerpentinezünk le a községig. Az erdő takarásában észre sem vettük, de már a faluban érezni, milyen fülledt meleg van, ami aztán a kocsiba visszaülve fokozódik. Túl gyorsan nem mehetek, mert sűrű a szerpentin és Ági gyomra erre mindig bejelez, de jó lenne egy kis menetszél, hogy hűtsön. Szerencsére felérünk a káposztafalvi elágazáshoz, mielőtt felforrna a vizem (nem agyilag, a kocsié), onnan már ereszkedik az út.

Káposztafalván áthajtva hamar megtaláljuk a Podlesok kempinget, ahol a kipakolást elhalasztva hamar fürdőruhára váltunk és a kerítés foghíjához kitaposott ösvényen pár lépés után ott állunk a Fehérvíz-patak partján. A köves-kavicsos mederben bokáig-lábszárig ér a sodrós víz, tehát a hűsítő merülés kizárva, így hát egy reklámszatyorral ordítós zuhanyozást rendezünk. Estig ki se jöttünk volna, ha a lábfejünk zsibbadtra nem fagy a csípősen hideg patakban. A kempingben válogathatunk a laposabbnál laposabb helyekben, sátrat verünk, tüzet rakunk, jól bekajálunk és úgy érezzük, hogy a virrasztós imrikfalvi éjszaka után most nagy-nagy alvás következik.

Reggel megyek a vizesblokkhoz és dolgom végeztével kilépek az épületből, hát a lábam földbe gyökerezett: ott a Magas-Tátra! A párás reggeli levegőben a felhős ég előtt tisztán rajzolódnak ki a csipkézett gerincek, omladékos oldalak és az egész látvány így majd 30 km-nyi távolságból is lenyűgöző, fenséges.Kigyönyörködjük magunkat a lányokkal és irány mai túránk célja, a Hernád-áttörés, amiről alig volt fogalmunk, mit is jelent és mennyire szigorú. Hamar megtudjuk: az áttörés voltaképp a hegység pereméből szakít ki egy az egészhez képest elenyésző területet, hogy aztán Csingónál (Cingov) már újra síkvidéken folyjon tovább. Hogy a Hernád az amúgy szelíden dombos környéken miért épp a hegyek között találta meg az útját, nem értem (igaz, engem nem is ezért tartanak, hogy értsem – szoktuk mondani kollégáimmal a cégnél), mindenesetre ma egy szép, vadregényes részlettel lenne szegényebb a környék. A turista ösvény előbb lustán kanyarog a folyóparton, aztán a hegyek közé érve felkényszerül a sziklákra és helyenként fémtálcák, kötelek nélkül nem is tudna továbbmenni az egyszeri turista. ((r001-002)) Egy ponton az ösvény kemény kapaszkodásra késztet, hogy aztán visszatérjünk ismét a folyópartra, talán azért, hogy megbecsüljük a művi segítséggel jóval energiatakarékosabb szintes előrehaladást. Bár a völgy meredek oldalú, de korántsem szurdok jellegű és mindent betölt a melegben a patak bűze, amit nyilván a beleeresztett szennyvizeknek „köszönhet”. Hamar elérjük a függőhidat: innen tovább lehet menni Csingó irányában, de az jóval hosszabb és még ennyire sem vadregényes, vissza lehet fordulni Káposztafalvára illetve fel lehet mászni a tamásfalvi kilátóhelyhez vagy a Kolostor-menházhoz (Klástorisko) egy szurdokos úton. Szerintetek merre mentünk? Hát persze, hogy az utóbbin. Kapaszkodtunk, lépkedtünk, egyensúlyoztunk ügyesen, lihegtünk, pihentünk gyakran, de felértünk és igazán mondhatom: megérte. A hegytetőn óriási rét, rajta egy kolostorrom, annak idején ez nyújtott menedéket a környék falvainak. Ha valaki ezeken a nyaktörő utakon a mai segítő eszközök nélkül fel tudott menekülni, vagy nagyon gyakorlott volt, vagy nagyon be lehetett rezelve. A rét egésze a hegygerincig tart, ott vár egy jókora menház. Jól látszik a térképről, hogy a turistautak jó része is erre tart, manapság ugyan a turisták nem menedékre, inkább enni-innivalóra, pihenésre számíthatnak itt, de ki mondhatná, hogy ez kevésbé fontos?! Mi is élünk vele, megérdemeltünk egy félórányi pihit. A hegygerinc túloldalán kegyetlen meredeken szakad le a sziklafal, az ott már a Kysel-kanyon. Megelégszünk egy sóvár táv-pillantással és indulunk haza: az út kényelmesen járható, de meglehetősen hosszú. A hegyoldal fái közt ki-kivillan a Magas-Tátra távolról, de a kép már korántsem olyan tiszta, mint reggel a kempingből. Végre leérünk és nagyon jól tud esni egy zuhany és a hozzá járó kiadós ejtőzés. Este tábortűznél szalonnát sütünk, de a hangulat csak nem kerekedik, fáradtak vagyunk, húz minket vízszintesbe a hálózsák.

