Aki még nem próbálta, úgysem hiszi: vannak emberek és dolgok, akikbe első látásra és véglegesen beleszeret az ember. Lehet ezt tagadni, palástolni, kapálódzni ellene: a vonzalom ösztönös, mély, ki nem törölhető, egy életre szól. Na, így vagyok én a Pádis fennsíkkal. Az a tény, hogy én 55 voltam, mikor megismerkedtünk, ő meg vagy 130 millió éves, mit sem változtat a vonzalom hőfokán. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem tud a szeretet alanya olyan arcot vágni, amelyik a szeretőnek ne tetszene: imádom ősszel és tavasszal, esőben, viharban és napsütésben, áradáskor és hópaplan alatt.

Talán ezért is kerültem eddig ösztönösen, hogy írjak róla: a mély érzelmek személyes kincseink, azokat az ember őrzi magában, nem tárja világ elé. De hogy’ is lehetne méltóan írni a kedvesről? Hogy fitos az orra, hogy a gödröcskéi ennivalóak, ha mosolyog, hogy egy hajfürtje a szemébe lóg, ha megrázza fejecskéjét, mint pirul el egy pajkos tréfán, és hogy’ villog a szeme, ha haragszik? Nem, erre gyenge a szó, fakó minden jelző, az érzelmeket nem lehet híven elmondani.

Mi késztet hát rá, hogy mégis megpróbáljam leírni, hogy kiadjam a szívemből, a világ elé tárjam? Talán a kérkedés azzal, hogy milyen kincs birtokosa vagyok, talán a vágy mások irígységének learatására. Mindegy, nézzétek el nekem. Elég, ha én biztos vagyok benne: ha megismeritek, ti is beleszerettek.

Először 2002-ben, fajtúrista kolléganőmtől hallottam az Erdélyi Bihar-hegység eme izgalmas részéről és annyira megfogtak a sejtelmes, izgató és rémísztő félinformációk, mint a fantáziadús gyereket az ördöggel való ijesztgetés. (Az úgy van, hogy vannak fajtúristák, akik szintkülönbségre és kilométerre mérik és nyilvántartják az erdei gyaloglást, éves túratervet készítenek, jelvényt, pecsétet, aláírást gyűjtenek. Ezek hívják a kirándulókat kulturistáknak, akik képesek egy kis hűsölés, egy szép kilátás megcsodálása, egy érdekes bogár, virág miatt megállni és ezzel a napi kilométerátlagot lerontani.) Hittem is meg nem is, hogy létezhetnek az erdőben sötéten tátongó lyukak, jégbarlangok, félelmetes szépségű szurdokok, rosszhírű, áldozatokat követelő, zegzugos barlangok egy ilyen kis területű fennsíkon.

A korábbi hideglelős borzongásom akkor kezdett el őszinte érdeklődéssé átalakulni, mikor egy fiatal kollégám, Ricsi haverjaival ott töltött egy hetet és se medve, se barlangi lidérc nem ette meg őket, viszont sajátos, megejtő szépségű tájakról hoztak élményeket, fotókat. Vadkempingeztek a fennsíkon egy erdészház tőszomszédságában, ivóvizük, fürdőszobájuk a forrásnál, WC-jük az erdőszélen volt, birkanyáj ébresztette őket reggel, szerencsétlen esetben a medve éjszaka. Bár a fennsík csaknem teljes területe természetvédelmi körzet, a közismert román pontosság és precizitás az erdő mélyére már nem hatolt be és senki sem kérte számon, hogy egy ilyen fokozott védelemre érdemes területen milyen alapon vernek sátrat, raknak tüzet és pottyantanak az erdőszélen. Sőt az erdésznek adott törköly jellegű kenőolaj nekik, a táborozóknak adott egy bizonyos védelmet. Külön figyelmet érdemel itt az az eredetileg közgazdasági elv, hogy minden adható-vehető dolog értékét egy közös egyenértékessel fejezik ki. A buta közgazdászok azt tanítják, hogy ezt a szerepet holmi papírdarabok és fémkorongok látják el, de a Pádis környékén a folyékony egyenérték az általánosan elfogadott.

2003. SZEPTEMBER

Az idén kezdtem el komolyan foglalkozni a környékről megjelent monográfiákkal. Ezek valamennyien megemlítik a hegység belsejének feltárásában úttörő szerepet vállaló Czárán Gyula fölbirtokosnak a nevét. Czárán 1890 és 1905 között birtokai jövedelméből feltárta és kiépíttette a Pádis-környék fő vonzerejének számító Csodavárat, a Galbina-szurdokot, a Szamos-bazárt, az Elveszett világ bizarr karsztképződményeit. Az ő kitartó munkájának és anyagi támogatásának köszönhetően készültek a nyaktörő meredekek megközelítésére, bejárására a sziklába vágott, helyenként kötelekkel, hágcsókkal, hidakkal, kiegészített turistautak, kilátók. Az Erdélyi Kárpát Egyesület tagjaként közzétette kutatása, feltárása eredményeit és ezzel sok hívet szerzett a Bihar-hegység szépségeinek.

A Bihar-hegység amúgy földrajzi helyzeténél fogva is sajátos: a hegység lába kényszeríti az Alföld felől az uralkodó nyugati széljárással érkező meleg levegőt hirtelen felemelkedésre és lehülésre, ami gyakori, kiadós csapadékot okoz. A Pádison ezért akkor is esik, amikor sehol máshol. A sok csapadék viszont a hegységet alkotó mészkövet kilyuggatta, a hegység belseje olyan, mint a sajt, amiben szinte csak lyuk van. Ezt jelzi a Pádis fennsíkon a kisebb-nagyobb felszín alatti üregek beszakadásából keletkezett millió töbör, zsomboly, víznyelő, szakadék. Éppen emiatt a lyukacsosság miatt a fennsíkon alig akad forrás, ha mégis, a vize hamar eltűnik egy szikla aljában vagy egy töbörben, hogy aztán a barlangrendszerben összegyűlve a hegység lábánál igen bővizű forrásokban bukkanjon a felszínre. A patakok, folyócskák viszont a külszínen vájnak hihetetlenül szűk kanyonokat a mészkőbe és barázdálják mélyen a hegység ábrázatát.

Na, de félre a tudománnyal, lássuk a medvét! (Átvitt értelemben gondolom persze, de az ottjártak kajla ijesztgetései óta a valódi felbukkanásnak kezdett baljós jelentése lenni a számomra.) Elmentem a tavalyi túra szervezőjéhez, hogy a tapasztalatait meghallgassam. El is mondta, hogy az erdész a törkölyt szereti és ha megitta, nem lehet kikerülni a dalestjét, bár a hangja felejthető. Megtudtam, hogy az utolsó falu, Vasaskőfalva (Pietroasa) után az út a hegység belsejébe igen rossz, hogy ne igyunk közkútból és a vendéglőkben – habár olcsók és ízesen főznek – nem kizárt a fertőzésveszély. Az is hasznos információ volt, hogy melyik határátkelőnél nem szívóznak az emberrel a románok. Az ember amúgy baráti beszélgetéseken, ha erre terelődött a szó, sok olyan kemény kiszúrásról hallhatott akkoriban, hogy órákig, félnapokig várakoztatták a románok ilyen-olyan ürügyekre hivatkozva a határátkelni szándékozót, de az útlevélbe tett bankjegynek látszó betétlap sokat tudott segíteni a helyzeten. Javasolta, hogy mindenképp vigyünk magunkkal fejlámpát, kötelet, valóban esőálló sátrat.

