2005. JÚNIUS

A csapat most is a munkahelyünkről más túrákon bevált 8-10 főből verbuválódott és ehez csapódott kültagként Timi és Jani, a két hivatásos katona. Erősítette a csapatot Ricsi, aki már korábban járt és sátrazott a fennsíkon és úgy tartotta, hogy gyengeség volt a Pádisra vezető út meredekje előtt megtorpanni, mert ők azt az akadályt Trabanttal lazán vették. Több se kellett a kocsisoknak: belelovalták magukat előre, hogy nem lehet akadály, amin át ne bukdácsolnánk. Már az előkészületek egy váratlanul komfortos vadkempingezést ígértek. Jani a seregnél rendszeresített önfelfújós derékalját készült elhozni, Csabival a melegvíz ellátás érdekében 3 literes minikannákat hoztunk (a kocsi ülésén hagyva a vizet kellemesen felmelegítette a nap), Ricsi pedig földbe szúrható fáklyákkal és elemes habverővel emelte a leendő tábor műszaki színvonalát. Előre lebeszéltük, melyik nap melyik páros főzi a közös vacsorát, hogy ki és milyen cefrét hoz, hogy mit hazudunk összehangoltan, ha az egy hétre valósi lej-ellátmányunkat firtatnák a román határőrizeti szervek, csak egyvalamire nem készülhettünk fel: Jani bakancspucolási mániájára. Többen is szolgáltunk az ímmár átkosnak mondható cocialista MN-nél, az ottani alaki normákra is emlékszünk, de Jani szenvedélye a surranója takarítását, bekenését és fényesítését illetően ezeket komolyan meghaladta. Mindezzel nem is lett volna baj, ha Jani egy koránkelő tipus, de a lábbeli ápolása valahogy mindig az indulás környékére esett és Janit ebben a szenvedélyében megzavarni egyikőnk sem volt elég bátor. Ne vessetek ránk emiatt követ: Janit Afganisztánt is megjárt hadfiként szelíd természete dacára tisztelettel elegyes félelem övezte.

Az út részleteivel nem fárasztalak benneteket, a határon most is csak lassítani kellett, a távíró póznák azóta sem egyenesedtek ki és az út sem javult meg a Pádisra. Mindenesetre nagy volt a sofőrökben az elszántság, hogy most ha törik, ha szakad, felmegyünk kocsival a fennsíkra. Se nem tört, se nem szakadt, ötre ott álltunk a Bál-rét csücskében és újfent megállapítottuk, hogy a Pádisnál nincs szebb vidék kerek e világon.Még fél óra és ledöcögtünk a Glavoj-menházig és tábort vertünk. Csaknem üres volt a rét, a kanyargó Vár-patak mentén kedvünkre kereshettünk helyet. Előkerültek a kempingezés komfortját emelő székek, asztalok, fáklyák és már ragyogóan csillagos ég alatt vacsoráztunk. Egy darabig húztuk magunkra az újabb és újabb göncöket, aztán behaltunk.

Koránkelő vagyok, de most magamon is túltettem: hajnalban a saját fogam vacogására ébredtem. Hamar bevillant, hogy kellene egyet járni pár jó fotó kedvéért a közvetlen környéken, míg a hajnali pára fel nem száll, de alig tudtam rábeszélni magamat, hogy a hálózsákból kibújjak. Mégis megérte, az ember ritkán lát ilyesmit júniusban: a sátor tetején, a kocsikon megfagyott a pára! Bakancsom alatt a dértől csúszott a fű, a Ponor réten a kelő nap a fűszálakra fagyott cseppekből gyémántokat varázsolt és a párák csak akkor lepték meg Ponor-patak mentét, mikor a rét gőzölögve lassan olvadni kezdett.A táborban is csak lassan engedtek ki a tagok az éjszakai gémberedettségből és nagyon jól tudott esni a forró tea. Mikor már agyilag is felébredtek, ismertettem az aznapi túránkat, amit - én balga - lájtosnak tituláltam. Utunk a Ponor rétről az Eszkimó jégbarlang és a Galbina szirt érintésével a Flóra réteken át le a Galbina szurdok bejáratához tartott, ahonnan aztán a vizenjárás következett azzal a lényeges különbséggel, hogy most jóval magasabb volt a vízszint. De ne vágjunk a dolgok elébe, ez a nap tartogatott néhány meglepetést.