Erősen gondolkodom a reggelinél, be merjem-e vállalni az erre a napra tervezett Suchá Belá-túrát, végül a többi kanyon-túrára megadottnál jóval rövidebb menetidő (és az ebből kikövetkeztethető gyengébb terhelés) miatt belevágunk. Jön a két lány szépen, semmi bajuk és csak akkor dermedek meg, mikor az első komoly akadályt meglátom: egy kb. 20 m magas vaslétra egyvégtében. Hova hoztam én őrült az ötéves lányomat? Miért gondolom, hogy ami nekem izgalmas szórakozás, az neki is az lesz? És legfőképp: egy ekkora magasságnak az igazi veszélyét nekem, a felnőttnek és apának kell igazán megítélnem és nem szabad a gyerekre hagynom!! De mire ezt végiggondolhatnám, Ancsi már elől kapaszkodik felfelé, Ági alig mögötte, mint a kis mókus: nem merek már kiáltani sem, rohannék utánuk, de nem fogy a pár méternyi távolság köztem és Ági közt, pedig csak akkor tudnék segíteni, ha közvetlenül mögötte lennék. Mászok, ahogy bírok, de csak fenn érem be őket és talán észre sem veszik, mennyire meg vagyok rémülve, kezem-lábam reszket és nem az erőfeszítéstől, de ők már mennek is tovább és – szerencsére – nem is értik, mi dúl bennem. Így utólag azt kell mondjam, ez a túra csak akkor lett volna kockázatos, ha a gyerekek akár egy picit is félsszel, reszkető lábakkal indulnak neki ennek a tényleg nem mindennapos próbatételnek és akkor természetesen nekem sem jutott volna eszembe bevállalni. Ma már persze mondhatatlanul büszke vagyok magunkra, hogy mindezt ilyen pöpecül végig tudtuk csinálni.

Másnap hazafelé megállunk az Iglóról szlovákosított nevű Spisská Nová Ves-en, de nem egy látvány, indulunk hamar. Ezúttal a „járt utat a járatlanért mindig hagyj el!” elv cserbenhagy: a rövidebbnek látszó út Gölnic falucska felé egy kőkemény szerpentin fel-le és a Rozsnyó – Pelsőc – Torna – Rimaszombat - Losonc útvonal is rossz választásnak bizonyul: az út kanyargós, előzni alig lehet, pedig de nagyon mennénk, érnénk haza!