Elkezdtem hát toborozni és beszerezni. Hamar kiderült sajnos, hogy a lelkes nagyszájúak mégsem ide vágyakoznak, inkább vonzó nyáron a tenger, a láblógatás. A beszerzés is csak látszott egyszerűnek. Egy komoly túracipő 150 – 200 Euro, ami most reálisan nem jöhet szóba, mert másra gyűlik a pénz. Van ugyan egy PUMA sportcipőm, ami már régóta bizonyít túrán, tenisz- és focipályán, kocogáson, de ez lyukacsos felsőrészű és a bokát sem takarja. Mégis tanácsosnak látszott egy komolyabb, magasszárú cipőt beszerezni. Tanácstalanságomban lementem az alagsori tárolónkba és megtaláltam a bokatörésemkor vett katonai surranómat, ami még nem is volt rajtam. Ezentúl sem lesz: azóta meghízhattam bokában (talán a jóléttől, vagy mi). Végül – mint már annyiszor – a lengyel piac segített: egy pár igen fáintos bőr magasszárú cipőt sikerült bagóérrt megcsípni, amiről utóbb az is kiderült, hogy olajálló a talpa. A barlangászáshoz sisakot és fejlámpát a volt cégemtől kértem kölcsön, a Pádis túristatérképét pedig az Internet segítségével a DiMap-tól sikerült megrendelnem. Maradt gondnak a mi régi napfény-sátrunk (ezt úgy kell érteni, hogy a mi sátrunknak csak napsütésben kifogástalan a „felfogása”), a szúnyoghálóul szolgáló belső héj tartóinál a külső, vízlepergető héj lassan beereszti a cseppeket. Ricsi ajánlott valami impregnáló spray-t, amivel ha lefújja az ember, akár tengeralattjárónak is alkalmas a sátor, de mások megijesztettek, hogy ez a spray meg oldja a külső héj eredeti vízlepergető bevonatát… Valaki még egy tuti medveriasztó kotyvalék receptjét is megadta:

            Kurta kígyó nyelve-farka süljön-főjön e habarcsba,
           Tüzesgyík-szem, békanyál, varjúvelő, kutyaháj
           Kutyatejfű sűrű mérge, kuvikpehely, vipera kérge,
           Egy kis tigrisbélt belé, s azzal kész a drága lé!

Az igazat megvallva tartottam Marcsitól, hogy egyik lábosát se adná szívesen oda a kotyvasztáshoz, így maradt a titkolt rettegés a mancsostól.

Itt álltam tehát a túra tervezett időpontjában talpig felszerelésben, de túratárs nélkül. Sok más vidéken eszembe sem jutott volna emiatt a túrát elhalasztani, de ezt a környéket ennél veszélyesebbnek ítéltem. Neeem, NEM a medvék miatt! Nem rendes dolog az embert örökösen a medvékkel riogatni! Szóval leeresztettem rendesen, de töretlen hittel készültem – a jövő évi túrára. És mit tesz Isten: egy szép napon az egyik csoportvezetőnk mit másol a fénymásolón: egy cikket a Pádis-fennsík nevezetességeiről! Kérdezem hülyeségből:

- Mikor indulhatunk, Csabi?
- Akár holnap!

És komolyan gondolta! Majdnem megcsókoltam!!! Tudnotok kell, hogy Csabi korábban aktívan focizott, aztán egy sérülés miatt le kellett mondania profi álmairól, de lezser, néha már a flegma határát súroló alapbeállítottsága pályán és pályán kívül megmaradt. Ma is focizik bulimeccseken, szenzációsan tud cselezni, de nem hal meg a pályán. Ehhez képest egy ilyen fizikailag keménynek ígérkező túrához valósi vonzódást nem néztem volna ki belőle. Vártam egy hetet és igyekeztem nem nagyon belelovalni magamat, hátha meggondolja, de megmaradt komolynak a dolog és végül szept. második hetére tűztük ki a túrát. Próbáltunk még pár ingadozót megnyerni az Ügynek, de most sem kaptunk többet lelkes sajnálkozásnál, meg hogy talán jövőre. Voltaképpen csak két probléma volt ezzel a kétfős csapattal. Jobb szerettük volna a benzinköltséget több részre osztani (célszerűen négyfelé), aztán meg erősen törtük a fejünket, hogy vicces kollégáinknak hogyan magyarázzuk meg, hogy mi, mint furcsa pár miért épp sátorral indulunk „nászútra”. Az utóbbi ugyan nem nagyon izgatott, de azért mégis megkönnyebültem, mikor Csabi szólt, hogy már hárman vagyunk! Kiderült, hogy a nejét fűzte meg, így az én „nászutamnak” lőttek, neki viszont bepótló jelleggel elrendeződött. Az meg már csak odakinn, Erdélyben világosodott meg nekem, hogy ez a lókötő valószínűleg kellemes sétákat, örömtúrázást ígért asszonykájának. A valóság meg ezzel szemben azt mutatta, hogy a mi magyar léptékű hegyeinkehez-völgyeinkhez szokott lábunk is reszketve mondja majd egy-egy húzósabb túra utolsó kilométerein, hogy elég.

A közvetlen előkészületekkel nem úntatlak beneteket, de az indulás előtti estén a sógorasszonyom volt a vendégünk és mi reggelig elhallgattuk volna élményeit, munkavállalóként megélt tapasztalatait (ld. még a Svédországról megjelent írásomat). Így aztán a pakolást kicsit összecsaptam és ez meg is bosszulta magát, mert reggel már a benzinkútnál jutott eszembe, hogy az olajálló túracipőm otthon maradt. Szép kis indulás, mondhatom, égtem, mint a Reichstag, különösen mert én erőlködtem a korai indulás miatt. Nem mentünk vissza érte, legfeljebb majd nem lépek olajra… Mindegy, kiadtam a jelszót: „Megyem Erdélybe, szarom egészre!”

A kollégák zsúfoltságot jósoltak, de az út hazai szakasza (Veszprém – Enying – Simontornya – Dunaföldvár – Kecskemét – Békéscsaba – Méhkerék h.á.) rácáfolt aggodalmainkra, a kishatárátkelőnél meg csaknem az osztrák határon megszokott unott intéssel hessentettek át a túloldalra: fél egykor már Románia területén voltunk! Az első pár km műút meglepően jó minőségű volt, de a határ után azonnal látható lett a lényeges különbség a magyar oldalhoz képest: az út szélén távírópóznák álltak, valaha egy sorban. Mára – talán a fejlődő román demokráciát értelmezhették az oszlopok túl szabadon – jobbra-balra dőltek, némelyiket – úgy tetszett – már csak a távíró drótok tarthatták vissza a teljes kidőléstől. Az igazi kátyús, tengelytörő, futóművet szétizélő román utat csak az első város, nagy költőnk, Arany János szülővárosa, Nagyszalonta után tapasztalhattuk meg. Itt már nincs szükség sebességkorlátozó táblákra, a kocsiját valamennyire is féltő autós a szétesést elkerülendő úgyis lelassít. Az úton megtalálható a hagyományos „karbantartás” minden módszere a gödrök egyszerű törmelékkel való feltöltésétől a tudj’Isten hányadik aszfalt-folt ráhengerléséig. Az utak meredekebb részein – talán hogy a vezetés monotóniáját megtörjék, vagy csak pusztán hagyománytiszteletből – meghagyják a macskakövet. Az is lehet persze, hogy ezek a szakaszok az ősi dák birodalom hadiútjai voltak és akkor már világos minden: meg kell értetni a porbafingó, kalandozgató magyarokkal, hogy ha a római harci szekereknek jó volt ez az út, az erdélyiek és érjék be vele, de főként azt, hogy már a római időkben is román terület volt Transsylvania.

Döcögtünk hát és tátottuk a szánkat: a román ipar remekének, a francia származású DACIA-nak minden évjáratát láthattuk úton – útfelen, más márkát viszont alig. Ennek alighanem az egyoldalú alkatrészellátás lehet az oka: ehhez a tipushoz lehet alkatrészt kapni, máshoz csak külföldön. És ennek volt köszönhető az a felvásárlási láz is, ami a magyarországi DACIA-állományt pár év alatt átsegítette Romániába. Immár volt DACIA-tulajdonosként büszkén vallhatom, hogy még forgalomban is leszólítottak fekete hajú-bajszú, széles karimájú kalapos oláhcigányok, hogy nem adom-e el a jószágot.

A falvak, városok is különböznek erősen a hazánkban megszokottól. A házak egy része vakolatlan volt és a téglák közti habarcs színe mutatta, hogy nem tavalyról maradt el a bepucolás. Az ablakok fája, az ereszdeszka, festetlenek, avatatlanok, valószínűleg erre sem maradhatott pénz. A csúcs azért az Allianz Biztosító épülete volt Tinkafalván. Igaz, hogy az épület vakolt volt, tehát eleve az igényesebb kivitelűek közé számított és egyenest arra a térre nézett, ahol az állat- és kirakodóvásárt szokták tartani (legalábbis a téren heverő potyadékok milyenségéből és mennyiségéből ítélve), tehát a központban, de a portól vastagon lepett falak, ablakok, a nem egyforma színű és fajtájú cseréppel fedett tető, a megrepedt fal, a poros-sáros környék mind nem a bizalmat erősítették. Lehet persze, hogy a szerény minőségű választékból ez volt a legbizalomgerjesztőbb.  Más faluban viszont láttunk olyan kétszintes házat, aminek klasszikus oszlopokkal épített erkélykorlátja és apró kerámialapokkal borított homlokzati fala volt a rongyrázás végett. Az átlagos ház azonban vakolt, meszelt volt, amit a román tulaj a középkék egy undorítóan lilás árnyalatával színezett. Ez a szín egyébként Románia-szerte uralkodó, gusztusuk ne legyen.