Az első maga az indulás volt: hiába pucolta Jani hosszasan a surranóját, valami, valaki még utána is mindig hiányzott, jó negyedórát késve indultunk végre neki. Szuszogunk felfelé a tábor fölötti kaptatón, egy félóra után megállok, hogy bevárjam a csapatot, hát mellém sodródik Timi a kérdéssel: lesz ma még több ilyen meredek is?! Kicsit megszédültem: Úristen, mit fog mondani, ha a Galbina forrástól a Csodavárig tartó meredeket (amit Csabival a saját szakzsargonunkban csak fingatónak neveztünk el) meglátja?!

A Galbina szirt viszont feledtetett minden mást: a kék-tiszta időben élesen rajzolódtak kia Nagy-Bihartól a havasokig a Pádist övező csúcsok, lefelé tekintve pedig a Flóra-rétek és a Galbina völgye. Meglátogattuk az eszkimót is a barlangjában és Csabival ketten elámultunk a különbségen: az eszkimó asszony szép új fehér ruhában ékeskedett és ez csöppet sem hasonlított az őszre megkopott, összezsugorodott, földdel, levéllel megszórt göncéhez. Ricsi és Jani a tiltó tábla ellenére leereszkedett a barlangterem jeges aljára, de többet onnan sem láthattak.A virágszőnyeggel borított Flóra-réten visszanéztünk a Galbina-szirtre és hamarosan a Galbina-szurdok beszállásánál álltunk. Így szikrázó napsütésben és jóval magasabb vízállásnál sokkal látványosabb és izgalmasabb volt minden. A meder köveit jórészt víz lepte, így a tavalyelőtti túránkhoz képest többször kényszerültünk a sziklafalra és ez lelassított és lestrapált valamennyiőnket. Az Eminenciás–vízesésnél tartottunk egy kiadós pihenőt, itt a vízben elesett bajtársaink kicsavarhatták a zoknijukat, gatyájukat, aztán a kalandvágyóbbak a barlangon át, a piskótábbja az ösvényen nyomult előre a Galbina forrása felé. Már az úton elkezdtem a lelki felkészítést a „fingató”-ra, de hát a forrásnál tartott extra pihenő dacára sem lett velünk az Erő: csapatunk szétszórva és demoralizálódva ért fel a nyeregbe, így a Csodavárnál hiába ajánlottam, hogy itt lehet messze környéken a leghosszabbat köpni, csak húztak a tábor felé. Timi és Jani még hozzánk képest is lemaradtak, és már majdnem kész volt a sajttal bőven megszórt bolognai, mire előkeveredtek. Lelki támasz gyanánt megkapták, hogy holnap nehogy ezzel az ócska lemaradós trükkel próbálják kihúzni magukat az általános krumplipucolás alól, aztán mindenki belefeledkezett az evés és a sörözés örömeibe.

Másnap többen nekem szegezték a kérdést, milyen lesz majd egy rendes túra, ha a tegnapit lájtosnak mondtam. Kedvem lett volna sokkolni őket, de a térkép mindent elárult: ma a közeli Csodavárat és az Elveszett világ zsombolyait járjuk körbe. Ez távolságra ugyan nem látszik soknak, de a csúszós, görgeteges terep jelentősen nehezíti, ezért szántam rá egy egész napot. A Csodavárat ezúttal a beleömlő Vár-patak folyását követve a kürtő fenekére leereszkedve kezdtük megismerni.