1999 pünkösd

A 4 napos ünnepen elmentünk egy jóízűt túrázni, és nem fogjátok elhinni, hová: hát Szlovákiába. Ancsi lányomékkal közösen szerveztük és most végre mind az öten nekiindultunk a Szlovák Túristaparadicsom meghódításának. Most először nem a szokásos nomád, sátoros módon szálltunk meg, hanem kibéreltünk a káposztafalvi (Hrabusice-i) Podlesok kempingben egy kétszintes faházikót, amiben fűtés és melegvíz is volt. Meg is voltunk lepődve rendesen, mert Szlovákiában a komfort ilyen magas foka egy kempingben egyáltalán nem szokásos. Hát a valóság azért már közelebb volt az eddigi tapasztalatokhoz: mire estefelé fürdésre került volna a sor, nem jött, csak finom, jéghideg forrásvíz. Családom az ilyen, várhatóan kényelmetlen helyzetekben mindig családfőként tekint fel rám, megyek hát méltatlankodva a recepcióra, hogy most akkor mi van: hát áramszünet! T.i. az esti csúcsidőben nem szabad a villamos fűtést és vízmelegítést együtt használni – ez már csak evidens, neem?! Végre este 9-kor csakugyan kigyulladt a bojler jelzőlámpája, de normális hőmérsékletű vizet csak akkor kaphattál, ha már annyira elzártad, hogy alig pisilt. Hát ez bizony szlovák zuhanyozás volt, de bánta a fene, csak ledőlhessünk már. Tudjátok, lehet, hogy ez a csaknem hideg zuhanykúra tette, lehet, hogy a hegyi levegő vagy a túra utáni egészséges fáradtság, de már régen aludtam olyan jót, mint azon a három éjszakán.

Első napra bevezető jelleggel a Suchá Belá szurdokvölgyet vettük célba. Talán ez a legrövidebb szurdoktúra és közvetlenül a kemping mellett indul. Az amúgy száraz patakmederben a hóolvadásra tekintettel most azért folyt valamicske víz a kemping magasságában, de ez becsapós, mert a karszt gyakran bújtatja el, majd tereli ismét a felszínre a vizeket. Nem csalódtunk: ahogy a völgy egyre szűkült, megjelent a patak és mi kőről-kőre lépdelve haladtunk egyre feljebb. Néha az út felkívánkozott a mind sziklásabb oldalfalra, ahol a meder egy-egy zúgó alatt mélyvizű tavacskát képzett, máshol a falakon rögzített láncok, vasrácsos tálcák, vagy csak kiálló sziklacsücskök szolgáltak lépésre. A szurdok végre egészen beszűkült, az eget csak a fák ágai közt egy keskeny sávon láthattuk és kifejezetten hideg lett. És ahogy a túrakönyv írta, jöttek sorban a bátorság-próba stációi: a Mysové-vízesés, az Ablakos-vízesés, a Medres és a Szélső-vízesés, majd végül Többlépcsős (Kaszkád)-vízesés. Valamennyinél 20-30 méteres szintkülönbséget kellett leküzdeni a fixen beépített létrák, kapaszkodók segítségével. Aki vérbeli sziklamászóként most fintorogva kocaturistát morog az orra alatt, megértem, mi mégis szigorúan felfelé nézve, fehérre szorított kezekkel kapaszkodtunk fel rajtuk és igazi katarzis volt aztán fentről szörnyülködve visszanézni és lélekben megdicsőülni, hogy milyen ügyesek is vagyunk. Ki tagadná, hogy ez is egyfajta túraélmény?! Tényleg hamar felértünk és ahogyan azt a térkép és a túrakönyv is mondja, lefelé nem a szurdokvölgyben, hanem egy kellemes lejtésű gerincen értünk vissza a táborba. Kora délután volt és így jutott idő rendesen fát gyűjteni, tüzet rakni és megcsinálni a paprikáskrumplit. Aki a fagyűjtést egyszerűnek gondolná, fel kell világosítsam, hogy egy olyan kemping környékén, ahol a tűzrakást engedik, az erdő egy komoly körzetben kiürül hullott ágilag. Van aki ezt fejszével oldja meg, a hozzánk hasonló mazsolák meg egy újabb mini-túrával biztosítják a logisztikát. Probléma volt még a bogrács-állvány (amit ügyesen otthon felejtettünk), de a szemetes zsák tartó állványt erre az alkalomra átminősítettük. A paprikáskrumpli jól sikerült, a bor is jólesett hozzá és mindnyájan nagyon elégedettek voltunk magunkkal és a világgal.