Az udvarokon nincs érkezése kinőni bármi növényneműnek, mert az éhes jószág hamar lelegeli, az árokpart füve sem a gondos fűnyírástól rövid. Az állatok szabadon kószálnak az úton is és a többségében románajkú lakosok nem nézik jó szemmel, ha téblábolásukat az úton holmi dudálással zavarja az autós. Szép számmal láttunk vándorcigányokat, helyben maradósakat még többet. A vándor fajta támaszpontja a lovaskocsi: általában egy ló és egy gumirádlis, hosszúplatós kocsi (hogy az egész pereputty felférjen), a platón ülőket és a motyót ívesre feszített ponyva védi esőtől, naptól. Aki elunta a pereputty csárogását vagy egyszerűen csak nem fért fel, kulloghat a kocsi után. Gondolom, parkolási díjat sem szednek tőlük, így ahol rájukjön a megállhatnék, hát ott vernek tanyát.

Az Allianz-„palota” groteszk látványa és egy barnásfekete cigány karjelzései (hogy t.i. álljunk meg, mert valami nagyon fontosat akarna mondani) annyira megzavartak, hogy mint mitfahrer rosszul navigáltam Csabit, elmentünk egy másik úton vagy 10 km-t. Az első falunál rájöttünk, de Csabival közösen nem a visszafordulás, hanem egy másik útszakaszon való becsatlakozás mellett döntöttünk. Bár ne tettük volna: a következő tanya után hamar vége lett a bitumenes útnak és kipróbálhattuk az igazi román földutat. Az ilyenen általában terepjáróval, teherjárművekkel ill. élettartamuk javán már túlllévő személyautókkal közlekedtek a helybéliek is. Nekünk megrakodva nem maradt más, mint lépésben haladva kerülgetni a nagyobb köveket, gödröket. Érdemes volt megfigyelni a szembejövő autók vezetőinek arcát: minden harag, indulat nélkül viselték a döcögést, a kocsi töretését, a port. Vajha átragadna ez a nagy-nagy türelem honi autósainkra is! Végtére ezen a próbatételen is túljutottunk alig egyórai időveszteséggel és a legközelebbi városig, Belényesig (Beius) már suhantunk a flaszteren. Ott aztán váltottunk pénzt a benzinkútnál és felkutattunk egy vendéglőt, mert amúgy semmi internacionális felirat vagy tábla nem utalt rá, románul meg ki a fene ért? Csabi édesapja révén tudott pár szót, így sikerült fellelnünk egy kerthelységet egy belső udvarban. Az amúgy lerobbant ház udvarán pár öreg fa vetett árnyékot, az egyik udvarra nyíló lakást alakították át konyhának, ahova a szagok után eljutottunk. Az asztalokat egy alacsony kerítés szegte körbe, talán a nemkívánatos állatvendégek távoltartására. A söntéspultnál a román nő egy kukkot sem akart érteni, de addig azért eljutottunk a szájunk belseje felé mutogatással, hogy mindkét meleg tálételből beígért a nő hármat – hármat. Hamarosan meg is jelent leveses tányérokkal és valami fasírt félével. Előbbire Csabi ráismert, hogy ez a scsorba, a románok nemzeti eledele, egy savanykás káposztaleves különféle húsokkal. A levének ingerlően jó illata volt, neki is láttunk bő kenyérrel és csak később jött a döbbenet: a leves „lelke” nem hús, hanem pacal volt. Tudnotok kell, hogy ezzel a főtt frottírtörölköző-csíkokból készült étellel ki lehetne üldözni a világból, nem hiszem, hogy elég éhes tudnék lenni bármi körülmények között is, hogy a számba vegyem. A scsorba leve viszont finom volt, hát lekanalaztuk a pacalt gondosan kerülve. Hogy milyen arcot vághattak a konyhán, mikor a három adag pacal levetlenül visszakerült és hogy mi történhetett a maradékkal, azt csak sejthetjük. Mertem volna fogadni, hogy „recycled” lesz, de úriember biztosra nem fogad. A másik fogás szintén román specialitás, a mitite vagy becenevén egyszerűen mics volt. A mi fasírozottunktól csak abban tértek el ezek a frissen kisütött rudacskák, hogy alighanem a mócsingot is beledarálták, mert afféle húsízű rágógumiként elnyújtották az ízek élvezetét. Szerintem a mosogatószivacsból is kerülhetett a vagdalékba, de a kellemesen csípős fűszerezés ízileg elfedte. A sör viszont igazán élvezhető volt és kellemesen elzsibbadtunk tőle.

Sajnos a zsibbadtság nem tartott soká, mert a város szélén álló sörkombinátnál letértünk a Nagyvárad – Déva országútról és megláttuk a rendesen kátyús utat, de erről a sík vidékből igazán impozánsan kiemelkedő Bihar hegység tömbje egyelőre elterelte a figyelmünket. Az utolsó falu, Vasaskőfalva (Pietroasa) már az előhegyek közé ékelődött. Az első pillantásra látszott, hogy igénytelen és nagyon szegény lakosai vannak. Itt már alig láttunk vakolt házat, kerítésre se nagyon telt. A főutcán mintha nemrég egy alapos árvíz rohant volna végig és minden burkolatot lesodort volna az alapul szolgáló nyers sziklákról. Néhány férfi üldögélt kopott, pecsétes ruhában a bolt előtt a földön a sörét hörbölve. Mindenütt az enyészet és általános leromlás uralkodott. Más kivezető útja nem lévén a Pádis felé csak végig kellett menni az egyszem utcán. Az ”út” minősége már nem tudott rosszabb lenni a falun kívül, de a völgy szűkült és a Köves-Kőrös néhol bele-beleharapott az út töltésébe is, ott egynyomnyira szűkült a járható szélesség. Nagyritkán találkoztunk a hajdani bitumenes borítás szigetekben megmaradt nyomaival, de ezek is inkább csak rontották az út használhatóságát. A bitumenezés a helybéliek szerint még valamikor a román nép nagy vezére, Caucescu korából származik. Akkoriban még terepjáró nélkül is fel lehetett hajtani a Pádis-fennsíkra, talán medvére vadászott a főelvtárs. Peeersze, tudom, akkoriban vadult meg és lett vérmedve néhány megsebzett példány! Hagyjatok már békén ezzel a medvével!!

Úgy egyórányit döcögtünk az egyre szűkebb és egyre meredekebb falú völgyben. A folyócska még az igen száraz nyár dacára is folydogált, a meder szikláin és kőpadjain azonban jól látszott, hogy ha megbolondul, szobányi darabokat is elsodor és hogy a kavicsos – köves hordalék minden útjába kerülő dolgot kiváj, gömbölyűre koptat. A meder helyenként 1-2 méter mély, keskeny vályúvá szűkült, benne tajtékosan, tombolva rohant a víz. A „vályú” néhol medence-szerűen kiöblösödött, benne állandó örvény, mintha az óriások mosógépe működne éppen. Mindezt Csabi nemigen láthatta, mert bár a vezető felőli oldalon folyt a Köves-Kőrös, de az út változatos felszínéről nemigen vehette le a szemét. Végre a völgy egy sajátos arcélt formázó sziklaél, a Bulcz-kő után kiszélesedett.  Innen egy jó kilométeren a völgy alja 50 – 100 m-nyire kiszélesedik és az út mentén két oldalon sorjázó házak már a Boga-üdülőtelephez tartoznak. A közintézményeket a kocsma képviselte, a vendéglátóipart két panzió, az infrastruktúrát semmi: rögtön a telep első házainál egy szeméttel dugig tömött konténer és a kényszerből mellette felhalmozódott ráadás már lassan az utat is elfoglalta. Ahogy később a bennszülöttektől megtudtuk, van ugyan a telepnek polgármester asszonya, de benn lakik Vasaskőfalván és igy nemigen bántja a szemét a szemét. Az út szélén egy ARO kisteherautó állt mozgásképtelenül, egyik első futóműve kifordítva. A kerékagy és a felfüggesztés elemei ott hevertek szétdöntve az útszéli murvásra gondosan leterített ujságpapíron, mellette két alkotókedvű, ámde könyékig olajos fickó kalapáccsal és vágóval „javította”. Szerintem a kép groteszk bája mellett is szépen példázta a román nép munkakedvét és töretlen kitartását. A mellettük elgyalogló helybéliek érdektelen, közömbös arcából ítélve az eset (már t.i. hogy egy jármű útközben egy kicsit fődarabcserére szorul) korántsem lehetett kuriózum. Azt kell mondjam, hogy az utak állapotából ez törvényszerűen következik, ráadásul ezen a környéken telephelyező járművek műszaki állapota is katasztrófális. Ha valaki könyvet akarna írni „Hogyan javítsd házilagosan DACIA-dat?” címmel és ötletekre lenne szüksége, bátran ajánlanám ezt a műszaki beltenyészetet. A hátsó lökhárítóhoz drótozott kipufogódob, a lecsukhatatlan, ezért a motor hűtését javító motorház fedél, a hajdani zár helyén gumipókkal lehuzatott csomagtartó fedél csak afféle technikai sziporkák. Az igazi unikum viszont a zártalanított és ezért minden kanyarban ki-becsapódó hátsó ajtók kinyílás elleni védelmét szolgáló kampós végű gumikötél, amellyel az ajtókat az utastérben huzatták össze. A gumikötél a hátsó ülések fölött feszül és így a személyekkel való túlterheléstől is megvédi a kocsit. Ez azonban már olyan know-how, amelyre az innovációs piac hiénái már régtől fenhetik a fogukat.