Nagy rendező a természet: a patak meredeken ereszkedő völgyének fenyői közül akkor pillanthatja meg a turista a Pokol kapuját, amikor az a leglenyűgözőbb látványt nyújtja. A 63 méter magas barlangszáj sötét torka mágikus erővel vonzza magához a tekintetet, aljához leszakadt sziklatömbök garmadáján vezet le egy fentről nem látható nyaktörő ösvény és az egyszeri túrázónak az a kényszerképzete támad, hogy ha le is sikerülne érnie, a hegy szelleme biztosan ottfogja vizet terelni, ki már biztosan nem engedi. Egymást kézzel és szóval támogatva mégis behatoltunk a Pokol kapuján (a méretei alapján sok minden beférhet oda is…)és szédelegve néztünk fel a hihetetlenül magas és széles szikla-boltívre és a felette tornyosuló 100 m-nyi sziklafalra. Mondhatom, ha felülről szédítő ez az óriási akna, hát alulról meg nyomasztó, itt egy diónyi lehulló kő is egy fejfát érhet, ha szerencsétlen helyre esik. Egy darabig követtük a patakot, de az nem sokkal a barlangszájon túl eltűnt a sziklagörgetegben, láttuk a barlang rövid oldalágát, amely a második várudvarba vezet. Visszatértünk a Pokol kapujához, ez a legmélyebb „udvara” a Csodavárnak, ettől egy sziklafal választja csak el a harmadik udvart, melynek aljában a jóval szerényebb barlangszájat a kásás, piszkos hó takarta el csaknem teljesen. Innen egy éktelenül meredek, görgeteges lejtőn vezet a kiút: csúsztunk, másztunk, kapaszkodtunk mindenbe, amibe lehetett. Épp arról folyt két ziháló lélegzet közt a traccs, hogy milyen fittek vagyunk, itt feljönni, mikor szemben egy ált. iskolai csoport ereszkedett szembe velünk, a filigrán alakú tanítónéni hátán a fiahordóban egy bogárszemű, eleven csöppség.  Na, hát ez a fittség! El is hallgattunk, csak vettük a levegőt, mint a Darth Vader.

Még megnéztük a már 2003-ban megismert „balkon”-okról a Csodavár udvarait felülről, aztán elindultunk a Medve-völgy mentén az Elveszett világ felé. A Medve-patakkal akkor találkoztunk, amikor néhány ú.n. örvényüst és egy pár méteres zuhatag után úgy ahogy volt, eltűnt a Hamlet-barlang méretes szájában. Mi is beléptünk az alvilágba egy pár percre, de felszerelés és vakmerőség híján hamar ki is jöttünk. Aztán a patakkal félórányit szembegyalogolva a  Fekete-, az Iker- és a Fedett-zsombolyokhoz menet még kapaszkodni is kellett valamicskét, de az nem volt vészes. Valamennyiben láttunk havat, feneketlennek tetsző mélységet és az ember nem tudott másra gondolni, mint hogy aki azokba beesik, csak a csoda (vagy egy jól felszerelt mentőszolgálat) segítheti ki azokból a sártól és jégől sikamlós, csaknem függőleges falú kürtőkből. Az okos könyvem azt írja, hogy ezek a zsombolyok úgy 100 m körüli mélyek és olvadékuk a Medve-patakot táplálja. Hát lehet benne valami, a patak vizétől az ember fogába beleáll a fájás, ha mohón issza, olyan hideg.

Minthogy a zsombolyokkal nem volt mit tennünk, megszörnyülködtük jeges párát lehelő, sötét torkukat aztán indultunk visszafelé. Hacsak tehetem, a túrákat úgy tervezem, hogy lehetőleg ne ugyanazon az útvonalon kelljen visszatérni: most a Ponor-rét felé kanyarodtunk egy kis többlet emelkedőt-lejtőt bevállalva. Külön érdekessége a rétnek, hogy a közepén átfolyó Ponor-patak is mintha csak erre a rétre lenne kíváncsi: egyik szélén, egy szikla tövében eredés a másik szélén, egy sziklacsoport aljában el is tűnik. Tavasszal, olvadáskor vagy nagyobb eső után – ha a víznyelő torka szűknek bizonyul – a rét egy részét is ellepi a víz és akkor az amúgy meggázolható patak nehezen megkerülhető akadállyá komolyodik.A Pádison a Ponor-réttel úgy vagyok, mint az italos ember a kocsmával: akármerre is menjen, a kocsma valahogy mindig útbaesik. Ez a kies, fenyőkkel szegett és fenyőcsoportokkal díszített, sziklákkal csipkézett rét az én szívem csücske. Most is időztünk itt egy csöppet és úgy láttam, mindannyiunkat megérintett ez a csendes, vadvirágos, szelíd szépség és közben egy kicsit megállt az idő. Ha van turista mennyország, hát az valahogy ilyenformán nézhet ki.