Másnap reggelre a világ elromlott, esett az eső és mi elkocsiztunk a dobsinai jégbarlanghoz. A fűtött kocsiból kiszállva az volt az érzésünk, hogy nem hiányozhat sok hőmérsékletileg a hóeséshez, de a barlang bejáratához vezető meredek emelkedőn valamelyest kimelegedve kóstolhattuk meg, milyen igazán a fagypont környéke. Benn a barlangban tilos volt fényképezni, leírni meg igen nehéz a látványt, de minden arra járónak csak melegen ajánlani tudom (t.i. melegen felöltözve).

Délre elállt az eső, kividult az idő és mi nekiindultunk a komolynak ígérkező Nagy Sólyom-szakadéknak. Nem szeretek nagyokat mondani, de a tegnapi Suchá Belá kisöccse se lehetne. Kemény, fárasztó túra, komoly szintemelkedéssel, de a meder kövein való egyensúlyozás, a gerendákra szegelt, iszamós fa-fokokon csúszkálás és a veszélyes mélységek fölött vezető vaslétrákon kapaszkodás eltereli a figyelmet róla. Egész a fennsík pereméig kapaszkodtunk fel, de most is várt még ránk a veszélytelen, de fárasztóan hosszú visszaút. Este 7 volt, mire a táborba értünk és terv szerint is ki akartuk próbálni a helyi vendéglátást. A Hernád-áttörés irányában egy csinos faépületben volt az egyetlen vendéglő a környéken, de rövidesen kiderült, hogy a vendégeket és a nemrég érkezett busznyi úttörő-csapatot egyszem pincérnő szolgálja ki. Az idősödő hölgy nem abból kapkodós, szeles fajtából való volt, aki egyszerre 6-8 tányérral fut ki a konyhából: ez meggondoltan, ötpercenként jelent meg a konyhaajtóban és kettesével hordta ki az adagokat. Hamar átláttuk, hogy itt ma nem kerülünk sorra és elmentünk kocsival a szomszéd faluba, de ott csak kocsma volt, vendéglő nem. A rákövetkező faluban a Motorest-et ajánlották, mint egyetlen étkezési lehetőséget. Na, ami volt, ott csak inni lehetett, ami nem volt, az a Motorest. Egy kutyasétáltató pali vagy 5 km-rel még odébb tudta a Motorest-et, hát hajts! Újabb falu, pici, még egy kocsmát se néztünk ki belőle (pedig az már igazán a minimum egy településen), hát szégyenszemre visszaoldalogtunk a kemping melletti vendéglőbe. A pincérnő talán észre sem vette, hogy közben mi elugrottunk egy órácskára, végre jött és felvette a megrendelést: egy rund tájjellegű borókapálinka, az egyetlen lehetséges levesből öt tányérral, valami sült körettel és az esetleges vizezést kizárandó üveges sörök. Ismerve a sebességét vártunk türelemmel dacára a közelgő zárórának. Még akkor is jöttek pár perccel a kiírt záróra előtt, lehet, hogy tapasztalt odavalósiak lehettek, akik némi előretartással már a reggeliért álltak be a sorba. Végre jön a hölgy, hozza a második fogásokat és kisvártatva két vodkát. Mondjuk, hogy valami hiba van, ő meg magyarázott valamit (talán hogy összezavarodott ebben a szörnyű kapkodásban). Röhögésünket az ételbe fojtva vártuk, mi következik és csakugyan: a sültek után megkérdezte, parancsolunk-e még valamit. Mondtuk, hogy a már megrendelt söröket, a leveseket meg a szomszéd asztalhoz kihozottak láttán letagadtuk. Hozza ám a villámnő a söröket alig tíz perc múlva, persze csapoltat! Közben persze poénkodtunk, jókat rötyögtünk, szóval összességében jól sikerült este lett ez is.

A végén sajnáltuk, hogy ezúttal két túranapra tellett csak.