De ne merüljünk el a részletekben, hiszen autóutunk java, mintegy 15 km még hátravan: fel kellene kanyarognunk majd 1000 m szintkülönbséget legyőzve a fennsíkra. Hát megsúgom, ez ment a leggyorsabban: a szerpentin első 100 métere meggyőzött arról, hogy ez nem fehér ember autójának való feladat. Le kellett tehát hamar mondjunk a fennsíkon való sátrazásról és ezzel automatikusan minden túránk meghosszabbodott egy fel – le menettel. Elindultunk Csabival sátorhelyet vagy szállást keresni. Hamar kiderült, hogy kemping nincs a telepen és az is, hogy a telep lakói – a hétvégi házak külleméből ítélve – a vagyonosodó réteghez tartozhattak, többségében a közeli Nagyvárad vagy Déva lakói. Magyarul többé-kevésbé tudtak, jó szívvel kínálták gidres-gödrös kaszálójukat, kertjük végét, sőt, az egyik üzleties román nő az út ment lapost – éjszakánként 4 euróért. Végre – mint a jó mesében – elértünk a tündér kertjébe: egy kellemesen „ö”-ző, tehát Szöged környéki hölgy vezette panzióba. Engedte a hozzá tartozó füves területen a sátrazást is fürdőszoba-WC használattal, de alig drágábbért szobát ajánlott a tiszta, takaros kétszintes épület emeletén. Nem tudtunk ellenállni a kísértésnek (az egyébként sem arra való, mint azt már többször kifejtettem), kivettünk két szobát. A hölgyről hamar kiderült, hogy Hódmezővásárhelyen lakik a családjával, fóliáznak és abból került ki a Flóra – panzió felépítésére a pénz. A szabad konyhahasználat révén egész uraknak érezhettük magunkat, tányérból ettünk, széken ültünk és a medve kérhetett engedélyt a kerítésen kívülről dörmögni, hehehe. A ház néhány lépésnyire esett a pataktól, köztük tábortűz helyeket alakított ki a gazda. Egyik este épp láttuk, amint a Boga-patak hordalékából 6-8 méretes követ bányászott ki és csinált belőlük bástyát, a közét az aprósabbjával megtöltve. Derekas munka, nem mondom, meg lehet emberesedni tőle. Hogy a délutáni scsorba káros mellékhatásait kiküszöböljük, alkalmaztunk Csabival egy Amstel-es beöntést és ágynak dőltünk.

Másnap – ahogy rendeltük – ragyogóan tiszta ég nevetett le ránk és úgy általában minden a legnagyobb rendben volt. Megreggeliztünk és mint botcsinálta túravezető, akkor kezdtem bajban lenni: a gondos, a fokozatos terhelést szem előtt tartó túraterv első napja máris egy kb. 4 órás fel-le pótlékkal bővült. Az első napra szánt „lájtos” túra is komoly erőfeszítést jelentő talpalássá avanzsált ily módon. Fújtattunk felfelé keményen, de a fennsík látványa – mint egy időben és mértékkel adagolt jó narkotikum – elfeledtette kínjainkat. Az idilli szépségű, töbrökkel tarkított Bál-rét, a fenyőcsoportok, a távolban legelő birkanyáj teljesen elandalított mindhármunkat. Pedig volt még kaptató vissza aznapi célunkig, a fennsík peremén őrt álló Boga-szirtig. Nem tudom én híven visszaadni a saját törpeségemnek, a táj fennséges szépségének és a hirtelen rámtörő enyhe tériszonynak a keverékét, amit a célunknál az erdőből kilépve éreztünk. Lábunk előtt – alatt közvetlenül az éktelen sziklákkal tűzdelt, vad Boga-katlan, az alóla kifutó völgy mentén odébb a Boga-telep és az azt övező hegyek, távolabb (a fényképen alig kivehetően ) pedig síkság, részben már Magyarország. A kb. 100 m-es függőleges sziklafal pereméig ki sem mertem menni, így a közvetlenül alattunk tátongó ördög-világot (boga t.i. románul ördögöt jelent) csak utólag, a mélység fölé nagy félve kitartott géppel készített felvételen láttam meg én is. A látványt léptékében nem, de lélegzetelállító voltában a bükki Látókövekhez, vagy méginkább a Szlovák Túristaparadicsom-béli Hollókőhöz (Havranie Skala) tudnám hasonlítani. Nem győztem csettegni és most utólag bánom nagyon, hogy a széles panorámát a Horgas-havastól a Galbina-szirtig nem fotóztam le állványról, mert így utólag csak egy rész panorámát sikerült némi ügyeskedéssel összerakni. Egészen feldobódva ereszkedtünk vissza a Flóra-panzióba. Valahogy maradt még bennünk jártányi erő, hát az üdülőtelepen átfolyó Boga-patak mentén elindultunk a Boga-katlan irányába – immár séta gyanánt. Elmaradtak a házak, a telep göröngyös főutcáját is felváltotta egy kavicsos szekérút, ami elkezdett emelkedni. Az egyik fordulóban aztán a lemenő nap sugaraitól vörösesre festve hirtelen elénk magasodott a Boga-szirt. A térkép szerint lehettünk vagy 3 km-nyire az aljától, mégis impozáns látványt nyújtott. Azt hiszem, így volt teljes ez a nap. A panzióban nagy fürdést csaptunk és áldottuk az eszünket, hogy érkezésünkkor nem erőlködtünk a sátrazás mellett. Megmelegítettük a vacsorakonzervet, alaposan bekajáltunk, meglocsoltuk némi sörrel. Meghallgattuk a tulaj feleségének panaszait, hogy milyen arcátlanul megvágják a falu előljárói minden adónemnél, mivelhogy bevétele van. Őszintén megvallva nem tudtunk igazán azonosulni vele: akinek 30 – 35 vendéghelye van, szerintünk is indokolt ötször annyi szemétadót fizetnie. Csak abban van egyenlőség, hogy az ő szemetjét ugyanúgy nem szállították el, mint másokét. (ne neked demokrácia román módra.) Amúgy istenítette a környéket és ajánlotta a szilveszter környéki túralehetőségeket erősen. Még egy darabig visszaidéztük a nap eseményeit, látványait, de még ez a szellemi kérődzés is fárasztónak tűnt, így hamarosan beájultunk.

A második napra szintén „pihentető” túra volt a túratervben, célunk a Pádis-fennsík központját jelentő Pádis-menház és a mellette magasodó Mócok temploma volt. A mócok az erdélyi ember szóhasználatában a románokat jelentik, ezen belül is a román pásztorokat, a Mócok temploma pedig egy sziklaszirtet és a törmelékéből képződött szabályos kúp alakú hegyet jelöl. A hegy pazar kilátást kínál háromnegyedkaréjban a fennsíkra, bár alig 200-300 m-nyire emelkedik ki belőle.