Csak a gyomrunk, ez a lírai dolgokra érzéketlen, realista nagyúr tudta megtörni a bűvöletet: profán korgásokkal jelezte, hogy az input oldalnak hiányérzete van. Aznap Csabival mi voltunk a sorosak főzésileg  és egy paprikáskrumplit adtunk elő amúgy elhagyott férj módra, azaz a málenkij robot gyanánt mindenkire kirótt krumplipucolástól eltekintve nem hagytuk a szaktekintélyeket sem beavatkozni a receptúrába és az eredmény minket igazolt: senki sem mert negatívan nyilatkozni a vacsoráról.

Reggel a terv szerint felkerekedtünk és átdöcögtünk a Pádis-menházhoz. Kellemes helyet találtunk a Tranghiesti-patak két ága között és ahogy végeztünk a táborveréssel, célba vettük a Mócok templomát. Itt alig változott valami utolsó ottlétünk óta: a menház melleti bódésor rikító szinei kicsit rozsdásba hajlottak, a nyolcszögletű faépítmény még azonmód várta, hogy ügyes kezek befejezzék, a lejtő is megmaradt kutya meredeknek. Az egyetlen változás viszont felháborított: a pazar kilátást kínáló szikla fölötti tetőre buzgó nemzetvédők egy tornyos fabódét eszkábáltak és művüket két román zászlóval is megjelölték. Ez a kutyaól úgy hiányzott oda, mint egy csinos nő lábára egy lyukas, büdös zokni. A kilátást szerencsére nem zavarta, de a feelingbe belerondított.Lefelé jövet kicsit elkalandoztam és megérte: pazar kilátást találtam abban az irányban, amerre a szikláról nem lehetett lelátni, az Őr-rétek irányába

A mai napot amúgy pihisnek szántam és ez várakozáson felül nagy sikert aratott. Ebbe nem számítom bele, hogy Csabi, Józsi és Ricsi meglógtak a vacsora előtti konyhaszolgálat elől és Móni csodalecsójának maradéka már kihülőben volt, mikor jóval vidámabban és tele „információkkal” előkerültek. Megtudhattuk, hogy az egyszem kocsmában szolgáló pár fiatal ugyan nem ért magyarul, de a rókatáncot egy óra alatt már egészen jól megtanulták, hogy többféle üveges sör kapható és hogy párszáz méterre egy háznál fínom juhtúrós lepényt árulnak. Móni borus tekintetére és szavaira most nem térnék ki, de végülis megbékélve ment aludni mindenki.

Veszélyes dolog egy ilyen csobogó vizekkel körülfolyt területen sátrat verni és most nem az áradásra gondolok: az ember vegetatíve folyton indíttatva érzi magát még éjszaka is, és mire kikászálódik meg vissza, oda az álom, jön a forgolódás.

Ma is szép az időnk, de legyen is: ma hódítjuk meg a Szamos-bazárt! Az elnevezés – mint annyi másik a Pádison – Czárántól származik és arra utal, hogy a Meleg-Szamos forrása környékén a felszíni és föld alatti karsztjelenségek szinte mindegyikét meg lehet találni egy kis helyen, mint egy bazárban. A túrát a térkép hátán lévő tájékoztató nehéznek kategorizálja, ezért kocsival lopunk a távolságból, eldöcögünk a Varasó-menházig. A legelő állatok által lépcsősre taposott, ritkás fenyőkkel díszes oldal és a havasok irányában nyíló kilátás megadja a szép nap alaphangulatát. Békésen legelésző lovakat kerülgetve érünk fel egy füves nyeregbe, aztán beváltunk az erdőbe és leereszkedünk az egyre mélyülő és szűkülő völgybe. Az út aztán sziklásra vált és néhány kötél és lánc segítségével elérjük az Aragyásza barlang felső bejáratát, a Babilon kapuját.