2007. június

Túratársaimnak a cégnél már régóta pedzegettem, hogy nemcsak Erdély van a világon, hogy szép a Felvidék is, hogy a fű nemcsak a Pádis-fennsíkon vadítóan zöld, hogy a Galbina-szurdoknál van vadabb kapaszkodós túra. Ezek csak nyomultak keletre, a Pádist már oda-vissza bebarangoltuk, mire végre a fülüktől eljutott az agyukig, amit mondok. Az aztán külön bosszantott, hogy az első megismerésre csak négy napot szántak, amiből fél-fél az oda- és visszaút. Mindegy, gondoltam magamban, csak lássák meg végre és már ők sem tudnak majd szabadulni, visszahúzza őket a szívük.

Kora reggel indultunk, hogy abba a napba is beleférjen valami rövid, ismerkedő túra. A csapat amúgy csonkán indult neki, mert Ricsinek vizsgája volt és csak a második napon tudtak csatlakozni hozzánk. A síelésnél bevált Veszprém – Székesfehérvár – Komárom – Nyitra – Besztercebánya – Rózsahegy – Poprád – Káposztafalva útvonalat választottuk, mert a szlovák részen Nyitrától 2x2 sávos autóúton lehetett haladósan hajtani – akkor még díjfizetés nélkül.

6-kor indultunk, Komáromban eltököltük az időt a legjobb pénzváltó keresésével, de 11 körül már Besztercebánya macskaköves utcáin sétáltunk. A történelmi városmag jórésze a várfalon belül esik és nagyon szépen fel van újítva. A Főtér házai megőrizték régi méltóságukat, a bányagrófok arisztokratikus szépségű, néhol tobzódóan díszített palotái még ma is tiszteletet és alázatot parancsolnak.Olvasva a hajdani főurak neveit (Thurzó, Fugger, Benitzky) egyikük sem a Nagy Szlovák-Morva Birodalom vezéralakja.Be-benézve némelyik ház udvarára már inkább úgy lehetett érezni, mintha a homlokzatok díszletek volnának csak: oda belülre, hátra még nem jutott pénz. A Főtér lefelé egyre szűkül és a Dolna nevű utcába torkollik, a másik irányban meg a szlovák és a német templom figyelmeztetnek, hogy a nemzetiségek évszázadokkal ezelőtt sem szerettek keveredni. A látogató Besztercebányáról egy hajdan nagyon gazdag város képével, szép részleteivel távozhat.

A kocsikra most vár komoly feladat: fel kell kapaszkodnunk Donovaly-ig. Mindehhez nagy segítség a 2x2 sáv, nem szorulunk be egy-egy nehéz, lassú jármű mögé. A másik Ricsi Ladájának vize mégis felforr, van hát idő egy kicsit körülpillantani a sípályákon, szállodákon. Fejlődik, alakul minden ott is, a sí-biznisz nagy hajtóerő. Innen már könnyű menet legurulni Rózsahegyig, csak néha kell ráfékezni. Poprádig már csaknem végig kész a majdani autópálya, repülünk és fél négy körül ott állunk a Káposztafalvi kemping előtt. Mielőtt bemennénk, a helyi szállásmaffia egy erősen középkorú hölgy képében lecsap ránk: ne sátorozzunk, menjünk az ő szuper-apartmanjába, meglátjuk mennyivel jobb lesz. Már van aki hajlana megfontolni, mert az egész 450 SEK lenne, de aztán megmutatkozik az ördög a részletekben, merthogy ez egy kétágyas szobára értendő.