Túránk szervezkedéssel kezdődött. Azt még tegnap, a fennsíkra kapaszkodás közben láttuk, hogy jópár kocsi megy fel reggelente és rögtön adódott a nadselű ötlet, hogy valamelyiket meg kellene támadni. A fuvardíj – nem lehetett kérdéses – Csabi hazulról származó törkölypálinkája – mint általános egyenértékes – kellett legyen abból a kerítésszaggató minőségből, ami arrafelé márkásnak minősül. Reggel gondolva a fuvardíjra már előre „felváltottuk” a liternyi cefrét két félliteres címletre, az azonban már ötletszinten is komoly gondot jelentett, hogy a felfelé tartó kocsik a vadiúj márkás terepjáró és a szétesés előttinek látszó DACIA között szórtak. Namármost a szupi járgány vezetőjének nem ajánlhatjuk fel a lét, mert az hidegen hagyja, ő meg minket ott. A csotrogány gazdája meg hamar kikapná a kezünkből a cefrét, de mi nem biztos, hogy azon a felfelé úton akarjuk megszülni a rázós kocsijában a vesekövünket. Elvileg szóbajött, hogy Évát, Csabi szemrevaló asszonykáját állítjuk ki stoppolni az út szélére és mi csak akkor támadunk lesből, mikor megáll egy madár, de ezt emberiességi okokból már ötletszinten elvetettük. Végül a vakszerencse egy ideális fuvart hozott össze nekünk: egy FIAT Punto tűnt fel a kanyarban. A fiatalember nagyváradi vállalkozó volt és barátnőjével mentek a fennsíkra. De hogy! Döngetett a fickó az „út”-hoz képest ezerrel, pattogott a szerencsétlen jószág a köveken, buckákon. Miután meglepetésünkre felvett, már nem pattogott, csak nyögött és néha még az út köve is megcsikordult a fenéklemezen. Mondtuk neki, hogy sportosan vezet, de elértette és csak még jobban tolta neki. Behúztuk a nyelvünket, nehogy leharapjuk. Később aztán kiderült, hogy cégautó a szerencsétlen Punto és lesz helyette másik, ha megmakkan. Imádkoztunk, hogy ez ne a felfelé úton következzen be. Amúgy ők is turista célzattal jöttek, az üdülőtelepen laktak és jártak fel naponta túrázni. Éva kicsit szemtelenül, de nagyonis gyakorlatiasan meg akarta kérdezni, hogy holnap is jönnek-e fel, de mi, szemérmetes fiúk lehurrogtuk. A törköly megmaradt, de tudtunk másképp segíteni a fiatalemberen, mert nem volt térképe. Hogy mi módon gondolt tájékozódni ezen az egyébként sem egyszerűen áttekinthető, szabdalt terepen, azt elképzelni sem tudtuk, viszont volt önbizalma elég. Odaadtam az egyik fénymásolatunkat, ami azért több a semminél, de fekete-fehér volta miatt a színes turistajelzéseken nemigen lehetett eligazodni.

Nekünk igen kényelmes lett ezzel a fuvarral, mert aznapi célunk már csak egy órányi sétára volt oda. A fennsík igazi szépségét most láthattuk meg igazán: a sudár fenyvesligetek és a rövidre legelt gyepű tisztások, rétek idilli szépségű együttesként borították a rengeteg töbörrel tarkított felszínt. Az ember helyenként valóban úgy érezhette magát, mint a légy a tojástartó tálcán: mire kimásztál az egyik gödörből, már benn is voltál a másikban. Némelyik gödör egészen lapos volt, némelyik megmászhatatlanul meredek falú, néha a tölcsér alján lyuk is tátongott. Érdekes volt látni, hogy a fenyők előszeretettel nőttek ki a töbör aljából: onnan már nagy valószínűséggel nem sodródhatott tovább a fenyőmag és ott több nedvesség jutott neki a növekedéshez. A fenyves helyenként kefesűrű, helyenként ligetesen ritkás volt, alattuk hihetetlen vastag mohaszőnyeg. Ahogy közeledtünk a menházhoz, láttunk egy-két töbör aljában soha el nem emésztődő műanyag szemetet, flakont, reklámszatyrot és a vízmosások sem voltak tisztábbak. Mondhatatlanul lehangoló volt látni ennek a természeti értéket, szépséget nem becsülő, felelőtlen viselkedésnek a nyomait. A helyzet egész a menházig fokozódott, ahol az általános szemetelés tetejébe még egy szánalmas bódésor, meg néhány lerobbant, valaha mívesen megcsinált, de pénz vagy igényesség híján súlyosan elhanyagolt épület rondította a gyönyörű tájat. Még ma is látom lelki szemeimmel az ügyesen a szépre irányított képek folytatásában azokat a lehangoló építményeket. A bódésor amúgy olyan rikító színűre volt pingálva, hogy az már szinte fájt. Ha volt a medvének egy csöpp szépérzéke, ezeket nagy ívben elkerülte. Végülis, ügyes… Volt azért szép, a tájhoz illő épület is: a szabályos nyolcszög alaprajzú pavilon ugyan nem az erdélyi fafaragás hagyományai szerint épült, gerendáit nem szekercével, hanem gatterral vágták s nem volt rajtuk egy szem díszítő faragás sem, de mégis jó volt ránézni.

A Mócok templomát egy darabig kerestük, mert a sziklát onnan takarták a fenyvek és egyáltalán: nem tűnt az a domb kilátóhelynek. Mint már annyiszor, most is elnéztük a léptéket, vagy húszpercnyi tüdőtágító kapaszkodás után értünk a szikla aljába és még csak akkor jött a zergeképző: a szikla istenesebbik oldalán némi talaj is meg tudott maradni, de azon a leesés veszélye nélkül nem lehetett volna felkapaszkodni, ezért két nekidöntött fenyőtörzs közé illesztett fokokon lehetett felkúszni mint hegyimókus. A szikla tetején kefesűrű bozót alig észrevehető ösvénnyel és végre a panoráma: felejthetetlen körkép a fennsíkról és a Bihar-hegység magasabb csúcsairól, amelyek 1400 – 1600 méteres létükre nem átallják a „havas” nevet viselni (Horgas-havas, Sík-havas, Mező-havas, stb) Kiültem a sziklára, mint öreg sas a fészkére és csak szívtam magamba a látványt. Csak a lovak, birkák hangyányi mérete mutatta híven, mennyire nem „domb” tetejéről szemlélődtünk. Alig volt kedvünk továbbindulni. Lefelé még meredekebbnek tűnt az oldal és mire leértünk, csak összenéztünk Csabival és semmi pillanat alatt elhatároztuk, hogy egy-egy sörrel jutalmazzuk meg ezt a teljesítményt. Éva nem kért belőle, így otthagytuk a legelésző birkák martalékául és visszakutyagoltunk a nyolcszögletűhüz, közben csendben danoltuk az operett slágert, hogy:

            „Egy Ciuc* és más semmi:
             a vágyam csak ennyi
             és csendben elmenni tovább!” 

/* a Ciuc (ejtsd csjuk) a románok egyik kedvenc söre/ 

Kaptunk, megittuk, megyünk vissza, hát Éva reszkető szájszéllel meséli, hogy a juhász komondor méretű korcs kutyája meglátogatta és  félreérthetetlenül jelezte, hogy éhes. Ez olyan lehetett, mint az emberek között a fegyveres kéregetés: nem lehet neki ellenállni. Éva se tudott, odaadta annak az ocsmány dögnek – hogy nőtt volna be a szája - hármónk uzsonnáját. (Tipikusan olyan szituáció, amitől az ember rögtön éhes lesz – pszichikailag). Hamar szétosztottam hát a mogyorós csúcs-csokimat és indultunk visszafelé. Járt utat a járatlannal keverve törekedtünk a legrövidebben elérni a fennsíkról a telepre levezető utat és így volt szerencsénk az erdőn átvágva megismerkedni a mesésen vastag mohaszőnyeggel. Mindent bevont a zöld ezer árnyalatában pompázó moha: kidőlt fatörzset, követ, taplógombát, szarvaspotyadékot. (Neeem, NEM medvepotyadékot!)

A lefelé út már szinte unalmasnak tűnt, szedtük a lábunkat. Csabi már a fennsíkon azt mondogatta, hogy tevemód szomjas, de vízzel nem akarta a szomját oltani, mert az a sör elől veszi el a helyet. Nem szeretném, ha azt hinnétek, hogy a szeszturizmus rabjai lettünk: sör a fennsíkon, sör a völgyben, a lejtőn meg aztán nincs megállás. A kocsmai kilátások akkor, ott olyan vonzóak voltak, hogy másra sem tudtam gondolni, mint a párás korsó peremén túlcsorduló fehér habra, az aranysárga nedűre. A kocsmahivatal rögtön a falu első háza volt, érdekesmód csak pár ember üldögélt benn, azok is igen megnéztek minket a hátizsákos, rövidnadrágos szerelésünkben. Végülis nem lehet mindenki fehér ember… A kocsma egyúttal bolt is volt: konzervet, ropogtatnivalót tartottak, a kenyeret viszont meg kellett rendelni és másnapra elhozták. A korcsmárosnak se lehettünk túl bizalomgerjesztők, mert kétszer is megkérdezte, hogy de biztosan eljövünk-e a másnap reggelre megrendelt kenyérért. Kénytelen voltam elmagyarázni, hogy ha valamiben, hát az emberi éhségben (itt konkrétan az enyémben) nyugodtan megbízhat.