A barlang jó példa a szurdokvölgyek kialakulása egyik közbenső fázisára. A karsztos területen a csapadékvíz előbb-utóbb eltűnik a felszínről és barlangokon keresztül éri el a hegység peremét, ahol bővizű karsztforrásokban tör a felszínre. A barlangi vízfolyás folyamatosan tágítja a járatokat, amelyek rendszerint a felszínen húzódó völgyek mélyvonalával párhuzamosan húzódnak a kőzetben. Amikor a járat egy szakaszát a víz elegendően kitágítja, mennyezetéről is szakadnak le kőtömbök, így a terem mennyezete a felszínhez közel kerül és előbb-utóbb belyukad, később beszakad. Így keletkeznek a csaknem függőleges falú berogyások (pl. Csodavár) vagy kanyonok (Galbina-szurdok, Szamos-bazár). Az Aragyásza barlang ennek a fejlődésnek a második lépcsőjét érte el: a barlangot a patak már annyira kiszélesítette, hogy több helyütt mennyezete beszakadt. Ezek a mennyezeti szellőző és világító ablakok egészen különlegessé teszik a barlangi túra élményét, de ettől függetlenül szükség van fejlámpára és meleg ruhára.A barlangban néhány létra és lánc segíti a közlekedést, az igazi kihívást azonban a kijárat szurdokában való leereszkedés jelenti, mert a pár méter széles járatot az áradások rendesen megtömik szálfa uszadékkal, ami a több helyen is rögzített láncos kapaszkodót befedi. Nekünk saját kötéllel sikerült csak leereszkednünk és nagyon büszkék voltunk a teljesítményünkre. Innen hamarosan elérjük a Fortuna-ligetet, itt a Feredő-patak betorkollásánál a völgy kicsit kiszélesedik. Megfelelő felszereléssel és fagyálló lábfejekkel folytathatnánk a túrát a Meleg-Szamos medrében (ezen a szakaszon a völgy alja olyan szűk és falai olyan meredekek, hogy gyakorlatilag csak a meder járható), de inkább a jobb oldali falon a Belvedere (Szépkilátó) sziklára felkapaszkodó ösvényt ajánlanám, mert onnan a látvány a tériszonyban nem szenvedőknek egészen fantasztikus.A szikláról olyan kilátás nyílik a völgyre és a sziklás szembe oldalra, ill. a fölé magasodó havasokra, mintha helikopterről néznénk. A kapaszkodás elég meredek, de nem sziklamászás jellegű, sokkal húzósabb és helyenként félelmetes utánaa leereszkedés vissza a Szamosig a sártól csúszós sziklák, a labilis görgeteg, a pergő kövek miatt. Átkelünk a patakon, fel a szembe oldalra, de ott csak a két egymás fölé tornyosuló sziklafal közéig, de az is szédítő.Benézünk a Kis-Tunel völgyébe és az eddigiekhez képest lankás emelkedőn elérjük a füves nyerget, ahonnan indultunk. Most érezzük csak, mennyire elfáradtunk, a sok csoda látványa eddig elvonta róla a figyelmünket: most nagyon jól esik, hogy nem kell a Pádis-menházig (a táborunkig) visszakutyagolni.

Józsi indítványára néhányan nem bírunk magunkkal és megállunk a kocsival a Boga-szirthez vezető túristaútnál és elgyaloglunk egy kicsit szédülni. Elnémul a látványtól, az is, aki már látta és az is, aki még nem: ez a panoráma nem csak először lenyűgöző.

Méltányossági alapon ma nincs főzőcske, ki-ki ellátja magát konzervből, előkerül szalámi, kolbász, sajt és öblítés gyanánt a komlós-alkoholos üdítő. Utána még elzarándokolunk a lepény forrásához. A hajdan valószínűleg szép gerendaház már erősen romlásnak indult, zsindelyes tetejét bádoggal, fóliával foltozták, odébb egy még ennél is megviseltebb gazdasági épület, gondolom az állatoknak. A husángokból fonott kerítés is foghíjas, aligha tart távol valakit v. valamit is. A néni nem ért magyarul, elmutogatjuk az éhséget meg a lepényt. Fordul, hozza a langyos maradékot, de ígéri, hogy egy óra múlva lesz friss, ha kérünk. Mire visszamegyünk, előkerül a bácsi is, tornyos kucsmája mélyen a szemébe húzva. Pár magyar szóval panaszkodik, hogy gyakran fáj a feje, mert télen nagy hidegek vannak, erről árulkodik egy hajdani fagyás miatt gombóccá deformálódott füle is. A lepény fínom, bár aki segített kihozni, elárulja, hogy a dunyha alól szedte ki a mama. Hogy erre a meleg megőrzése vagy az érett illatokkal való avatása miatt volt szükség, azt nem merjük megkérdezni.