Hamar túracipőre váltunk, sátorverni sincs időnk, ma még vár ránk a Száraz-völgy (Suchá Belá) betúrázó túra gyanánt. Kicsit izgalmassá teszi egy hatalmas, morgó kumulusz a döntést, de nekiindulunk az amúgy tényleg nem túl fogós kanyonba, legföljebb le lesz tesztelve a Hegyimentő Szolgálat, ha egy felhőszakadás leöblítene minket.Az Ablakos-vízesés tetszik a legjobban a társaságnak, nyilván mérséklődne az öröm, ha látnák, hogy nagy víznél az ablakon át is folyik a víz és ilyenkor bajos megúszni száraz zoknival, gatyával. A kanyon, az izgalmas kapaszkodók, létrák felrázzák az autózástól punnyadt társaságot és alkonyatra visszaérve már élénk jókedvvel verünk sátrat, visszük a tűzhöz a sütnivalónkat. A másik Ricsi aljzószerként Kubu-s üvegből rafináltan megbolondított tüzes vizet kínál, vacsora után a kocsma melletti nagy köztérképen lenyomozzuk, merre is jártunk és ha már odakeveredtünk, leerőltetünk pár tájjellegű Zlaty Bažant című sört. Móni enged a hangulatnak és évek lemondása után rágyújt és ez a magávalragadó alkalom engem is inspirál, hogy az év első (és valószínűleg utolsó) szál cigijére rágyújtsak. Ilyen durva az, amikor a kocadohányosok „eleresztik” magukat. Hamar elalszunk: a városi fülledt hőség után megváltás a hűs hegyi levegő és élmény fázni egy picit.

A reggeli tollászkodást rövidre fogjuk, ma kemény túra vár ránk: a Nagy Sólyom-völgy (Veliky Sokol) végén a legendás Róth-szakadékkal (Róthová Rokliná). Egyelőre hatan vagyunk, hát merészen bezsúfolódunk a Focus-ba, úgy gondoljuk, annak alacsony a kockázata, hogy a szurdok bejáratához vezető négyszámjegyű úton forgalmi ellenőrzés keretében pofára esünk. Oda is érünk csont nélkül és akkor vár az igazi meglepetés: ahol évekkel ezelőtt parkoltunk, ott most várakozni tilos tábla jelzi, hogy nem lehet itt hagyni a verdát és az épp induló túrázók is figyelmeztetnek, hogy a baráti Szlovákiát már nem úgy kell érteni, itt is zéró a tolerancia. Nincs mit tenni, visszagurulok a táborba és bemelegítés gyanánt félig futva, félig gyalogolva érem el a beszállást, ahol túratársaim már másodszor is kialudták magukat.

A kanyon egyelőre völgy egy duzzasztott tavacskával és egy jódarabig semmi jele a szurdokosodásnak, csak a patak kövein lépkedve kell sokszor átkelni.Hanem aztán a völgy alja is egyre meredekebb, az oldalfalak közelednek és előkerülnek a jólismert láncok, hágcsók, létrák, vastálcák. Nekem, aki többedszer járok ott, feltűnik, milyen sok a bedőlt fa, uszadék.Elérjük a szurdok legvadregényesebb szakaszát, a Róth-szakadékot és alig lehet ráismerni: a pár méter széles, sokszor tízméter mély medret több méter vastagon betölti a gerendák, gallyak, fatörmelék tömörnek látszó, de járásra veszélyesen be-beroskadó szövedéke.Ez a gally-tömeg annyira beállt itt, hogy csak évek múltán elkorhadva szabadulhat meg tőlük a szurdok egy hirtelen víztömeg segítségével. Ahogyan az eddig is természetes volt errefelé, a szilárdan megtűződött rönköket faragták meg a Nemzeti Park emberei hágcsó gyanánt, amivel csak az a baj, hogy az örökös nedvesség miatt nyálkásan csúsznak, nyilván azért hogy ne legyen olyan unalmas. Felérünk és a Kis-mezőtől (Mala Poljana) nem messze, egy kis tisztáson beszéljük meg az átélt izgalmakat, harapunk, kortyolunk valamit (nem, nem a Kubu-s üvegből: komoly turista csak este rúg be). Innen a fennsík pereméről több út is vezet le a Nagy Fehérvíz (Vel’ká Bielá voda) völgyébe: mi most a kempingbe leérkezőt választjuk. Közben az egyik Ricsi is megérkezik Petrájával, amit illően Kubu-s állófogadással ünneplünk meg. Kiosztom a szalonnasütéshez a fejadagokat, hagymát (ez volt az én logisztikai feladatom), de csak fintorognak ezek a macskajancsik, hogy túl zsíros meg minden. Nyilván valami sovány reform-szalonnához szokhatott a kényes gyomruk, de abból meg nem lehet forró zsírt csorgatni a kenyérre, hagymára. Maradok egyedül ezzel az élvezettel, ezek meg pusmognak meg kuncognak, mert nem tudják mi a jó. (A dolog utóéletéhez tartozik, hogy Józsiéktól egy későbbi Pádis-túra alkalmával kapok egy követ, ami megszólalásig olyan, mint egy jókora darab kolozsvári szalonna. Hát ettől tényleg nem emelkedik a koleszterin-szint, de akkor meg mit ér?! Azóta is keresek egy az igazi sózott zsírszalonnára hasonlító követ ellenajándék gyanánt, ha találtok, küldjétek el légyszi…)