Feljebb a szemetes konténert meglepték a lovak: némelyik csak úgy passzióból turkált a földön szétszórt mocsokban, az igényesebbje a konténerből a fogaival emelt ki egy-egy még bontatlan nejlonzsákot, a lábával széttaposta és úgy látott neki a meglepetéscsomagnak.  Láttam már sok háziállatot turkálni, a TV-ben vadakat is mutattak (főleg medvéket), amelyek ezt a kényelmes, de veszélyes módját választották a táplálékszerzésenk, de lovat még soha. Gondolom, jól ki lehettek éhezve csóri jószágok, hogy erre fanyalodtak.

Levezetés gyanánt kiültünk a patakparti szalonnasütő helyek egyikére egy kis füstszagot bevenni. Igen ki voltunk szolgálva: a hasábfa ott ált a lépcsőfeljáró alatti zugban, csak hasgatni kellett, a fémnyársak is készen, glédában, a szúnyogok is ott vártak valahol, mert semmi pillanat alatt előteremtek. István, a házigazda is odajött a napi kubikusmunka végeztével, aznap egy újabb piknik-terület számára termelte ki a köveket, a sódert. Jól elbeszélgettünk, iddogáltunk. Elmesélte, hogyan szánták rá magukat öt évvel ezelőtt, hogy a paprika-paradicsom nagybani termesztéséből összegyűlt pénzüket ide fektetik be. Már előtte is ismerték ezt a csodaszép környéket, kirándulni jártak át, hiszen Hódmezővásárhelyről 2-3 óra kocsival. A román hatóságok nem akadályozták, hogy ide építsenek, de aztán hogy kész lettek, annyi adót zuttyintottak a nyakukba, hogy egyelőre még nullszaldósra sem tudják kihozni mint vállalkozást. Igazából persze bosszantotta őket, hogy a borsos szemétszállításí díj dacára a szemetjük ott érlelődik az alvégen, az út csak rázóteszt céljaira lenne alkalmas, de az akár terepjárók számára is. Mondtam neki, hogy rá kellene venni egy főelvtársat Aradról vagy Váradról, hogy vegyen ott kinn a Boga-telepen birtokot és onnan kezdve a személyes érintettség okán lenne út is, szemétszállítás is, meg még talán olyasmi is, amire most gondolni sem mernek. Nevetett, de igazat adott. Mindenesetre a Flóra panzió, a szépre kialakított környezete, a kedves, családias vendéglátás erősen valószínűsíti, hogy ez a vállalkozásuk az elégedett vendégek révén előbb-utóbb pozitív irányba fordul.

Már megint jól tudtunk aludni és reggel megint sütött a nap, és mi kezdtük úgy érezni, hogy a gyakori esővel való rémisztgetés talán csak rossz vicc volt. A mai túránkat vegyes üzemmódban lehetett csak teljesíteni: a Galbina patak szurdoka és a Csodavár az eredetileg a fennsíkra elképzelt táborhelyünkhöz viszonylag közel fekszik, a Boga-telepről viszont gyalog egy nap alatt nem bejárható. Csabi még egyszer megsímogatta jobb sorsra érdemes járgányát és nagy sóhajtással nekiindultunk a rázatónak. Egy darabig vissza, a falu felé tartottunk, aztán egy oldalvölgyben egy a térkép szerint még az eddigieknél is rosszabb minőségű „úton” zötyölődtünk. Az út egyre magasabbra kapaszkodott az oldalba és néha szép kilátás nyílt a fennsík peremén őrt álló hegyekre, sziklákra. Az út maga szerencsére picit még jobb is volt, mint a falut és a Boga-telepet összekötő borzalom, a meredekebb szakaszokon viszont a töltés meg-megcsúszott és az út emiatt félelmetesen összeszűkült. Az út mentén újnak látszó beton villanyoszlopokról lógtak egy még fényes (tehát nemrég kifeszített) vezeték maradványai. Egyetlen közt sem kíméltek a vezetéktolvajok: a szigetelőtől méternyire volt elvágva valamennyi. Lassan az út visszaereszkedett a völgybe és úgy egy órányi, tehát kb 10 km-nyi út után odaértünk túránk kiindulópontjához. Ott a völgy alját a szikláig kimarta a patak, az út ijedten bújt a szigorú sziklafalak oldalához, mi meg az ülésbe: néha annyira a szakadék szélén autóztunk, korlát meg semmi. Már azon ijedeztünk, hol fogunk megállni vagy megfordulni, de egy kocsinyi hely(!) azért mégis volt a „beszállás”-nál (itt se igen számolnak tömeges turizmussal!). A forrás felé immár gyalogosan haladva a meredek sziklafalak egyre magasabbak, a meder egyre szűkebb lett. Kezdetben a meder kiálló kövein egyensúlyozva tudtunk nyomulni, de helyenként át kellett menni Pókemberbe: ahol a víz az egész medret elfoglalta, ott falra szerelt gerendákon, és acélsodrony kapaszkodók segítségével boldogultunk, máshol a majd függőleges sziklafal párkányain, kiszögellésein kapaszkodva juthattunk előre.Az egész nagyon hasonlított a Szlovák Túristaparadicsom szurdokvölgyeire azzal a lényeges különbséggel, hogy ott a sziklához erősített láncok, lépcsők, tálcák megbízható állapotban voltak, látszott rajtuk a rendszeres odafigyelés, felújítás.

Itt az eszközöket talán még maga Czárán rakathatta fel, ezért ezek a segítő eszközök nemigen növelték az ember biztonságérzetét. A szurdok végefelé például a segítséget egy kb. 15 méteres hosszon egy kiszálkásodott sodronykötél jelentette.
A kötél olyan magasságban volt, hogy csakis a kéz kapaszkodását segíthette, de középső, kb 10 méteres szakaszán nem volt rögzítve, erősen belógott, ráadásul a lábnak alig akadt támasztéka az iszamós sziklafalon, így gyakorlatilag kézen függeszkedve lehetett csak előrehaladni. Ez még akkor sem egyszerű feladat, ha a kötél szintes, de ilyen belógás mellett a kötél emelkedő ágán csak az tudott felkapaszkodni, akinek közeli majomősei vannak. Többtagú társaságban azért lehetett ezen segíteni azzal, ha két súlyosabb túratárs a rögzítésekhez közel rácsimpaszkodva feszesre húzta a kötelet. 

Az addig egyenes szurdok vonala aztán egy ponton megtört és egy a völgyet elzáró sziklafal hasadékából tört elő és zúdult vagy 10 m magasból a mederbe a víz: elértük az Eminenciás vízesést. Ezután a száraz nyár után igen mérsékelt hozamú volt a patak, a vízesés is elmaradt látványban az internetes beharangozóban látható fotójától. A jelzés a barlangszájhoz vezetett, ahonnan a víz kizúdul és csak közelről vettük észre, hogy némi tornamutatvánnyal be lehet jutni a barlangba. A víz a barlang alját símára koptatta és benne 2-3 kádnyi méretű, bizarr formájú medencéket mart. Ahogy a szemünk megszokta a barlang sötétjét, már derengett messziről a barlang felső vége, egy hatalmas (kb. 30 m széles, félkörívesen magas) barlangszáj, ahova a folyó a szurdok felső szakasza felől érkezve beömlik. A barlang maga a kiömléstől egyre szélesedett, magasodott, a patak hangját sokszorozva verték vissza a falak, pedig a víz néhol valósággal eltűnt a mennyezetről leszakadt vagy a víz által besodort óriási szikladarabok között. Némelyik egy bakterház méretét is elérte. A völgy felső szakaszán néhol kiszélesedett, néhol szurdokszerűen újra összeszűkült, az út így már nem a mederben, hanem a hegyoldalban folytatódott. Egy szakaszon a patak a völgy sziklás aljában egy 2-3 m széles vályút mart és abban folyik, afféle vizicsúszdát képezve. A térképünk szerint még 3 vízesésben gyönyörködhettünk volna, de ilyen kevés víznél nem voltak valami látványosak, főleg így madártávlatból (egy okkal több, hogy oda vissza kell térni). Végül egy sziklák közé ékelődött tavacskához (a térkép Galbina-kitörésnek jelzi) értünk el, amit a barlangok bonyolult rendszerén keresztül a fennsíkon összegyűlt vizek táplálnak. Kicsit ücsörögtünk és akkor azt hittük, hogy ennyi pihivel elérünk a Csodavárig, de megint rá kellett jönnünk, hogy itt mások a léptékek. Másfélórányi tüdőtágító kapaszkodás és 4-5 légzéscsillapító pihenő után még nem látszott a nyereg, amin átkelve még le kellett ereszkedjünk. Végül persze elértük, de a félórás kitérőt a Porcika-zsomboly felé már ki kellett hagyjuk.