Ránkvirradt a búcsúnap, mára nincs különösebb programunk, csak tollászkodunk. Elszomorodik, déltájt elkezd szemetelni, aztán esni. A „szigetünk”-ről az egyetlen feljáró meredek, füves és rendesen lejt oldalra is: ha nem akarunk ottrekedeni, ki kell járni a kocsikkal. Pakolunk, nekiindulunk, de a Boga-telepen úgy döntünk, hogy megalszunk és csak reggel indulunk haza. A Flóra Panzió nem tud fogadni, a Bihar Gyöngye panzióban kapunk szobákat és olcsón finom vacsorát. Alig ismerek magamra a tükörben: a hetes borosta és a nap megtette a magáét.

Reggel elindulunk, csendes mindenki, nehéz búcsút venni a Pádistól, szép Erdélyországtól.

2008. JÚNIUS

Ricsi addig szervezkedett, míg egy 23 fős megacsapatot verbuvált össze. Már a létszámot is túlzásnak tartottam: egy ekkora társasággal még akkor is nehéz egy elfogadható menettempót tartani, ha nagyjából azonos edzettségüek, de ráadásul volt a résztvevők között olyan is, akiről semmilyen túratapasztalatot sem tételeztem fel (később ez be is igazolódott). Ez a heterogén összetétel aztán már magában hordta a későbbi kudarc csíráját: előre látható volt, hogy az így összeálló csapat vagy több részre szakad és ellenőrizhetetlenné válik, kik merre tévelyegnek, vagy a leglassúbbhoz igazodó, kényszerrel együtt tartott csapat nem tud haladni és mindenki elégedetlen: az edzettebbje toporog, mert menne gyorsabban, a gyengébbje meg azért, mert a csapat máris indul tovább, ahogy ők egy pihenőhelyre beérnek és így épp nekik nem jut mód pihenni.

Lehet, hogy nem szép dolog, de ezek ismeretében eleve kivontam magam a szervezésből és csak prosztó tagként gondoltam részt venni a túrákon. Az sem tetszett, hogy az indulástól érkezésig rászánt 4 napból gyakorlatilag 2 elment az utazással és alig maradt tisztán ott tölthető idő. Hogy miért mentem mégis el? Már írtam, bele vagyok szeretve a Pádisba, ezen kívül volt egy merész tervem: meghódítani a Boga-szirtet a Boga-katlan felől. Tudom, már kitalálni sem normális ilyesmit, komolyan gondolni meg kész öngyilkosság, de hát mindenkinek  kell valami a teljesíthetőség határáról, amitől eleve libabőrös lesz a háta és öklömnyire zsugorodik a gyomra, amire kihívásként gondol (a pályázati önéletrajzok lejáratott sikerszavának számomra és itt végletesen komoly tartalma volt).

Ferde oszlopok a határon túl, macskaköves szakaszok a Belényes felé vezető országúton, DACIA minden mennyiségben: alig látszott változni valami is. Az első komoly meglepetés a Boga-telepre vezető úton ért: munkások, gépek egyengették az utat, ástak vízelvezető árkot, raktak szegélyköveket, egyszóval utat építettek. Az autósok persze örömmel üdvözölték a pozitív változást, a merészebbje lelki szemeivel már a majdani bitumenes burkolatot is látni vélte, de néhányunkat az aggodalom töltött el. Azt hisszük, hogy a Pádis romlatlan szépségét, érintetlen báját a védszentjén kívül a hihetetlenül rossz útjának is köszönheti: az a kevés túrázó, aki gyalog a fáradságot, kocsival a töretést nem sajnálja feljutni a fennsíkra, meg is becsüli nagyon. Ha a jó úton csak pár liter benzin lesz az „ára” a magaslati levegőnek, félek, hogy előbb-utóbb parkoló lesz a virágos rétből, a turista ösvényeken quad-ok, cross-motorok elől kell ugrálni és a töbrökben majd szemét terem. Ide kívánkozik az édesapámtól tanult igazság: a dolgok értékét az értük hozott áldozat adja. Nagyon, nagyon remélem, hogy lesz keménykezű hatóság, amely fegyelmezéssel és sok jóérzésű turista, aki a jó példa erejével eléri, hogy a világszép Pádison mindenki a természetet óvó, tisztelő módon viselkedjék. Csak akkor maradhat a Pádis vonzó szépség az ide érkezőknek és aranytojást tojó tyúk az itt élőknek.