Másnap a Hernád-áttörésen át fel a Kolostor-fennsíkra és vissza gondolom a menetet, de ismerve a csapat (és elsősorban Józsi) túrailag feneketlen étvágyát, érzem, hogy ennyi nem lesz elég. Arra gondolok, hogy majd útközben a tényleges fáradtság függvényében közösen döntünk majd, merre tovább. Hamarosan elértük a Kolostor-fennsíkra vezető oldalvölgyet és a Hernádon átvezető függőhidat, amikor Józsi fölvetette, hogy nincs is messze ide a Tamásfalvi-kilátó.Hát térképen tényleg csak pár centi, de mire felértünk, lett oxigénhiány, de megérte: a hatalmas kőlapról csodás kilátás nyílt a fennsík felé és oldalvást még a Magas-Tátrából is láttunk valamicskét. A házhelynyi kőlap peremét a sok látogató hasmánt csiszolta fényesre, mert a szédülés is olyan dolog, ami kellemetlen, de nem bírja az ember kihagyni. Leereszkedtünk vissza a Hernád völgyébe és egy oldalág, a Fehér-patak mentén haladtunk előre egész a Kysel-kanyon lezárt beszállásáig. Ott egy kis pihi után felkapaszkodtunk a kanyon kutyamód meredek sziklás oldalán a Kolostor-menházig. Senkit sem kellett bíztatni, hogy üljünk be egy picit: ki egy levessel, ki egy sörrel pótolta a folyadékveszteségét. Már épp azon gondolkoztam, milyen kiadós túra kerekedett ebből a mai napi barangolásunkból, mikor Józsi újabb kitérőre vette rá a bandát: ereszkedjünk le újból és nézzük meg a Nagy-Kysel-kanyon megnyitott rövid szakaszát. Nos, a látvány megérte, bár ezek a szurdokok a mederből mutatják meg igazán félelmetes arcukat: ott az ember kútbaesett hangyának érzi magát, ha felnéz.Ezután már a Kis-Kysel mentén volt kézenfekvő újra felkapaszkodni a fennsík magasságáig majd egy bitumenes erdőgazdasági úton ereszkedtünk le a táborba. Az utolsó kilométereken tüzes spanyolcsizmának éreztem két jó túracipőmet és alig vártam, hogy megszabadulhassak tőlük. A kempingben egy gyors Kubu-s érzéstelenítés után papucsban beálltam a patak csípősen hideg vizébe és szigorúan megfogadtam, hogy Józsit többet nem engedem útvonal ügyben szóhoz jutni. A térképen csak a légvonalbeli távolságokat mérve is 18 km volt az aznap megtett út (tehát nagyjából 25 km), és hozzá háromszor másztunk fel a fennsík magasságáig és ereszkedtünk le onnan, tehát teljesítménytúra a javából. Ha Mao-ce Tung ismerte volna Józsit, nyilván őt bízza meg a Nagy Menetelés megszervezésével (amely a természetes elhullást beszámítva egy komoly népesség-fogyást is okozott volna hozadék gyanánt), mi szívósabbak lévén túléltük.