Most, amikor a Csodavár látványát kellene valahogy érzékeltetnem, igazán bajban vagyok. Megpróbálom érzelemmentesen, tárgyilagosan leírni, bár nem tagadhatom, hogy a hatása alá kerültem annak a szigorú, félelmetes szépségnek. A fennsíknak ez egy mélypontja, ahova a másutt el nem tűnő vizek felszínen és föld alatt összefolynak. Eredetileg itt egy derekas méretű víznyelő lehetett, amely egy barlangon át a Galbina forrásához továbbította a vizet. A barlangot aztán a vizek a víznyelőnél több helyütt is kiöblösítették, kimélyítették, amíg végül a hatalmassá vált föld alatti termek be nem rogytak és kialakult az a három óriási lyuk, amit ma Csodavárként ismerünk. Méreteik igazán lenyűgözőek: az egyik 100 m átmérőjű és 100 m mély, a hasonló méretű másikat voltaképp egy sziklafal választja el ez elsőtől, a harmadik úgy 50 m átmérőjű és 120 m mély. Csak az érzékeltetés kedvéért mondom, hogy a mélyebbik szakadékba egy 40 emeletes ház beleférne. A felszini víz útját követve le lehet ereszkedni az elsőnek a fenekére és a hajdani barlang egy szűkebb, be nem rogyott szakaszán a harmadikba is. A lyukak oldalai csaknem függőleges sziklafalak, csak néhány bátor fenyő kapaszkodik elszántan egy-egy sziklapárkányon. A fenyőkkel kefesűrűen benőtt környéket Czárán Gyula fedezte fel és saját költségén építtetett négy kilátóhelyet a lyukak peremére. Ezek nélkül – tapasztalatból mondom – az ember még annyira sem meri megközelíteni a kürtő peremét, hogy az aljáig lelásson. A kilátók öles fenyőtörzsekből készültek: kettő párhuzamosan a földre fektetve, a gödör felőli végük 2-3 méternyire lóg ki a szédítő mélység felé, erre ácsolták  rá a „balkont”, ahogy a román mondja a kilátást szolgáló szószéket. Az alapgerendák maradék, vastagabbik 10 métere lerögzítés nélkül fekszik a kürtő peremén és voltaképp a súlyánál fogva nem engedni lebillenni a levegőben lévő rövidebbik felét. Mindez persze csak addig kelti az ember fiában a biztonság érzetét, amíg az anyaföldön áll. A balkon korlátjaihoz közeledve éled át az öreg Einstein relativitás elméletének általam jegyzett kiterjesztését: az addig ölesnek látszó gerenda vacak karóvá nyeszlik, a korlát és a padlat kétcollos deszkái még furnérnak se mennének el és az egész építmény egyensúlyi helyzetének billenési határpontját nagyon nem szeretnéd kísérletileg meghatározni. Mindehhez hozzávéve, hogy a faanyag korhadófélben volt, talán megértitek, hogy miért nem a „balkon”-ról fotóztam. Inkább kikucorodtam a semmi szélére, egyik kezemmel egy csenevész fenyőcske törzsét markoltam görcsösen, másikban a mélység fölé tartott gépemet igyekeztem irányítani. Hát persze így nem nagyon lehetett célzott „lövést” leadni, az eredmény viszont a meglepetés erejével hatott: csak az előhívás után láthattam meg, amit akkor, ott exponáltam, de - kanyarlátásom nem lévén - nem láthattam.

A félrebecsült menetidő miatt a mélybe már sajnos nem jutott időnk leereszkedni, indulnunk kellett vissza. Viszonylag hamar elértük az útkereszteződést, ahova délelőtt a Galbina-szurdokból jövet érkeztünk. Innen lehetett a Czárán-féle Galbina-körút másik felét teljesíteni, azaz a szurdok sziklafalának tetején végigmászni.. Lett volna egy normális embernek való visszaút is, az egy erdős hegyoldalban és a festői Flóra-réten át vezetett némi kerülővel a „beszállásig”, ahol a kocsit hagytuk. Csabi – mondván, hogy most vagyunk itt, élvezzük ki minden részét – bevette a direkciót a sziklás félkörút felé. Hiába kérleltem, hogy ahhoz túl fáradtak vagyunk mindhárman és a szurdok falait délelőtt alulról végigszemlélve túl veszélyes is: megmakacsolta magát és elindult a gerincen (de talán szerencsésebb erre tarajt mondani), a neje meg hűséges társként mögötte. Nem volt mit tennem, ha nem akartam egyedül maradni a sötétedés közeledtével, velük kellett tartsak (neeem, NEM a medve miatt!). Nekivágtunk, az elején még néhány képet is csináltam a szurdok sziklafalának éléről e rémisztő mélységbe, de aztán már tempósan kellett volna haladni és ez a helyenként görgeteges oldalban – azzal a tudattal, hogy egy megcsúszásnál a meredek után a függőleges sziklafal következik egész a jó száz méterrel alattunk folyó patakig – araszolva ment csak. Lassacskán sötétedni kezdett, a fás részeken már a lábunkat is alig láttuk, de ereszkedtünk lefelé, végül kiértünk egy kb. 6-8 m magas sziklafal élére, alattunk egy csaknem vízszintes terület, rajta fiatalok sátraztak és már láttuk a kocsit is. A sziklafalról valaha egy vaslétra segítségével lehetett lemászni, de az valakinek máshol jobban kellett. A nem könnyű túra, az aznap látott szédítő magasságok és mélységek tehették, de egy pillanatra az volt az érzésem, hogy amazokhoz képest ez a magasság túró és csak rá kell szánnom magam az ugrásra. Aztán eszemre tértem, viszont jött a jeges rémület: ha nem tudunk itt lemászni, vajon meddig kell a sötétben vissza-botorkálnunk a nyaktörő ösvényen, hogy egy járható leutat találjunk, vagy egész a kereszteződésig kell visszatolatnunk?! Végül Csabi – nyilván bűntudattól mardosva – talált néhány kiálló dudort, féltalp széles párkányt és leküzdötte magát a vízszintesig. Ha láttatok még reszkető lábakkal előadott, térden, seggen, hason radírozva a falról lefolyó „sziklamászást”, dicstelen visszavonulást – ráadásul nézők előtt – hát ez az volt, de a franc se bánta. Akkor, ott meg tudtam volna Csabit fojtani egy kiskanál vízben, amiért ezt a veszélyes és nehéz szakaszt bevállaltatta velünk, de a gyerekeire gondoltam, nameg arra, hogy akkor ki vezet hazafelé…meg aztán bocsánatot is kért. Visszafelé se mehettünk kocsiilag gyorsabban, pedig de jó lett volna. Öreg este lett és cudar hideg, mire a panzióba értünk, de igazán kellemes meglepetés várt: a háziasszony befűtött a szobánkba! Ha máskor nem, most igazán hálásak voltunk a sorsnak, hogy nem a sátorba kellett bevackolódni fáradtan, izzadtan. Meleg konyhában, széken ülve, tányérból asztalnál meleg ételt enni: ez ám a luxus! Még reggel kinéztünk valami meccset a TV-ben, de most az sem hiányzott, csak beestünk az ágyba és szunya.