A Glavoj-menház melletti réten táborozunk, van hely bőven, június itt még előszezon. Eszünk, iszunk, jólesik a beszélgetés a már ismerős környezetben. Másnapra Ricsi az egész csapatnak a Galbina szirt – Flóra-rét – Galbina-szurdok – „Fingató” – Csodavár – Glavoj menház nagykört tervezi. Javaslom, hogy érdemes lenne egy könnyebb kört is kínálni az avatatlanoknak, de már mindenki be van indulva és láthatóan presztizskérdést csinál belőle, hogy teljesítse a nehezebbiket. Én ma indulok neki a Boga-katlannak, csak egy darabig kísérem őket. Sajnos a térkép és a jelzések nem fedik egymást: vagy félórát bolyongok a Bársza-katlanban, mire rátalálok a levezető útra és dél jóval elmúlt, mire leérek a Boga-telepre.Már innen is fennséges látvány a Boga-szirt. Engem is meglep, hogy a telepről a Boga-patak mentén milyen sokáig vezet murvás út és a teleptől milyen messze is vannak üdülők, házak, de aztán vége a kulturizmusnak: innen már jelzett turistaösvény sincs,kőről-kőre lépkeve lehet előrehaladni a bővizű patak medrében, partján, az oldal olyan meredek, hogy az szóba sem jöhet.Hogy itt mit művelhet egy kiadós eső után vagy hóolvadáskor a fékevesztett áradat és a magával sodort zúzalék, azt a helyenként szurdokszerűen összeszűkülő völgy fölé magasodó sziklafalakba bemart szobányi üregek mutatják. Lenyűgöző, félelmetes környék, méltó névadójához. Néha a fák közt ki-kivillanak a Boga-katlan sziklái és az óriásként fölém magasodó Boga-szirt: nyomasztó látvány. Egy ponton túl nem tudom követni a medret, egyedül túl kockázatos a bővizű, sodrós patakkal való packázás: elkezdek felkapaszkodni a görgeteges, meredek oldalban. Itt két lépés előre, egy csúszás vissza, ez a koreográfia és sokszor kényszerülök megállni egyet fújni. Ez így megy 2 óra hosszat, néha visszakozva, mert sziklát mászni egyedül semmiképp sem akarok. Végre lassan lankásabbra vált és már örülnék, hogy elértem a nyerget, de csak egy oldalvölgy, utána még mindig van felfelé. Teljesen elkészülök az erőmmel, mire csakugyan felérek a gerincre, de a kefesűrű fiatalosban csak kúszva-mászva tudok előrejutni, amerre az utat sejtem. Kész megváltás az út: végre haladok és tudom, hogy jófelé, még félóra és kiérek a szirtre. Most nemcsak a térképről tudom, de reszkető lábaimon érzem is, milyen szédítő magasan vagyok és nagyon büszke vagyok magamra. Ülök sokáig a látványt beszíva, aztán nekiindulok a táborba, nem szeretném, ha Ricsiék a sötétedés közeledtével ijedtükben expedíciót küldenének utánam. Időnként hívom őket a talkie-walkie-n, de semmi. A tábor üres és amíg az életmentő sörömet iszom és a lábam hűtöm a patakban, rémülten veszem sorra az eshetőségeket és hogy mit tudnék tenni. Már azt latolgatom, melyik irányban induljak: eléjük vagy utánuk, mikor páran felbukkannak a rét szélén. A sok félinformációból lassan összeáll a kép: a Galbina-szurdokban az egyik kolléganő az oldalfalon a sodronyról beesett a patakba, és csak a szerencsének meg egy fiatal túratársunk lélekjelenlétének köszönhető, hogy a zúgóig már nem sodorta a víz, mert ott akár tragédia is történhetett volna. Szemtanúk szerint már maga a vizbeesés is félelmetes volt: a hölgy hanyatt ért a vízbe pár méter esés után és csak a hátizsákjának meg a szerencséjének köszönheti, hogy a fejét, gerincét nem ütötték meg a meder kövei. Másik kolléganőnk szintén a sodronyon járt pórul: részleges izomszakadás az egyik karjában. Minderről a csapat elején haladók – akik az eredetileg tervezett útvonalon, a Csodavár érintésével utolsóként érkeztek a táborba – mitsem tudtak, mert már akkorra jócskán elhagyták a lassabban mozgó derékhadat. Hogy mindenki visszaért, az csak a táborban és nem sokkal alkonyat előtt derült ki, de addig a frász kerülgetett, bármennyire is nem voltam se szervezője, se résztvevője annak a túrának.

Semmit sem útálok jobban, mint nagyokosként utólag az orrok alá dörgölni, hogy lám én megmondtam, mégis fontosnak tartom elmondani a magunk és mások okulására azt a pár alapvető szabályt, aminek a semmibevétele ezen a túrán ilyen kellemetlen és kevesebb szerencsével akár tragikus eseményekhez vezetett.

1.   Mindig legyen a csapaton belül egy túravezető, aki személyes felelősségének tartja, hogy a csapat minden tagja biztonságban és épségben befejezze a túrát. Ez vonatkozik az útvonal pontos ismeretén túl a teljes létszám időnkénti ellenőrzésére, a veszélyes helyeken a kevésbé ügyesek, edzettek átsegítésére, esetleges vészhelyzetben a mentés, segítségkérés megszervezésére.
2.   Ne legyen a csapat 10-15 főnél nagyobb, mert egy hosszabb túrán óhatatlanul kettészakad és ilyenkor fordulhat elő, hogy ha valaki eltéved, mindkét félcsapat azt hiszi, hogy ő a másikkal tart.
3.   Ha mégis kettészakad a csapat, legyen mindkettőnek túravezetője, aki tisztában van a felelősségével (ld. 1. pont).
4.   Legyen a csapat fizikailag homogén, erről nem árt komolyabb túrák előtt akár egy könnyebb terepen tett bemelegítő túrával meggyőződni. Ha erre nincs mód, legyen a túravezető határozott abban, hogy a kevésbé edzett, kisebb túratapasztalattal rendelkezőket eleve nem hívja nehéz túrára, vagy nekik könnyebb alternatív túrát ajánl.
5.  Elcsatangolásra, egyéni kitérőkre hajlamos résztvevőkkel nem szabad elindulni sem. Az ilyenek induljanak el saját felelősségükre egyedül.

Azt talán mondanom sem kell, hogy a tárcsán sült pácolt hús nem csak azért esett nagyon jól, mert nagyon finom volt és a nyelvek is nemcsak az italok hatására oldódtak meg. Mindenki mesélt mindenkinek és egészen későig fennmaradtunk. Lassan aztán leégett a tűz, ki-ki pihenni tért és a völgyre telepedő párában az otthonossá zsugorodott világ csücskeit már a tisztásszéli fenyők csúcsa tartotta.

Reggel a bagarol szagára és a suvikszolásra ébredtem. Nézek ki a cipzár résén, hát Tihamér és az öccse ápolja a surranókat. Többesszámot nem csak azért mondok, mert ketten vannak az öccsével, de váltás surranót is hoztak. Arra gondolok, hogy habár Jani most nem jött velünk, de a szelleme mégis kísért: a tükrös bakancsoknak több híve van, mint gondoltam.

A tegnapi kalandos túra sokakat megriaszt, alig páran maradunk, akik a Szamos-bazárt készülünk végigjárni. Kocsival lopjuk a távolságot a Varasó-menházig, onnan pontosan a 2005-ös túra útvonalán haladunk. Az egyetlen meglepetés kellemes: az Aragyásza-barlang szurdokszerű kijáratánál most nincs gerenda-torlasz és a láncos kapaszkodók vadi újak, a kötelet elő sem kell venni. Hogy mégse maradjon tisztán, jól besározzuk viszont a Belvedere utáni meredeken való leereszkedésnél. Marad bennünk még annyi erő, hogy a többiekkel megbeszélt Pádis-menházi találka után felmegyünk a Mócok-templomára egy kicsit nosztalgiázni. Az a mocsok bodega azóta sem múlt el, sőt bádogtetőt kapott, de most is lehet háttal állni neki.

A táborba érve halljuk, hogy alternatív program híján már többen hazaindultak és én nagyon sajnálom őket, hogy a tegnapi veszélyes túra egyedüli emlékével esetleg egy életre elfordultak a fennsíktól, amely annyi szelíd szépséget kínál.

Másnap mi is szedjük a sátorfánkat és az esti híradót már a fotelemből nézem.

Hiszem és remélem, hogy ti, akik olvassátok mindezt, kedvet kaptok a Pádis-fennsíkon túrázni. Életreszóló élmény, kár lenne kihagyni. 

Veszprém, 2008. november