Reggel már borús volt az ég és a magyar rádió is egy kiadós frontot ígért sok esővel. Éva megelégelte a tegnapi megpróbáltatások okán a túrázást, így ketten lódultunk neki Csabival a Bársza-katlan látnivalóinak. A katlant a fennsík peremén álló hegyek övezik, egy lefolyástalan (úgy értem, felszíni lefolyás nélküli) terület, viszont tele van ez a néhány négyzetkilométernyi terep töbörrel, zsombollyal, sokuk barlangban folytatódik. Itt található a híres-hírhedt Zápogye barlang, melynek feltárása közben egy barlangászt csak a speciális mentőegység tudott a felszínre (és ezzel az életbe) visszahozni, mert egy kőtömb megmozdult és satuszerűen megfogta a lábát. A brossúrák írnak szerencsétlenül járt pásztorokról, akik jószáguk után vesztek valamelyik sötét kürtőben és kalandot kereső túristákról is, akik eltévedtek és ottvesztek a tekervényes barlangokban. Bár vittünk fejlámpát és kötéllel is készültek voltunk, hangulatunkra mindez azért baljós árnyékot vetett. Hamar elértük a katlan peremét, elsőként a Zápogye barlang meredek, sártól csúszós, beszakadt kőtömbök közt rejtőzködő bejáratát. Nem szégyellem bevallani, hogy még a lámpát se vettük fel, úgy hagytuk ott azt a likat és nemcsak a ruhánk tisztaságát féltettük, de mondhatnánk parasztosan úgy is, hogy fostunk bemenni. Hasonlóan aggasztó bejárata volt a Bársza-jégbarlangnak, ott megelégedtünk azzal, hogy két nyakig sáros lengyel srác angolul elmesélte, mit láttak benn a mélybe vezető jeges lejtőn kívül. Saját gyávaságunk rossz érzésétől sarkallva aztán a Neagra-barlangba már bementünk, lévén normálisan megközelíthető bejárata és bentebb is „kultúr”-járatai. Ez a barlang egyébként is tanulmány lehetne arra, hogy a kőzetet a víz milyen hihetetlen üregekkel, járatokkal tudja kikönnyíteni. A rengeteg folyosó között ráadásul a mészkő engedékenyebb rétegei mentén még számtalan 5-50 cm széles (vagy inkább keskeny) járatot, rést is hozott létre. Mint egy kísértetkastélyban, a folyosók között néhol 5-10 méterre is megláthattuk egymást ezeken a réseken át. A köveket az erózió símára nyalta és hihetetlen alakzatokat produkált, cseppköveket azonban nem láttunk. Mire előjöttünk, az eső elkezdett vigasztalanul cseperegni, majd esni, ahogy reggel a pesti ember mondta. Még tisztességből elmentünk a Bársza-katlan egyik fő nevezetességeként számon tartott Eszkimó-jégbarlanghoz, de ott csalódás várt: csak a barlangszájhoz tudtunk lejutni, onnan már láttuk az állandóan vastagodó egyik és a mennyezeti kürtőn besütő nap miatt nyaranta picire zsugorodó, telente pedig újra megnövekvő másik jégoszlopot. Az oszlopok közelébe a kötéllel biztosítva ugyan némi tornamutatvánnyal le lehetett volna jutni, de átázott gúnyánk és a barlang jeges levegője miatt erről is lemondtunk. Megvallva az őszintét a mennyezet beszakadásán keresztül bekerült levelek, ágak, föld annyira betakarták a jeget és a borús ég miatt az egész annyira nem kapott akkor megvilágítást, hogy az egész inkább illúzióromboló semmint szemet gyönyörködtető volt. A barlang a nevét szintén Czárántól kapta. Az eszkimó (a vastag jégoszlop) minden évben új asszonyt kap (az évente elolvadó, majd újra megvastagodó jégoszlop). Láttam képet, amin az utóbbi a kürtőn át épp ráeső napfényben szinte földöntúli ragyogással tölti meg az amúgy 40-50 m átmérőjű barlangtermet, innen kapta a román nevét a barlang: Focul Viu, azaz égő jég. Kiérve sajnos sietősre kell venni a dolgot, mert rendesen rázendített. Beöltözünk, mint a falusi maskarások és döngetünk lefele ezerrel a panzióba. Rágondolni is rossz, milyen vacak lett volna, ha sátrazunk: átázva, szörcsögő cipővel, átázott ruhákkal kucorogni és a vizes holmi kiszárítására még csak nem is gondolni. Brrrr! Így meg forralt borral várt minket Csabi neje, a forró zuhany után jól bekajáltunk a hazai ebédkonzervből és meghallgattuk a magyar időjárásjelentést, miszerint a kiadós csapadékot hozó felhőörvény Magyarország fölött lelassult, ezért pár napig nagy lesz a környékünkön az esőre való hajlandóság. Éva gyermekelvonási tünetektől szenvedve már a tegnapi kimerítő túra után is pedzegette, hogy mi lenne, ha másnap hazamennénk, de akkor Csabival keményen ellenálltunk. Mikor ma elkezdtek pusmogni, már tudtam, hogy az elromlott idő és a női stratégia együttes ereje ellen semmit sem tehetek: hamarosan indulnunk kell. Úgy is lett, de olyan nagyon nem is bántam: a hegyek között a sáros, csúszós talaj még a derült idő beköszönte után is keseríti még pár napig szegény turista életét, a mi soron következő túránk, a Szamos-bazár meg ráadásul az utikalauz szerint normális (értsd. száraz) körülmények között is nehéz, helyenként veszélyes. Zuhogott másnap is reménytelenül, hát délben felkerekedünk, elbúcsúztunk a kedves vendéglátó hölgytől, bezötykölődtünk a faluba és egy kis kitérővel megnéztük a Medve-barlangot. Ez a környék többszáz(!) barlangja közül az egyetlen, amelyet látogathatóvá kiépítettek, de méltán. Ha a folyosórendszer hossza nem is, de cseppköveinek szépsége, mérete és gazdagsága méltán vetekszik a mi Aggteleki barlangunkéval. Ízelítőt kaphattunk sovinizmusból is: az idegenvezetőre várva az előtérben angolul, németül, franciául és oroszul olvashattunk a barlang felfedezésének és birtokba vételének történetét. Magyarul nem, pedig a magyar határtól alig 100 km-nyire nyilván magyar vendég látogat ide legnagyobb számban. Mindegy, még érniük kell. Még kifogtuk a szomszéd faluban a csordát, amint komótosan végigvonul a falu főutcáján. A tehenek szépen fogytak, ahogy melyik-melyik hazaérve befordult az ismerős kapun, csak az a rosszarcú, füstösbarna csordás nem akart elmúlni, aki még azt is villogó szemmel és botrázással honorálta, hogy Csabi pár méterre követte a sűrűn „aknát” potyogtató hordát. Visszafelé is tartottuk a formánkat: csak egyszer kevertünk el, mert a járási székhely Nagyszalontán egyetlen tábla nem mutatja, hol tér el az út a határátkelőhely felé, csak annyi volt kiírva ékes román nyelven, hogy Vama, azaz vám. Se piktogramm, se H betű, semmi. Túl is szaladtunk rajta, el is szidtuk az anyját a szőröstalpúaknak, elpocsékoltunk vele egy félórát.

Ahogy azt Csabival még indulás előtt megfogadtuk, a dunaföldvári Halászcsárdában a messzeföldön híres halászlével koronáztuk meg ezt a csodaszép pár napot. Visszatekintve és kicsit kiértékelve a túrát, azt már most nyugodtan merem állítani, hogy a Pádisra vissza kell térni. Nemcsak azért, mert az amúgy is rövid egy hetet az a kutya eső még megkurtította, hanem azért is, mert a már látott dolgok egy része is több időt érdemelt volna. El kellett hagyjuk a közelgő sötét miatt a Porcika-zsombolyt, az eső miatt nem másztuk meg a Galbina szirtet és nem ereszkedtünk le a Csodavár mélységes fenekére. Két túranapunk elmaradt szintén az eső miatt: nem jutott nap a Szamos-bazár karsztcsodáira és még meghódításra várnak a Bihari-havasok is. Sőt, már eleve nem fértek bele az egyhetes túratervbe az Elveszett világ feneketlen zsombolyai, a regényes történetű Rozsda-szakadék, a lenyűgöző méretű Nagy-Phaeton vízesés, a kicsit távolabbi Biharfüred a festői környezetével. Ugye tudjátok hová készülünk túrázni legközelebb?! Csabival ha összefutunk, már csak összekacsintunk: Mikor induljunk?

A medvével – amivel Ricsiék olyan hatásosan megijeszetettek – meg nem találkoztunk, immár több túra tapasztalata alapján mondom: nincs azon a környéken. Feszültséglevezetés gyanánt Nagy Bandónak, kedvenc humoristámnak az Erdélyben gyűjtött viccét viszont elereszteném ebben a témában:

Szól az apa a fiának.

- Édes fiam, keresd elő a kötelet, a puskát és hozd a kutyát, megyünk medvére vadászni!
- Miért kell annyi minden, Idesapám?
- Figyelj! Kimegyünk az erdőre, a medve ott fog csücsülni a fán. Én utánamászok, lelököm a földre. Akkor te elengeded a kutyát, az elkapja a medve tökeit, te meg megkötözöd a medvét.
- Jó, de minek akkor a puska?
- Na most figyelj jól! Ha a medve lökne le engem a fáról, azonnal lelövöd a kutyát!

Ennyi nyitva maradt túralehetőség és kudarc után nem várhattunk sokáig, beláthatjátok. Az élménybeszámolónk, képeink is megtették a magukét, már nem kellett nagyon toborozni a következő menetre.